Erdélyi Lajos (1929-2020)

0
0

Erdélyi Laló

 

Direkt nem mondom másként. Erdélyi Lajost közel harminc éve ismerem. Akkor ő még sokkal fiatalabb volt.

Külsőleg változott itt-ott, de a lényeg majdnem ugyanolyan maradt. A világ őt érdeklő dolgai iránt nyitott, sokat mozgó, gyakran igen bölcs ember. Ezért szeretek 500 kilométereket autózni egy-egy kiállítás-megnyitója kedvéért.

Kimondós fajta. Semmit nem tart magában, amit lát, hall, észlel, azt azonnal megírja, lefényképezi, elmeséli. Vannak ilyenek, nem marad meg benne semmi. (Hál isten) Ezért szeretek 500 kilométereket…. De ezt már hallották.

 

Meg lehetne tölteni egy egész könyvet csak az általa leírt cikkek, könyvek, katalógusok bibliográfiai adataival, a lefényképezett képeknek csak a címeivel. De nem ajánlanám ennek lapozgatását másnak, mint hajdani monográfusának. (Remélem, én leszek az)

Annak ez a dolga ugyanis, szenvedjen csak, ha már ilyen más életében kutakodónak képezte ki magát.

Mint mondtam, cikkei, könyvei, képei tételes felmondását ne olvassák, de sokkal inkább magukat az opuszokat. Tolla, írógépe, kamerája egy olyan világot örökített meg, mely többszörösen elmúlt már. A Ceausescu korabeli erdélyi magyar közélet tagjait, az őket körülvevő mikrovilágot, az őket foglalkoztató mindennapi, apró-cseprő, vagy ellenkezőleg, világformáló dolgokat menekítette át az öröklétbe.

 

Elmúlt, elmúlt mondhatják, nincs mit sajnálni rajta. De én ezekkel szemben azt gondolom, és ezért mondom is, de igen, van mit sajnálni. Azt is megmondom mit, nehogy valaki ne tudjon emiatt éjszaka aludni.

Sajnálom azt az igazi elnyomásban, megfélemlítettségben, szegénységben is összetartó, csakazért is élni akaró szellemet, összetartozást, barátságokat és kötődéseket, melyeknek ma már nyoma sincs. Sajnálom azt a világot, ahol ember emberrel emberi nyelven beszélgetett és nem mobilon kommunikál, sms-ben intézkedik, emailban levelezik.

 

Ezek az emberek itt a falon leéltek egy teljes életet anélkül, hogy ezekről a technikai dolgokról még csak hallottak is volna. Csináltak ezt-azt, fontosat és még fontosabbat, de mi már alig tudunk valamit is róluk. Pedig csak egy nemzedék előttünk élték az életüket.

 

Lehet, hogy a mi fene nagy rátartiságunk, önhitt beképzeltségünk, mellyel azt hisszük, hogy a huszonegyedik század belevaló csávói vagyunk, igazi nagymenők, akiknek a világ parányivá zsugorodott, akik egyik nap Párizsban fekszenek, másnap Tokióban ébrednek, lehet, hogy mindez semmit sem ér?

Lehet, hogy sokat tudunk és semmit sem értünk?

Gondolkozzanak ezen, míg nézik a képeket. Én sem teszek másként.

 

 

(Répcelak, 2009. október 13)