Kincses Károly: Az autonóm Gulyás szubjektivizmusa

0
67

Furcsa fényképész, kevés hasonlóval volt dolgom hosszú pályámon. Hogy miért? Erről szól majd minden itt leírt mondatom. Kezdjük a legfontosabbal! Fotográfusi tevékenységében mindig az autonóm riport foglalkoztatja, talán csak a pályakezdő diplomamunkáját leszámítva. De az meg már régen volt. A képcsinálásnak, nevezzük dokumentálásnak, csak az a szegmense érdekli, ahol minél pontosabban mutathatja meg a valóság általa jellemzőnek, különösnek, megfigyelésre érdemesnek ítélt, s ennek alapján kiválasztott töredékét, részletét, melyekből aztán a maga autonóm módján egy koherens világ-egészet rak össze. Ebben Korniss Péter és Benkő Imre munkássága volt kezdetben a példaadó számára. A külföldiek közül Robert Frank, William Klein, Josef Koudelka, albumait lapozgatta kicsit sűrűbben, mostanában Martin Parr a kedvence, de egy ideje már csak a Gulyás számít neki. Mindebből következően, mondanom sem kell, a szubjektív dokumentarizmus elkötelezett híve. A riportszerű, portrészerű, tájképszerű, zsánerszerű részleteket mutató, de mindenekelőtt sajátosan gulyásszerű fényképeiben nem akar megfelelni semmiféle megrendelői elvárásnak. Kizárólag és szigorúan csak a téma, a fotós személyisége, pillanatnyi érzelmi állapota, valamint a helyszínen kialakult szituáció háromszöge által meghatározott módon fényképez. Ha ez nincs meg száz százalékosan, le sem veszi gépéről az objektívsapkát. Gulyás nem fotóriporter, nem szociófotós, nem klasszikus streetfotográfus. Megkülönböztetendő ez az általa felvállalt, magára szabott fényképezési mód annak előzményétől, az André Kertész, Doisneau és mások által is művelt, a humanitást a középpontba helyező dokumentarizmustól. Gulyást nem érdekli ily módon a hiteles dokumentum létrehozásának lehetősége, nem érdekli az őt körülvevő világ bonyolultsága, összetettsége, de még szociális meghatározottsága sem igazán. Nem kíván hiteles krónikás lenni, és főleg nem vonzzák az úgynevezett események, és megörökítésre érdemes helyzetek. Mindezek nem. Helyette ad valami egyedit, gulyásost, melyben a streetfotográfia alapdallamába időnként vegyülnek a különféle fotográfiai irányzatok hangjai is, de amelyek legtöbbje sokkal inkább szól arról, hogy Gulyás milyennek látja a körülötte lévő világot, mint magáról a világról. Ettől szubjektív Gulyás autonómizmusa. Véleményem szerint legjobb felvételei fekete-fehérben készültek, de persze színes képeket is fényképez, mint utolsó, 2012 végén nyitott és még a következő év elején is még nyitva tartó, Manóházbéli kiállításán láthatták. Mindezek mellett még elmélyült, alapos. Hajlamos egy-egy őt érdeklő dologra sok időt szánni, elkészült fotóit sorozatokba, ciklusokba rendezve megmutatni. Egyetlen részletet sem ad ki szívesen a kezéből, tökéletesen bízik Gulyásban. Az 1 másodperc – fényképek Budapestről (2002) és a Hon – fényképek Magyarországról (2007) című albumaiban foglalta össze eddigi fotográfusi pályájának legjelentősebb alkotásait. Itt szereplő képeinek fontos helyszínei és témái: a Nyócker, a Keleti pályaudvar, a villamos, a Széchenyi-fürdő, a lóverseny, a Kerepesi temető, valamint az útmenti prostituáltak működési területei. Ezek mindegyike egy-egy évszámhoz, tólighoz rendelhető hozzá, s a későbbiekben még foglalkozunk velük.

 

Az elmúlt két évtized alatt változott kicsit a stílusa, menet közben alakult, finomodott a koncepciója, de igazából mindig is olyan képi világokat teremtett, amelyek nem voltak szívderítők, kedvesek vagy otthonosak, hanem inkább távolságtartóan hidegek és kemények. Mint egy professzor, aki a laboratórium asztalán nézegeti a hangyákat, vizsgálgatja, de nem nyúl hozzájuk, nem avatkozik sorsukba. Csak figyel. Ja, és egyáltalán nem akar a néző kedvében járni hízelgő motívumokkal, vicces pillanatokkal, amelyekkel megkönnyíthetné a képei mutatta világgal való ismerkedést. Szerintem ő maga sem nagyon vicces ember, pedig az általa észrevett, megörökített helyzetek némelyikében meg-megcsillan az irónia, a humor lehetősége.

 

Érdekes kettősség jellemzi, személyiségét a nagyon erős ego, a határozottság, a dolgok irányítása, mozgatása határozza meg, miközben egy olyan szegmensét választotta az általa művelt fotográfiának, mely elsősorban az észrevétlenségre, belesimulásra, észrevétlenségre, a dolgok lereagálására és nem alakítására helyezi a fő hangsúlyt. Gondoljanak csak bele, hogyan tudna az egyre ingerültebb, a fényképezés elől elzárkózó emberekkel, a különféle utcai szituációkkal megbirkózni, ha közben feltűnően viselkedne, dominálna a helyzetekben! Láttam már Gulyást a Blahán és a Nyugatinál is dolgozni. Távolról, hosszasan figyeltem módszerét, az elvegyülést, az észrevétlenséget, miközben mindent megfigyelt, mindent látott, és a kellő pillanatban fel is emelte a szeméhez a gépét. Nyoma sem volt ott az amúgy célratörő, a helyzeteket általában uralni akaró Gulyásnak, hagyta magára hatni a környezetét. „Egynemű motívumrendszerre törekszem, mert érdekes felépíteni egy fiktív világot, ahol a természeti, az épített környezet, az emberi alakok képelemekké válva ugyanazt a hangulatot sugározzák magukból. A figuratív festészetben ez bevett dolog, de fotóval, sőt riportfotóval is meg lehet csinálni. Így lehet egymástól nagyon különböző elemeket nagyon eltérő léptékben, stílustörés nélkül ábrázolni. A fényképeimen gyakran előfordul, hogy a tárgyak élőknek látszanak, az élők pedig élettelennek. Ebben a játékban különleges helyet foglalnak el a szobrok, átmenetek az ember és a tárgyi, az épített világ között. Az a fajta emberábrázolás, amire törekszem, nem igényli a személyes kontaktust, sőt inkább rontja. Viszont elég közel kell mennem az emberhez ahhoz, hogy megcsinálhassam az általam elképzelt képeket. A nagylátószögű objektív miatt még kisebb a távolság, mint azt a kép nézői gondolnák. Nem szeretem ezt, de meg tudom csinálni. Nem akarok személyeskedni, magam előtt ezzel mentegetőzöm a szemtelenkedéseim miatt. Meg azzal, hogy nem rossz szándékkal teszem, és azzal is, hogy a szereplők úgysem fogják látni a képeket. De ez engem sem mindig nyugtat meg. Arra törekszem, hogy ne szóljon hozzám senki, észre se vegyenek. Ez nem mindig sikerül, ilyenkor megjegyzik, hogy “jó lett volna azért megkérdezni”, igazuk van, de aki egy kicsit is ért a fotóhoz, tudja, hogy az nem ugyanaz a kép lett volna. Tizenöt év után azt látom, egyre inkább nő a bizalmatlanság.” (Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus fotóábrázolásban. Fotóművészet, 2000. 1-2. sz. 3-16. o.)

 

Nemcsak ő gondol néhány kardinális kérdésben mást a fényképezésről, mint sokan mások, de ezt megköveteli képei nézőitől is. Elvárja, akarja, megköveteli, hogy helyezkedjenek bele abba gondolati térbe, melyet ő hozott létre képei megalkotásakor, s amelyben azok hatni tudnak. És még nincs vége az előző gondolat kifejtésének, miszerint miként képes bizonyos helyzetekben hátrahúzódni az amúgy erős Én. Gulyás Miklós fotográfusi pályájának legalább olyan fontos része az alkotás mellett a fotográfia oktatása is, melyről majd később még ejtek szót bőven. De ha valaki tanár, akkor annak mindig, mindenkor tanácsos figyelnie azokra a személyiségekre is, akik szemben ülnek, állnak vele, törődni kell azzal, hogy amit tanárként elindít feléjük, az meg is érkezzék a megfelelő helyre. Nos, tudhatóan, ebben a folyamatban is félre kell tennie némileg az egóját. Ez kettősség a javából, az egyszer biztos. Hogyan csinálja? „Nekem a fotótanítás lehetősége adott még értelmes munkát és megélhetést. 1989-1996 között tanítottam az Iparművészeti Főiskolán, majd 1999-től újra itt, a közben egyetemmé lett intézmény tanára vagyok. 1993 és 2002 között a Szellemkép Szabadiskolán is tartottam órákat. Több tanítványom elismert alkotó lett. Szeretek tanítani, legalább olyan fontos feladatnak tartom, mint a fényképezést.” (Fotóriporter, 2002. 3. sz. 211. o.)  A száraz életrajzi adatok mellett azért célszerű megemlíteni, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mostani docense a hazai magán fotóoktatási rendszer egyik kidolgozója is volt, mint a Fotografus.hu Alapítvány művészeti vezetője, honlapjának szerkesztője, valamint az alapítvány iskolájának vezetője. Nemcsak bort iszik és vizet prédikál, nemcsak műveli, de tanítja, gyakoroltatja az általa preferált szubjektív dokumentarizmust, s ezen túl még írásaiban, cikkeiben, valamint kurátori tevékenysége során is terjeszti nézeteit, például mint a kortárs fotográfia egyik legfigyelemreméltóbb rendezvénysorozatának, a Dunaújvárosi Fotóbiennálénak művészeti vezetője, szervezője.

 

Már az elején említettem, hogy alkotó fotográfusként eddig két fotóalbuma jelent meg: az 1 másodperc – fényképek Budapestről és a Hon – fényképek Magyarországról. Az első kötetben így határozta meg mottószerűen, kifejezetten szellemesen és ellentmondást nem tűrő egyértelműséggel Gulyás önmaga tevékenységét, megadva egyben fotóalbuma használati utasítását is: „Egy átlagos fotográfiai pillanat expozíció hossza 1/125 másodperc. Ez az album 129 képből áll. Majdnem pontosan egy másodpercet rögzít egy város életének időfolyamából. Egyetlen nézőpontból – a valaha itt jártaké közül.”  Ha ezt valaki így elfogadja, vita nélkül magáévá teszi, akkor onnantól kezdve gond nélkül eligazodik nemcsak az albumban, hanem Gulyás gondolatmenetében is, s nem tesz fel sem magának, sem másnak ilyen kellemetlen kérdéseket, miszerint, miért nem érdekli tovább a szerzőt az általa 1/125 másodpercre megfogó személy vagy szituáció? Miért nem lép beljebb, lejjebb? Vagy ezt is meg lehetne kérdezni tőle: Miért nem értékeli többre az embereket, helyzeteket, csupán egy általa gondosan kigondolt és felépített térforma egyik összetevőjeként, ahol a szobor, egy építmény sziluettje pont ugyanannyira lényeges csak, mint az ember? Ne értsenek félre! Én alapjaiban elfogadom a fotográfus ilyetén hozzáállását, de megtanultam, hogy kérdezni mindig muszáj, kételkedni érdemes, a dolgok első olvasata mögött bízvást keresheti az ember a másodikat is… Más is észrevette Gulyás efféle alkotói hozzáállását, attitűdjét, csak ő a kérdései megfogalmazása helyett a válaszait írta le: „Mintha, nem is embereket, hanem emberszobrokat helyezne el egy szürreálisnak látott-mutatott térben. A figurák nem jönnek sehonnan, nem tartanak sehova, hanem csak ott állnak, állnak és állnak – mondom, mintha csak szobrok volnának (sokszor még valami talapzatféle is van alattuk). Chirico képeihez hasonló, álomszerű, időtlen víziók ezek a Városról. A szereplők és a háttér azonos látványszintre hozásának technikai eszköze (a nagy látószögű optikák mellett, melyeknek szubjektíve eleve nagy a mélységélességük) a hiperfókusz: Gulyás többnyire nem a szereplőire állítja az élességet, hanem valahova az alakok és a háttér közé, következésképp a háttér nem mosódik el, hanem az emberalakokkal azonos élességben jelenik meg. (Szilágyi Sándor: Hiperfókusz, Beszélő, 2002. március, 120-123. o.)

 

Pályája elég jól tagolható, ha évszámok szerint felsoroljuk azokat a helyszíneket, ahol fotósorozatait készítette, szinte ki is adja magát az eddigi teljes életmű. Tegyünk kísérletet! 1986-1991 között Budapest-et fényképezte, közte a már említett 1989-es diploma sorozatát is. „Gulyásnál hiányzik mindenfajta kacsintgatás a képzőművészeti szemléletmód vagy a mozgóképes médiumok felé. Arra használja a fényképezőgépet, amire az klasszikusan való: a külvilág jelenségeinek rögzítésére. Ez a rögzítés azonban mindig szélsőségesen feltöltődik személyes érzelmi motívumokkal, amelyek általában egyszerű módon, a képkivágás, beállítás, komponálás furcsaságaiban jelentkeznek az egyébként hidegnek, távolságtartónak látszó felvételeken. …A találkozások furcsaságának köszönhetően jön létre Gulyás képeinek félszeg lírája és deklaratív gesztusvilága. A Budapest című képgyűjtemény (mely a diplomamunkája volt a főiskolán) a város létező képeit sorolja egymás mellé, de azzal az esetlegességgel, ami legalább annyira jellemzi Gulyást, mint a várost.” (Antal István: Budapest. Gulyás Miklós fotósorozata. Diplomaosztás a főiskolán. Fotó, 1989. 8. sz. 338-339. o.)

1991-ben a Keleti pályaudvar volt érdeklődésének centrumában, aztán öt év múlva Villamos-ra szállt és fényképezte mindazt, ami beleillett a gulyási látásmódba. 1995-1997-ben A Széchenyi fürdő következett, és ha lehet a fotómuzeológus is szubjektív dokumentarista, akkor megjegyzi, hogy szerinte itt ért Gulyás addigi pályája csúcsára. Mindent meg tudott valósítani elképzeléseiből, a fürdő nagyon sajátos szubkultúrája úgy jön át fényképei segítségével, hogy közben nem riporterkedik, nem lép be emberek intim szférájába, nem foglalkozik az épített környezet dicsérgetésével, csak ott van ő is a gépével, csak gulyáskodik a mellig érő termálmedence felcsapó gőzében, csak megcsinálta azokat a képeit, amelyek azóta automatikusan megképzenek előttem, ha kiejti valaki ezt a nevet: Széchenyi-fürdő. Még ebben az évben kilátogatott a Lóverseny-pályára „Viszonylag hosszabb ideig szoktam egy helyszínt vagy egy témát fényképezni. 1997-ben… kijártam az Ügetőre és a Galopp-pályára. Tetszettek a nagy, nyílt terek, de még inkább az eltűnőben lévő régi polgári világ hangulata… Összejönnek olyan emberek, akik régi értékeket tisztelnek, vagy csak fröccsözgetés közben elmúlt felettük az idő. A verseny maga egyáltalán nem érdekelt, nem játszottam és nem is figyeltem a futamokat, csak az emberek és a tér volt érdekes számomra. Nem fényképeztem lovakat. Rájöttem, hogy a lószobor jobban beleillik abba a világba, amit elképzeltem, van némi metafizikus felhangja.” (Fotóriporter, 2002. 3. sz. 209. o.)

1999-2000 között fotózta az 1 másodperc címen megjelent fotóalbuma anyagának egy részét. Erről már kétszer is szóltunk, a színtér Budapest, a többit elmondja őmaga. „A főiskolán kezdtem riportozni, azelőtt inkább ember nélküli képeket csináltam. Gadányi György tanította a riportot. Ő a Józsefvárosban lakik, nagy szeretettel beszélt arról, mennyire szeret ott fényképezni, milyen izgalmas világ, s nekünk is azt javasolta, hogy próbáljunk meg ott fotózni. Nem igazán ismertem akkor a környéket, de amikor körülnéztem, már tudtam, hogy engem nagyon érdekel. Ott jöttem rá arra, milyen érdekes az, hogy egy bizonyos térben megjelenik egy kiválasztott alak, arc, mozdulat, és ez már önmagában is elég informatív, nem is kell, hogy szavakra fordítható történések legyenek. Azóta is ezzel foglalkozom, sőt eddig Budapesthez is ragaszkodtam, mint helyszínhez. Általában hosszabb ideig foglalkozom egy területtel, azzal, amelyik éppen megtetszik. Az első dolog magának a térnek a kiválasztása, hiszen ez az, ami rövidtávon nemigen változik. Az emberek jönnek, mennek, s ebben a városban mindenütt felbukkannak érdekes figurák. A tér viszont nem mindenhol izgalmas. … Nem szerepeltetek a képen valamit csak azért, mert az is hozzá tartozik a valósághoz. Nem hiszek a realisztikus ábrázolásban, ez számomra nem létező dolog. A lenyomat objektív, optikai, kémiai értelemben, de annyiféle különböző jelentésű kép készíthető ugyanarról a dologról, hogy azokat semmiképp nem lehet azonosítani a valósággal. A realizmusra persze lehet törekedni, alkotói döntés alapján…. Számomra fontosak a terek, építészeti elemek, de ezeket többnyire díszletként használom a dominánsabb arcok, alakok mögé. De nem is portrészerűek a fotóim, mert a portré alapvetően az emberek személyiségével foglalkozó műfaj. Az én képeimen az ember sokszor szoborként van jelen. Az embereknek nem a valóságos személyiségük érdekel, hanem az, ahogyan lenyomatszerűen megjelennek a képen.” (Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus fotóábrázolásban. Fotóművészet, 2000. 1-2. sz. 3-16. o.)

 

2002-ben bérletet vett a Kerepesi temetőbe, vagy ahogyan mostanában mondják Nemzeti Sírkertbe. Itt készült az ELYSIUM  címet kapott sorozata. „A sírkert szerintem nem szomorú hely, legfeljebb melankolikus hangulatú… Egy múzeumban is az idővel találkozik az ember, a sírkertben fokozottan igaz ez…. Nem akartam semmilyen vallási felekezet nehéz halotti relikviáit ábrázolni. Nem a vonagló fájdalom érdekelt, hanem inkább a dolgok könnyed átváltozása.” (Fotóriporter, 2002. 3. sz. 211. o.) Ez volt az az év, amikor az addig jobbára csak a fővárosban fotografáló Gulyás autóra, vonatra, miegyébre szállt, s elkészítette a Hon (Fényképek Magyarországról) albumát. Éppen öt évébe tellett. Tényleg nem csak Budapesten készült, de mindegyiket Gulyás készítette, s az eddigiekből könnyedén következtethetnek rá: olyan nagyon mindegy neki, hogy a számára érdekes tér hol, melyik településen található… De ez nem igazán kritika, mert, ha valaki megnézi az Abádszalók 2004 képen a fürdőruhás tömeg féktelen áradását felfelé, a dombtetőre, ahol minden arc egy irányba néz, érezhető a reszkető izgalom, a csodavárás. Nem tudjuk, mi van a tetőn túl. Mózes jön-e le éppen a hegyről, hóna alatt a kőtáblákkal, vagy Ámon Ré papjai jelentik be a közelgő világvégét… mindegy is, az érzés, a tömeg, a látvány itt sem más, csak nagyon erős és szuggesztív.

 

K 2009 színes képsorozatában az autóutak mentén dolgozó prostituáltakat fényképezte Rákospalotán, egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területen. Kicsit feladott szigorú elveiből, sokkal riportosabb sorozat kerekedett belőle, mint az előző ciklusok kiérlelt gulyási szubjektív dokumentarizmusában. Vagy akár legújabb munkájában, mely a Korzó címmel tesz egy valóságos vagy képzeletbeli sétát Budapesten a 2010-es évek elején. De nem is csoda, ha tudjuk a K 2009-es képek készítési körülményeit, azt, hogy a kényes és veszélyes helyzetre tekintettel egy autóba volt beszerelve a kamera, és távirányítóval exponálta őket. Ezért is van, hogy annyira mások ezek a képek. A Korzó, bár sok mindenben különbözik az eddigi Gulyás felvételektől, mégis inkább adekvát a korábbi képeivel. „A felvételeken a sokunk számára ismerős utcák, terek, tárgyak, arcok rejtett összefüggésrendszere tárul fel. A fotós a lehető leghagyományosabb módon dolgozik: járkál a városban és lefényképezi azt, amit érdekesnek talál. Figyelmét azonban nem a társadalmi élet szempontjából kiemelt események, jelenetek keltik fel, hanem éppenséggel ennek ellentéte, a hétköznapi, banálisnak mondató dolgok. A pillanat tört része alatt rögzített látvány elemei úgy tűnik, esetlegesen kerülnek egymás mellé, valójában azonban nagyon is átgondolt vízió részei.” (Böröczfy Virág: Korzó. Részlet a sajtóanyagból)

 

Hát itt tart most az autonóm Gulyás Miklós az ő szubjektív dokumentarizmusával. Őszinte kíváncsisággal várom, mit tesz még le az asztalra.

 

***

Az írás megjelent az alábbi kötetben:

Kiscsatári Mariann · Colin Ford · Kincses Károly: Analóg ​/ Analogue

21 magyar fotográfus a 20. századból / 21 Hungarian Photographers from the 20th Century