Kincses Károly: Laló 90

0
38

Megnyílt fotográfus kiállítása “Erdélyi Mozaik” címmel az Artphoto Galériában.
A kiállítást nyitotta meg az alábbi szavakkal.

***

Erdélyi Lajos sok szempontból a példaképem.

Tudom, ez egy rég lejárt szavatosságú szó, de nézzék el Karcsibácsinak, hogy ilyen ódivatú.

-Példaképem a sokat megélt, átélt, túlélt ember, belső derűjéért, mindent pozitívba fordító gondolkodásáért. Mert egyébként lehetne (minden oka meg lenne rá) egy megkeseredett, mindig panaszkodó, naftalin szagú vénember is. De nem lett.

-Példaképem a koráért és annak viseléséért. Ha valaki 90 éves, gubbaszthatna magába rogyva a tévé előtt, és mammoghatna naphosszat egy győri kekszen. De nem ezt teszi.

-Példaképem abban is, hogy egy átírt, átfényképezett élet után is képes reálisan szemlélni saját életművét, annak jelentőségét. Mert lehetne nagyképű, önmagát mindenki fölé helyező Művész is. Ismerünk ilyeneket is, de ő nem ilyen.

Meg lehetne tölteni egy egész könyvet csak az általa leírt cikkek, könyvek, katalógusok bibliográfiai adataival, a lefényképezett képeknek csak a címeivel. De ezt

ne olvassák, sokkal inkább magukat az opuszokat. Tolla, írógépe, kamerája egy olyan világot örökített meg, mely többszörösen elmúlt már. A holocaust szörnyűségeit, a Ceausescu korabeli erdélyi magyar közélet tagjait, az őket körülvevő mikrovilágot, az őket foglalkoztató mindennapi, apró-cseprő, vagy ellenkezőleg, világformáló dolgokat menekítette át az öröklétbe.

 

Elmúlt, hát elmúlt mondhatják, nincs mit sajnálni rajta. De én ellentétben velük, azt gondolom, és ezért mondom is, de igen, nagyon is van mit sajnálni. Azt is megmondom mit, nehogy valaki ne tudjon emiatt éjszaka aludni.

Sajnálom azt az igazi vészben, elnyomásban, megfélemlítettségben, szegénységben is összetartó, csakazért is élni akaró szellemet, az összetartozást, barátságokat és kötődéseket, melyeknek ma már jobbára nyoma sincs. Sajnálom azt a világot, ahol ember emberrel emberi nyelven beszélgetett és nem mobilon kommunikál, sms-ben intézkedik, emailban levelezik. Ezek az emberek itt a falakon leéltek egy teljes életet anélkül, hogy ezekről a technikai dolgokról még csak hallottak is volna. Csináltak ezt-azt, fontosat és még fontosabbat, de mi már alig tudunk valamit róluk. Pedig csak egy nemzedékkel előttünk élték az életüket.

 

Vannak mostanában fotósok, akik koncepteket találnak ki, megrendezik, létrehozzák a szituációt, aztán lefényképezik, majd megírják hozzá a történetet. Valahogy ez is a valóságunk része lesz, de nem biztos, hogy megközelíti Lalóét, akinek az élet a koncept, rendezik azt mások, ő csak megéli, meglátja, lefényképezi, megírja. Nekem ez a kiállítás, harminc éves ismeretségünk, sok-sok beszélgetésünk azt súgja, nagyon meg kell becsülni az ilyenféle embereket, mert egyre kevesebb lesz köztünk. És akkor majd az egész életünk egy koncept lesz. Amit még az ellenségemnek sem kívánok.

Jó napot kívánok, ez a kiállítás is megnyílt immáron.

 

Lala 90.

Itt van köztünk, gondol, amit gondol, remélem, elmondja. Mert nagy mesélő, s ha javasolhatok valamit, inkább őt hallgassák, ne engem.

***