Kincses Károly: A sokak és az egyek

0
27

Amióta Ember az ember, Művészet a művészet, azóta mindig akadtak és akadnak olyanok, akik ilyen-olyan okból nem álltak bele a fősodorba. Nem úgy éltek, nem úgy alkottak, mint a sokak. Ez önmagában természetesen nem értékítélet, a sokak között is volt-van szépszámmal tehetséges, és az egyek között is akad-akadt hótt tehetségtelen, csak feltűnni vágyó, nyomulós, nagyjából hasonló számban.

Ám ha valaki a huszonegyedik században, a digitalizáció vadkapitalizmusában, szabad akaratából, mindenféle kényszertől mentesen úgy dönt, hogy márpedig ő a hetente, havonta felbukkanó új csodagépek, mindentudó szoftverek és hardverek ringlispiljéből kivonja magát, és a tizenkilencedik század eljárásaival hozza létre fény-képeit, akkor az illetőt bár sokfajta szándék vezérelheti, de azt valószínűleg eldöntötte, hogy ő nem sokak akar lenni, hanem, ha lehet, inkább egyek. Felsorolás következik a miértek lehetséges fajtáiról:

  1. Nem tudja, nem akarja a technikai fejlesztéseket naprakészen lekövetni
  2. Többre becsüli a saját kétkezi munkáját, mint a tömegtermelést
  3. Azt gondolja, hogy vétek elfelejteni mindazt, amit elődeink tudtak
  4. Habitusa, személyisége miatt inkább az elmélyült, magányos munkálkodást szereti
  5. Azt gondolja, hogy minden témához, képi elképzeléshez megfelelő technikát kell választani, ezért megtanulja a digitális mellett az archaikust is
  6. És így tovább, lehet ikszelgetni, vagy új mezőket nyitni.

indítékai csak részben ismertek előttem, de ebbéli munkálkodásának eredményeit jórészt láttam. Láttam pályakezdését, első nyilvánosságra hozott próbálkozásait, és figyeltem, miként lesz az évek alatt választott technikájának igazi mestere. Sok archaista fényképésszel ellentétben ő nem múltba révedő retro képeket gyárt különleges eljárásokkal, hanem huszonegyedik századi fejjel, szemmel, látásmóddal használja a tizenkilencedik századi technikákat. És ez jó. Mióta csak Flesch Bálinttal elindítottuk a gödöllői technikatörténeti kurzusokat, folyton mondjuk, hogy nem elég a vegyszerek pontos keverési arányait elsajátítani, nem elég régi eszközöket, gépeket, másolókereteket beszerezni, nem elég az amúgy magát meglehetősen nehezen megadó, sokadszorra is meglepetések garmadáját okozó technológiákat begyakorolni, mert a végeredmény a Kép. Készüljön az bárhogy, egyszerűen vagy baromi komplikáltan, ha a kép érdektelen, üres, gondolatnélküli, akkor kár volt az ezüstnitrátért, kár volt a ráfordított rengeteg időért. Folyton mondjuk, immáron harminc éve mondjuk, de nem gondoljuk, hogy mindenki füléig eljutott volna. Szerencsére VT-nak jó füle van. Meg jó szeme. Meg kézügyessége. Meg elszántsága. Hogy mije van még, nem tudhatom, de ebben a kontextusban talán nem is érdekes.

Számomra a ma archaikus technikákkal dolgozó fotósainak személyisége semmiben sem különbözik azokétól a pioníroktól, akik annak idején, még a kollódiumos nedves eljárás felfedezése előtt, áthajóztak az óceánon, majd kordéikon nekivágtak a felfedezetlen Amerika prérijeinek, megküzdve számos ismert és sokkal több váratlan nehézséggel. Ezek és azok is nekiindultak az ismeretlennek, csak az irányzék volt fordítva felszerelve, emezek előre mentek a kiszámíthatatlanba, a régi fényképkészítést mívelők meg hátrafelé ugyanabba. A pionírok az én szememben a vállalkozó kedvű, semmitől meg nem rettenő, innovatív, a jó értelemben vett egy ügyű emberek csoportjába tartoztak, s bár sokféle borzalmat elkövettek, ezekért a tulajdonságaikért valahogy mégis becsülöm őket. Az archaikus fotósok számláján szerencsére kevesebb a borzalmas tett, sehol nem irtották ki az őslakosokat és a bölénycsordákat, de legalább annyira vállalkozó kedvűek, semmitől meg nem rettenők, innovatívak és egy ügyűek. És ezek a tulajdonságok egy művészeti ág művelői körében – hát bizony nem éppen károsak. Tudás és szakmai, esztétikai és egyéb ismeretek nélkül lehet ugyan nyomkodni az automatára állított legbonyolultabb Nikonokat is, de a végeredmény mégsem ugyanaz lesz, mint egy minden részletében tőlünk függő, a kezünk, munkánk, tudásunk nyomán létrejövő analóg fotó esetében. A világ nagyobbik része elrohant mellettünk. Ne bánjuk, sehová sem vezet az útjuk. Ha Varga Tamás életútját nézzük, akkor ez sokszorosan igaznak bizonyul. Előbb orvos lett, majd fényképész, fényképészből archaikus fotós… és még ki tudja, merre megy tovább, de semmiről nem késett le, sőt, inkább kinyílt számára a világ, másként, mélyebben, analizálóbb módon, mint korábban.

Akik ezt a könyvet kezükbe fogják, azokról tételezzük fel, hogy többnyire tudják, miként is megy az ilyenfajta képalkotás, de a kisebbséget is megilleti a tudás joga, elmondom hát dióhéjban, hogyan készültek fent nevezett személy képei, megismételve, hogy nem a cél felé vezető út, hanem a végállomáson felmutatott Kép az igazán lényeges.

Kezdjük az elején! Rengeteg szakkönyvet, internetes portált elolvasott, sokfajta módon képezte magát, mert az archaikus technikákra, hála Istennek, még nincsen távol-keleti szoftver. Mert, nincs igazi művészeti praxis a megfelelő elméleti tudás megalapozottsága nélkül, mondom ezt még akkor is, ha nem vagyok ezzel a kijelentésemmel sokak szemében elég trendi. Utána megpróbálta a Soósnál, bizományikban, ócskapiacokon megvásárolni az egykor használatos eszközöket. Nem keveset, nem kevésért. Amikor mindez megvolt, elindult bevásárolni. Elment az üvegeshez, méretre vágatott egy halom megfelelő vastagságú, hibátlan hengerelésű üveglapot. Innen tovább a vegyszerboltba. Megvette drága pénzen az ezüst-nitrátot és még – ha jól emlékszem – hét más kémiai szert. Hazament. Berendezte a műhelyét, laboratóriumát a napfényeljárásokhoz szükséges kellékekkel, lehetőség szerint makulátlan tisztaságot teremtve. Üveget tisztít, zsírtalanít. Alkoholt, étert vegyít, fél sötétben kollódiumot önt, ezüst-nitráttal érzékenyít. Közben modell után néz, türelmes szavakkal váratja, nyugtatgatja, hogy a megfelelő lemezállapotban kéznél legyen annak feje. A még nedves lemezt bekazettázza. Megy a géphez, beállítja, elrendezi a modellt, expozíciós időt számol, komponál, kinyitja a zárat. Egy idő múlva becsukja. Modellnek gyors pá, de maradjon még a közelben, mert ki tudja, nem kell-e ismételni, aztán sötétkamra, előhívás, megkönnyebbült sóhaj, vagy elmormolt szitokszó. Lemez szárad, modell mehet. Utómunkák. Innen újra műhellyé alakul a tér, és iparossá a művész, mert a nagyméretű üvegnegatívból pozitívot, abból kiállítható műtárgyat kell csinálni.

Varga Tamásnak ezek a fény által megtermékenyített fényérzékeny anyagokon született képei néhány dologban nagyon eltérnek a megszokott fényképfelvételektől. Egyrészről jellemzőjük az a hihetetlen gazdag, de mégis szűkített tónusskála, mely nélkülözi a vakító fehéret és általában nélkülözi a mélyfeketét, de cserébe a kettő között az árnyalatoknak olyan terjedelmét produkálja, amit egyetlen másik fotóeljárás sem. Másrészről, miután kiiktattunk egy optikai lépcsőt, amikor a kész negatívokat ismét pozitív képpé világítjuk, fantasztikus vonalélességet tudunk létrehozni. Nem véletlen, hogy az itt bemutatott nagyméretű portrék pillantása szinte felnyársal bennünket, nem tudunk nem a szemükbe nézni. Az ilyenfajta képeknek további vonzó tulajdonsága, hogy anyagból vannak, látható, érzékelhető (ámde nem tapintható, mert az tilos!) matéria került a hordozó üvegre, vaslemezre, alumíniumlemezre. Mindegyik egyedüli példány, hagyományos módon nem sokszorosítható, ezért soha sem lesz a tömegtermelés célja, eszköze. Mindegyik magán viseli alkotója jellegzetes keze nyomát.  Hát, ha valamit, akkor ezt aztán nagyon bírom.

A könyvbe válogatott képek műfaji sokszínűsége feltűnő. Van benne önarckép, portré, táj- és városkép, zsáner. Van bennük gesztusfotó, kompozit- és konceptkép, makrofotó, szekvencia, csendélet… Mintha csak leltározni szerette volna a szerző, mi mindenre lehet használni az általa uralt technikákat, s hogy az ő fejében micsoda dolgok forognak, keringenek folyton folyvást. Kicsit sem egyszerű sem a megfejtés, sem az értékítélet, sokkal összetettebb ez az egész annál, mintsem meggondolatlanul ezt vagy azt mondjunk, írjunk róla. Maradjunk annyiban, ez a könyv két szempontból figyelemre méltó. Látjuk, hová fejlődött egy archaikus technika, ha értő kezek, gondolkodó fej és művészi véna használja. És a másik személyes. Itt van egy alkotó, aki most, ezzel a könyvvel bekopogtat a Parnasszus kapuján.

És hogy kicsit privatizáljak is itt a végén, hadd mondjam el a személyes benyomásomat. Ha én orvos lennék, mindig ambrotípiákat – kollódiumos pozitívokat csinálnék… Ha én beteg lennék, csak ilyen orvost szeretnék magamnak, aki velem is olyan elmélyülten, igényesen és értő módon foglalkozik, mint dr. Varga Tamás a képeivel. És akkor a kör bezárult. Doktorvarga csinálja tovább a jobbnál jobb fényképeit, én meg ne legyek beteg.

***

Megjelent Varga Tamás: Silver című albuma előszavaként.

Előző cikkVarga Tamás: Silver – könyv
Következő cikkKincses Károly: Aki nem Capa, hanem Friedmann Endre
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.