Kincses Károly: A szabadságról
Önök szerint, ha engem felkér valaki egy kiállítás megnyitására azok után, hogy szűk két esztendővel ezelőtt azt olvasom a nekem küldött emailos meghívójában, hogy: „Kedves Barátaim! Szeretettel várok mindenkit vélhetően utolsó (saját rendezésű) kiállításom megnyitójára. Üdvözlettel: Olasz Tamás” akkor én mit mondok?
Negyven éve foglalkozom a magyar fotográfiával. Nem túlzok, ha azt mondom, egy milliónál több képet néztem meg figyelmesen, ezek nagyobbik részére még emlékszem is alkalomadtán. Hetvenezer fotós, fotóművész adatait gyűjtöm, mint a hörcsög, akkor múlik el eredményesen egy napom, ha valamivel bővíthetem ezt a giga-adattárat. Ebből következően egyáltalán nem szakad el kép és alkotója a fejemben egymástól, oda-vissza, szoros kölcsönhatásban léteznek. Az évtizedek alatt sok sikeres és sikertelen, hosszú és kiérlelt, valamint tragikusan hamar megszakadt és töredékes életművel kerültem közelebbi nexusba. Minden fotós életmű és minden fotós privát élete között nagyon sok az átjárás, egyik a másik nélkül meg nem ismerhető és nem értékelhető.
Így, és nem másként vagyok én Olasz Tamás képeivel és vele magával is. Ha nem kerülném a nagy szavakat, azt mondanám, hogy ordítanom kéne a felháborodástól, tehetetlenségtől az igazságtalan helyzetet érzékelve: itt ül az egyre inkább elhatalmasodó szklerózis multiplex által béklyóba verve egy ember, aki sziklamászó volt és botanikus, aki bejárta a világ egy jelentős részét Mongóliától Nepálon, Kubán keresztül Indiáig, s mostanra meg már a fényképezőgép működtetése is fizikai nehézségekbe ütközik számára. Szelleme a régi, tettvágya nem átlagos és mégis saját teste által van rabságra kárhoztatva.
Nézve a kívül-belül képeit, éveken át figyelve Olasz Tamás folyamatosan romló testi állapotát, sokat gondolkoztam, s arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a rácsok nagyon-nagyon veszélyes dolgok. Az emberek ugyanis alapvetően kétféleképpen viszonyulnak hozzájuk. A félősebbek, önmagukban, és a világban bizonytalanok rácsokkal veszik körbe magukat, mind belül, mind kívül, ezzel akarván távol tartani maguktól a gonosz szándékkal közeledőket. Ezen embercsoportnak a rács biztonság, menedék, vágyott valami. A másik embercsoport meg azt gondolja, hogy minden rács kétirányú mozgást akadályoz, a világ se jó, se rossz része nem fér hozzánk, s mi magunk sem tudunk, merünk saját korlátainkat átlépve, nekivágni a bizonytalannak. Az egyiket látszólag védi, a másikat látszólag akadályozza.
Ez eddig könnyen érthető, elfogadható. Igen ám, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Ha egy konkrét helyzetet modellezünk, s példának okáért ezeket a fotókat nézzük, csak látszólag tűnik úgy, hogy létezik kívül és belül pozíció. Nem barátaim, ahol rács van ott nincs szabadság, még akkor sem, ha azt hisszük, hogy mi vagyunk kívül és ő belül. Pusztán csak szemlélet kérdése, hogy ő van bezárva, vagy mi vagyunk kizárva. Mindkettő elfogadhatatlan egy szabadságvágyó ember számára.
Heltai Jenő: Szabadság
…
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
….
Mindenki gondoljon ezek után kicsit magára és nagyon Olasz Tamásra. Aki fejben még ma is sziklamászó.
Én ennél többet nem is akarok maguknak mondani.
