Kincses Károly

Budapestről Ballául

„Az ember nem akkor fényképez, amikor exponál. Az élmények tömege tombol a fejében és ehhez próbálja megkeresni a kifejezés lehetőségét. Az élmény van úgy, hogy olyan, mint egy álom, mint egy mese, van, amikor olyan, mint egy impresszionista festmény. És van, amikor úgy dübörög, mint a kemény rock.” –mondta Balla egy beszélgetésünkkor. Továbbá az a kijelentés is tőle származik, hogy „Ellene vagyok, hogy engem bárki is művésznek szólítson, én egy fényképészmester vagyok, egy szakma mestere. Akik egyébként ezt nem mondhatják el magukról, szívesebben veszik a művész nevet.”

Már ebből is kiderülhet, Balla Demeter nehéz ember. Ezzel persze nincs egyedül. De Balla Demeter – a sok, csak úgy lárpurlár nehéz emberrel szemben – néhány dolgában párját ritkítóan jó, hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem, például kiváló fotográfus.

Volt.

Azon nagyon keveseknek, akiknek módja nyílt betekintenie több százezres archívumába, megadatott, hogy tudják, lássák, mekkora kincs rejtezik ott a Pálya utcában. Hatvan év történelme, ismert, híres és hírhedt figurái, táj- és városképek, mindennapok, meztelen férfiak és nők, gyönyörű csendéletek. Olyan világot rejtenek azok az ezüstszemcsék a negatívok és a papírképek zselatinjába ágyazva, mely kétségtelenül volt, létezett, de abban a formájában már legfeljebb csak nyomaiban található fel. És értek ezalatt mindent, szinte mindent. Elbontott épületeket, kivágott fasorokat, elszállított szobrokat, utcán és grundokon játszó gyerekeket, lazán, ráérősen beszélgető felnőtteket, dugig tele strandokat, utcákon áramló tömeget, egykor volt politikusokat, szóval szinte mindent. Nézve a képeket, eszembe jutnak azok a helyzetek, azok az emberi kapcsolatok, viszonylatok, melyekben éltem, éltünk, okostelefon és számítógép nélkül, de emlékeim szerint sokkal emberibben és talán bensőnkben szabadabban is.  És ez nem nosztalgia kérem, hanem a sokat élt és sokat látott ember véleménye.

Azoknak, akiknek viszont nem adatott meg az a kivételes kegy, hogy láthatták az eredeti, vintázs képeket, negatívokat, nem ülhettek Balla Demeter asztalánál és hallgathatták csak a szavak képzésében, de soha nem azok tartalmában hibás beszédét, azoknak nem jut más: vegyék meg albumait, hogy ily módon is kontrolálják az itt leírtak valóságtartalmát.

Balla Demeter 1931. május negyedike óta a Szentes környéki tanyavilágban cseperedett, gyermekeskedett. A tanya, ahol született, még áll, ha romosan is, mint ahogy élnek még a születése után anyja által ültetett vadgesztenyefák is. A tanyától légvonalban alig 2-3 kilométernyire élt Koszta József, az ő tanyáját már szétverték. A többire sem vár más.

Történt Ballával, ami történt, ez írás kedvéért újraolvasom az 1988-ban géppel írt, kéziratos visszaemlékezéseit, és egyszerűen elképedek ismételten, hogy mi minden esett meg vele élete során. 1950-ben feljött a fővárosba. Tanyasi gyerekként akkor volt először nagyvárosban. Az Ikarusban dolgozott, innen vonultatták be 1952. március 2-án a Magyar Néphadseregbe. A Tito elleni védvonalat kellett építsék. A századot kulákgyerekekből, osztályidegenekből töltötték fel, a parancsnokság egy kilakoltatott sváb házában volt. Másnak ez történelemkönyv, neki élet. Már ekkor fényképezett, s ez éppen elegendő volt arra, hogy megvádolják a jugoszlávok részére végzett kémkedéssel. Ilyenért könnyen fűbe haraphattak akkoriban az emberek. Szerencséjére 1953 márciusában meghalt Sztálin, s a dolog viszonylag kis büntetéssel elsimult. Mi több, aztán fényképezhette Rákosi Mátyást Mátyásföldön 1956 februárjában, amikor a pártfőtitkár látogatást tett az Ikarusban. Ez sem mentette meg, 1957 márciusában kirúgták ugyanonnan, csak azért, mert fényképezett.  Forradalmi tömegeket, a szétlőtt városban járkáló embereket, a nemzetiszín zászlóval letakart holttesteket. És elkövette azt a vétket, hogy a nyomatékos felszólítás ellenére az elkészült fotókat, negatívokat nem adta le novemberben a hatóságoknak, hogy azokat is felhasználhassák a forradalmat követő megtorlások során. Mondtam, Balla Demeter nehéz ember. Volt.

Persze továbbra is fotográfusként dolgozott, de már nem csak az Ikarusnak, hanem a legkülönfélébb lapoknak. Bevonult a politikai élet fényképezésébe. Nagy tehetséggel sikerült még a parlamenti politikusokat is szalonképesnek fotografálnia. Fotózta Budapest utcáit, a neki fontos embereket, helyzeteket, jeleneteket. Közben a Cigánycsalád című képe megjelent a svájci Camerában. A hazai fotós élet egyik akkori korifeusa ezért feljelentette, mondván: lejáratja a szocializmust. Túlélte ezt is, ment tovább a maga, senkitől sem befolyásolható útján. „A szakma perifériáján éltem a legaktívabb korszakomban” – mondta nekem egy beszélgetésünk során. Élete, mindennapjai, mindennek nevezhetők, csak nyugodalmasnak nem. Nagy elkeseredései, nagy nekibuzdulásai voltak, s ő ezt mindig teljes lélekkel élte meg, Láttam nagyon dühösnek, teljesen reménytelennek és szárnyalóan boldognak. Érzelmi szertelensége nyomon követhető képeiben is. De miként a zenében, vannak háttérzenék, amiket egyéb tevékenységeink mellett csak úgy hallgatunk, s vannak olyan zenék is, melyekre rá kell készülni lelkileg, érzelmileg, oda kell ülni, s csak arra figyelni, ilyenféleképpen a fotográfiában is vannak lapozgatható képek, amiket az ember pörget, futó pillantást vet rá, s közben tovább beszélget a barátnőjével, babrál valamivel. És vannak olyan fotográfiák, amelyek teljes embert, koncentrált odafigyelést igényelnek szemlélésük során. Balla Demeter fotói, és különösen öregkori fényképei, melyek tele vannak egy folyamatosan bölcsülő ember érzelmi és gondolati töltéseivel, utalásaival, ez utóbbiak közé tartoznak. „A fotografálás nemcsak technikai vagy művészi feladat, hanem etikai is. Nem célom, hogy bárkit olyan pillanatban lepjek meg, amikor esetleges helyzetben van. Alakjaimat tisztelem. Ha nincs velük érzelmi kapcsolatom, nem fényképezem le őket. Felelős mesterség ez.”

Egyebek mellett ezt is megtanultam tőle. Tanulmányt, könyvet, esszét, kritikát írni etikai feladat is. Akivel nincs érzelmi kapcsolatom, ilyen vagy olyan, arról nem írok. És sok egyéb mellett ezért a felismerésért is hálás vagyok a kétezertizenhétnovemberötödikén elhunyt Balla Demeternek.