Nikon Df & Mick Rock | fototv.hu

0
1

A Nikon bemutatja a legendás rock’n’roll fényképésszel, Mick Rockkal közösen készített ?The Revisit? projektjét. A Nikon új Df fényépezőgépe kedvéért a fotós újra elkészített pár híres fényképet.

Mick Rock munka közben

A 70-es évek fotósa a Nikon Df segítségével újrafényképezi leghíresebb képeit

A Nikon bemutatja ?The Revisit? című projektjét, amely a kezdetektől Nikon fényképezőgépet használó, legendás rock’n’roll fényképésszel, Mick Rockkal együttműködésben készült ? és mindkét félnek múltbéli időutazást jelentett. A Nikon új Df fényképezőgépe kedvéért visszanyúlt a hetvenes években oly sikeres FM-sorozat mára klasszikussá vált külsőjéhez, majd a legmodernebb technológiát ültette bele, Mick Rock pedig e modern technológia segítségével újra elkészítette néhány legendás fényképét ? többek között néhány Debbie Harry-t és a Queent ábrázoló felvételt.

Mick életének nagy részét fényképezőgépe mögött töltötte, és mára ikonikussá vált fényképeken örökítette meg 1972-ben az akkoriban még viszonylag ismeretlennek számító, Ziggy Stardust művésznéven szereplő David Bowie-t. Ezután a zenei világban páratlan fotós karrierje során számtalan művészről készített felvételt a glam, rock, punk és pop (sőt, a rap) világában, köztük Lou Reedről, Syd Barrettről, Blondie-ról, a Queenről, Iggy Popról, a Sex Pistols-ról, a The Ramones-ről, a Yeah Yeah Yeahs-ről, a Killers-ről, Lady Gagáróé, Janelle Monae-ről, Snoop Doggról és még sokakról.

Karrierjének kezdeti szakaszában ? a hatvanas és hetvenes években ? Mick az akkor igen népszerű Nikkormat, illetve F-sorozatba tartozó fényképezőgépeket használt. Ebben a projektben az új Nikon Df modellel dolgozott, amely a klasszikussá vált, 35 mm-es filmes tükörreflexes gépek formavilágában kínálja a legmodernebb digitális technológiát. Pontosabban a Nikon Df ismét előtérbe állítja a klasszikus objektíveket ? még a nem AI NIKKOR objektívekkel is kompatibilis.

Mick Rock a fényképei társaságában

Exkluzív videónkban elkísérjük Micket new yorki sétáján, és vele együtt meglátogatjuk a korai munkáihoz inspirációt adó ismerősöket és helyszíneket. Láthatjuk például a fotós által csak ?punk bűnbarlangnak? nevezett egykori híres klubot, a CBGB-t, illetve a népszerű, East Village-beli Niagara klubot, ahol lMick nemrégiben fényképezte a The Black Keys együttest és Brandon Flowerst.

Főszereplőnk arról is beszél, miként használta fel leghíresebb alanyainak egyedi kisugárzását, illetve elmeséli, milyen új technikákat sajátított el időközben, hogy ezt a karizmát a későbbi idők új sztárjaiból is előcsalogassa.

A ?The Revisit? projekt keretében Mick ismét hadrendbe állította néhány régikedves objektívjét ? például azt a 28 mm-es darabot, amellyel leghíresebb Syd Barrett-képét készítette ?, és szakértelmét napjaink feltörekvő sztárjai rendelkezésére bocsátva elkészíti legendás képeinek modern reinkarnációját. Mick leghíresebb Debbie Harry-képét (az úgynevezett ?Kék Debbie-t?) egy fiatal művész, Danielle Parente közreműködésével alkotta újra, a művésznő négytagú zenekara pedig a Queen tagjainak szerepében állt a gép elé, hogy elkészülhessen az együttes nevét viselő Queen II album borítójaként híressé vált, valamint a Bohemian Rhapsody című sláger videoklipjéből is ismert kép újraértelmezése.

Rock így vélekedik a Nikonnal végzett közös munkáról: ?Az igazi modernművészet mindig is a múlt legintenzívebb pillanataiból táplálkozik, de ahhoz új elemeket ad. Ezért nem tudtam nemet mondani a Nikonnak a The Revisit projektre. Az új Df fényképezőgép miatt tökéletes volt az időzítés: így régi jó objektívjeimet ezzel a gyönyörűen kivitelezett, remek technológiákat kínáló géppel használhattam, ami pompás élményt jelentett.?

A Df leginkább azzal vett le a lábamról, hogy tökéletesen alkalmas arra amunkastílusra, amellyel én fényképezek. Rugalmas és alkalmazkodó. Ez az első olyan digitális fényképezőgép, amely teljes mértékben képes kielégíteni fényképészi éhségemet. Fényképezés közben állandó mozgásban vagyok, mindig más és más szemszögekkel kísérletezem. Gyorsan és szinte mániákusan fényképezek. Számomra ez a tökéletes gép, amely ráadásul még emlékeztet is a régi, megbízható masinámra. És ettől ismét fiatalnak érzem magam! Ki tudna ennek ellenállni??

Dirk Jasper, a Nikon Europe professzionális termékekért felelős menedzsere szerint ?a Mickhez hasonló fényképészek határokat törtek át az eredeti, F-bajonettel rendelkező NIKKOR objektívekkel. Mostanáig kellett várni, hogy ezek az objektívek a modern digitális tükörreflexes gépekkel is használhatóklegyenek. Egyszerűen fantasztikus volt látni, miként használta Mick Rock az új Nikon Df-et. De nem csak a gép ? egy másik kor fotográfusai előtt tisztelgő ? külleme illik tökéletesen Mickhez, hanem ugyanazt is képviselik: a régi és az új dolgok legjavának különleges ötvözetét.?

A Nikon Df

A Df a fényképezés iránti szenvedélyt fejezi ki, mind formájában, mind tartalmában. Ez a retro stílusú fényképezőgép, amely egymaga külön kategóriát alkot, büszkén és egyedi módon különbözik a modern digitális tükörreflexes fényképezőgépek uniformizált világától. Ugyanazzal a képérzékelővel rendelkezik, mint a Nikon D4 csúcsmodellje, így kompromisszumok nélküli dinamikatartományt és elsőrangú fényérzékenységet kínál. Ugyan a Nikon Df a Nikon jelenlegi FX-formátumú választékának legkisebb tömegű gépe, mégis rendelkezik azzal a strapabíró kialakítással és megbízható működéssel, amelyet a fotósok a Nikon csúcskategóriás fényképezőgépeitől elvárnak. A Nikon Df a puristák és a design megszállottjai számára egyaránt tökéletes választás. Arra született, hogy meghódítsa azoknak a fotósoknak a szívét és lelkét, akik egyazon szenvedéllyel égnek fényképezőgépük és művészetük iránt.

Mick Rock

Mick Rock a zeneiparban dolgozó fényképész, aki leginkább a hetvenes évek glam rock ikonjairól ? például a Queenről, David Bowie-ról, Mick Ronsonról, Lou Reedről, Kevin Ayers-ről, az Iggy Pop and The Stooges-ről, a Sex Pistols-ról, a Ramones-ről, illetve Blondie-ról készített ? képeiről híres. Azt mondják róla: ?Az ember, aki lefényképezte a hetvenes éveket?; szinte egész életéta fényképezésnek szentelte. Elismert tagja a fényképészet, a divat és a stílus világának, és nemrég megjelent az azóta elhunyt Lou Reeddel közös, Transformer című könyve. www.mickrock.com

A The Revisit-ben Mick mesél néhány ikonikus képéről, melyek a 70-es években készültek, és megemlékezik azokról a helyekről és emberekről, akik inspirálták korai munkáit – mindezt egy Nikon Df lencséjén keresztül. A videóban Mick Debbie Harry képét kortárs köntösbe öltözteti a feltörekvő művész, Danielle Parente segítségével.

Mick Rock ? The Revisit, kérdések és válaszok

Háttér

Mi inspirálja?Korai fotóalanyaim különleges karizmája. A rock’n’roll nélkül sosem lett volna belőlem fényképész. 1974-ben, azaz csupán pár évvel a kezdetek után már kerestem és figyelemmel kísértem más fotósok munkáját, de sosem böngésztem hosszasan a fényképeket, sem a magazinokat. Persze a lemezborítókat igen. Az érzéseimre hagyatkoztam, és menet közben tanultam meg a szükséges dolgokat. Igazából csakis a saját képeim érdekeltek, valamint az általuk bennem keltett érzések, és ez a hozzáállás működni látszott. Sosem volt fotós példaképem. Leginkább az őrült szimbolisták és a romantikus költők hatottak rám, akikről Cambridge-ben, az egyetemen tanultam. A korai témaválasztásom ezt hűen tükrözte is. Az alanyokat sokkal inkább költőnek és művésznek láttam, semmint szimpla ?popsztárnak? vagy rockzenésznek.

Hogyan kezdte a fotózást?Ízig-vérig klasszikus oktatást kaptam. A Cambridge Egyetemre jártam, ahol modern nyelveket és irodalmat tanultam. Persze a rock’n’rollt is itt és ekkor szerettem meg. Fogtam egy fényképezőgépet, és kezdetét vette az én őrületem!

Hogyan tanulta a fényképezést, illetve hogyan vált jó fotóssá?Menet közben tanultam meg mindent. Ha például szakmai szemmel nézzük a Syd Barrettről (a Pink Floydot az első lemezük után elhagyó alapítótagról) készített korai színes felvételeimet, elég zavarbaejtőek. A szemcsés, narancsárnyalatú képek azért lettek ilyenek, mert csak egy kis reflektorom volt világításként, és a beltéri felvételeket külső felvételekre való filmre készítettem (160-as ASA-érték mellett), ezért az előhívás során három lépésközzel el kellett tolnom az egészet. Ez adja ezeknek a képeknek azt a festményszerű hatást, ami akkoriban ? és később is ? akkora tetszést aratott.

Volt akkoriban valamilyen saját technikája?Akkoriban, ha a felvételeket az ember képes volt a filmre rögzíteni, nagyjából tudott mindent, amit technikailag tudnia kellett. Ami viszont tényleg fontos volt, az a téma kisugárzásának, energiájának megörökítése.

Hogyan jellemezné fényképészeti stílusát?Én öt perc alatt eljutok a punktól a glamig. Nem hiszem, hogy lenne egy konkrét stílusom. Én ezt sokkal inkább attitűdnek nevezném. Amolyan rock’n’roll attitűdnek. Sosem cövekelek le egy-egy megközelítési filozófia mellett. Rengeteg fényképész csinálja azt, hogy beállítják a gépet és a világítást, megkeresik a legjobb nézőpontot, aztán kattintanak, és kész. Az én lelkem ehhez túl nyughatatlan. Nagyon könnyen megunom a dolgokat. Állandóan változtatnom, próbálgatnom, mozognom kell: mindenféle nézőpontot és világítási elgondolást kipróbálok. Éreznem kell, hogy szabad vagyok. Az egésznek könnyed élménynek kell tűnnie számomra. Mondhatnám: gyorstüzelésű vagyok. Akár egy koncert közepén is csak töltök, katt, és már kész is!

Amikor fényképezek, nem csupán a szememmel látom a képet. Inkább zsigerből fényképezek. Gyakorlatilag semmi tudatosság nincs benne. És ha belelendülök, telhetetlenné válok! Fényképekre éhes. Számomra a digitális fényképezés szépsége pont abban rejlik, hogy szinte korlátlanul képes kiszolgálni a képek iránti vágyamat. Legfeljebb a memóriakártya cseréjének erejéig kell egy-egy rövid szünetet beiktatnom.

Témái

Miként hozza ki a lehető legtöbbet témáiból?Mindig jógával és meditációval kezdem. Ezzel mintegy kitolom a ?csápjaimat?, amikkel azután körbetapogatom a helyzetet. Nem erőszakolom rá magamat a folyamatra. A legtöbb esetben nincs szilárd elképzelésem arról, hogy mit fogok fényképezni. Ráhangolom magam a témára és a helyzetre. Az pedig néha harsány és karcos, máskor pedig lágy és simogató. Azt kell ilyenkor tenni, ami a témának jó. Mert egy dolog számít csupán: hogy a végeredmény pont a megfelelő kép legyen!

Hogyan változtak a témái az évek során?A rocksztárok mostanában nagyon is tudatában vannak az imázsuknak. Sokkal inkább, mint például a 70-es években. Manapság egy vizuális univerzumban élünk. A képek nem csupán a lemezborítókon jelennek meg, mindenhol ott vannak, szinte önálló életre kelnek. A Nagy Gépezet ? vagyis az internet ? étvágya egyszerűen csillapíthatatlan. Igazi szörny! És mi a legkedvencebb csemegéje? A képek, a képi világ.

A 70-es évek

Ön szerint miért szerelmesek oly sokan a 70-es évekbe?72 nyara nagyon sok mindent megváltoztatott. Ekkor született meg a modern rock’n’roll. Ezért érdekel oly sokakat ez az időszak a mai napig. És különösen David Bowie, Lou Reed és Iggy Pop. Ők igazi forradalmárok voltak, és nem csupán zeneileg, hanem tágabb értelemben: kultúrforradalmárok. Van egy 1972 nyarán készült, híres fotóm hármukról, aminek eredetileg a ?Szörnyű trió? (The Terrible Trio) címet adtam. Később már ?A Szentségtelen háromság? (The Unholy Trinity) címen emlegettem. Azt mondta nekem egyszer egy ismerősöm, hogy 1972 egy új évezred kezdete volt. Így visszatekintve, szerintem igaza volt. Annak az évnek a hatása nyilvánvalóan a mai napig érezhető.

Mesélne Debbi Harry-hez fűződő kapcsolatáról?Debbi volt minden fotós álma. Többektől hallottam, hogy én csináltam róla a legjobb képeket, mert azokon hasonlított a legjobban Marilyn Monroe-ra. Ez azonban lényegtelen, mert ő a punktól a glamig bármilyen tudott lenni. Soha nem láttam egyetlen rossz képet sem róla. Nyugodtan állíthatom, hogy ő a valaha élt egyik legfotogénebb nő. Nem tudnék a mostaniak közül olyan énekesnőt vagy színésznőt mondani, aki akárcsak a közelébe is érhetne a fénykorában lévő Debbie-nek.

Ő valódi ikonná vált, túlnőtt a rock’n’rollon. Emlékszem, egyszer azon kesergett, hogy a zenéje helyett a kinézete miatt kap akkora figyelmet. Persze, most már tudjuk, milyen időtállónak is bizonyult a Blondie muzsikája. Olvastam egy nyilatkozatát, amelyben azon tűnődik, hogy érdemes lett volna-e kihasználni a lehetőséget még nagyobb sztárrá válni, ahogyan azt Madonna tette a ’80-as években. Az igazság azonban az, hogy Debbie Harry imázsa sokkal mélyebben hatott napjaink világára, mint Madonnáé. A hosszú távú hatása jelentősebbnek bizonyult. Debbie volt a maga nemében az első. Neki nem kellett dolgoznia az imázsán. A legváratlanabb pillanatban is meglephettük volna, akkor is ugyanazt a lehengerlő teremtést láttuk volna.

Milyen élmény volt ezt az őt ábrázoló, híres régi felvételt újra elkészíteni?A régi képeket vettük alapul. Ezek az új felvételek inkább egyfajta tiszteletadásnak tekinthetők, mintsem egyszerű újrafényképezésnek. Az eredeti felvétel a Viva nevű magazinnak készült. Ez egy divatmagazin volt, amely nagyon újszerű kívánt lenni 1978-ban ? de végül még azelőtt megszűnt, hogy a képek megjelenhettek volna. Mintegy 15 hónappal később, az említett, eredeti ?Kék Debbie? (?Blue Debbie?) a Penthouse Magazine címlapján bukkant fel újra. Debbie nyakig feketében pózolt, és leírhatatlanul vagány és szexi volt. Ekkor fényképeztem őt először, és az egész olyan volt, mint egyfajta kontrollált önkívület. A mai napig nagy izgalomba tud hozni a fotózás. Ehhez a Nikonos munkához egy olyan szőke nőt kerestem, akiben valamennyire megvan a Debbie-re jellemző kisugárzás. Danielle egyszerűen fantasztikus volt… nagyon nyugodt, természetesen pózoló, jó fotóalany. Mindent remekül csinált.

Milyen helyszín volt a CGBG fotós szemmel? Kiket fényképezett ott?Annak idején az egy nagyon fontos hely volt. Az egyik oka volt, hogy beleszerettem New Yorkba. A punkok fő bűnbarlangjának számított. A new yorki punk a CBGB-ben nőtt fel.

Remek koncertképeket lehetett ott készíteni. A zenészek ott játszottak az orrod előtt, közvetlen közelről láthattad őket. Az egész olyan közeli, olyan intim volt. Fényképeztem én ott Debbie-t, a The Dead Boys-t, a Talking Heads-t, a The Ramonest, Patti Smith-t és másokat is.

Manapság egy jóbarátom, John Varvatos működteti a helyet. Bátor dolog volt tőle, hogy belevágott, mert sok puristának nem tetszett az ötlet, hogy egy ilyen ikonikus helyet megújítsanak. Megőrzött valamit a hely egykori szellemből, a régi dekoráció nagy része is megmaradt a falakon, ám sokkal tisztábbak a helyiségek és a vécé is. Hihetetlenül mocskos hely volt az akkoriban! Persze, nem mintha ez bárkit is zavart volna akkor…

Fényképezés ? tippek és tanácsok

Mit gondol, mi különbözteti meg önt a többi fotóstól?Nagyon jól és könnyen tudok alkalmazkodni a különböző helyzetekhez. Aki a zeneiparban nő fel, az megtanulja a rugalmasságot. Fényképeztem koncerteken, bulikon, kültéren, beltérben, lakásokban, szállodákban, színpad mögött és persze műteremben is. Bár ez utóbbi már kicsit későbbi történet. Első műtermi képeimet 1973 őszén készítettem. Ezek David Bowie szaxofonos képei voltak, amelyek a Pin-ups című lemezhez készültek. A műterem bizonyos fokú szabadságot ad. Nem kell például spórolnom az energiával. Nyugodtan csinálhatok rumlit. Olyan zene szólhat, amilyet én szeretek. Nyugodtan rohangálhatok fel-alá. Ha akarok, kiabálhatok, ha akarok, suttoghatok. Akár még táncolhatok is. Mindent én döntök el. Nincsenek megkötések.

Miért szeretett a színfalak mögött fényképezni?Mindig csak akkor mentem oda, ha hívtak ? és hányszor hívtak… Lou Reed, Iggy Pop, David Bowie, Thin Lizzy… Lou nemrég azt mondta nekem a gyönyörű, korlátozott példányszámban megjelent Transformer című könyvünk egyik bemutatóján, hogy annyira megszokott jelenség voltam már a színpad mögött, hogy már nem is annyira fényképészként, mint inkább az együttes tagjaként tekintettek rám. Akkoriban ezt én is így éltem meg. Része voltam az együttesnek. Nem egy újság fotósa voltam, senki sem irányított. Nem egy cégtől kaptam a fizetést. Magam tapostam ki az ösvényt, amin mentem előre.

Mi a helyzet a stadionban zajló fotózással?A stadionokban történő fényképezés a teljesítményről szól. Ott az ember szinte vadásznak érzi magát, aki nagyvadakra hajt. Már nem is szeretem ezt a műfajt. Inkább belső terekben, hangulatosabb helyeken szeretek fotózni.

Milyen tanácsot adna a zeneipar fiatal, feltörekvő fényképészeinek?Ha többször is megnézik egy adott énekes vagy együttes fellépését ? legyen az a Queen, David Bowie, Iggy Pop, Lou Reed vagy valami sokkal modernebb (néha még ma is járok egy-egy koncertre), megismerhetik a fellépők tipikus színpadi mozgását vagy épp a koncerten alkalmazott világítási beállításokat. Így előre tudhatják, mikor érdemes kattintani. Ez a Raw Power és a Transformer varázsa. Ha csak mód van rá, mindenképpen érdemes előbb tanulmányozni az alanyokat. Megismerni a mozgásukat, hogy végül fejben szinte egy lépéssel előttük járhassanak.

Érzi, ha jó képet csinált?Én csak jó képeket csinálok! De, hogy azt tudom, érzem-e, hogy melyik a legjobb felvétel? Néha túl gyorsan kattogtatok, hogy érezhessem, melyik a legjobb kép, de jól tudom, milyen érzés az, ha elkaptam a tökéletes pillanatot. Aminél jobban nem lehet.

Kíván-e valamiféle speciális megközelítést a lemezborító-képek készítése? A lemezborító mindig kicsit más tészta, mert oda olyan kép kell, amely lehetőleg széles réteget szólít meg. Nagyon koncentrált, hogy úgy mondjam, energiával teli kép kell. Amikor magazinoknak készít az ember egy-egy sorozatot, akkor általában rengeteg kép készül. De egy lemezborító esetén, ha egy kép rákerül egy albumra, akkor az már ott is marad. A magazinokat előbb-utóbb kidobja az ember, egy lemezborító néha örökre a polcon díszeleg.

Ön melyiket tartja a leghíresebb lemezborítójának?Ha választanom kellene, akkor valószínűleg a Queen-lemezt választanám. A srácokkal a Párizs-környéki Chateau D?Herouville-ből hazatérve találkoztam, ahol David [Bowie] a Pin-ups felvételén dolgozott. Ők kezdeményezték a találkozót, mert szerették volna átérezni azt a glam rock hangulatot, ami akkoriban olyannyira divatban volt ? és vele együtt én is egyre jobban divatba jöttem. Mondjuk, ekkoriban felkapott fényképésznek lenni még sokkal kevésbé menő dolog volt. Akkoriban ez még tényleg csak arról szólt, hogy az ember neve jól csengjen a szakmában. Ez nekem akkoriban a kenyérkeresetet jelentette. Esetleg David Bailey nevét ismerhették Nagy-Britannia-szerte, de általánosságban nem nagyon voltak híres fotósok.

A Nikon Df

Mi a véleménye a Nikon Df-ről?Ha más gépekkel nagyon gyorsan fényképezek, előfordul, hogy egy-két képnél rossz lesz az élesség vagy az expozíció. Még az is előfordul, hogy egyszerűen leáll a gép, mert nem bírja a tempót. A Nikon Df azonban, bármilyen kegyetlenül is használom, végig jól állítja az élességet, expozíciót és minden mást.

A Df mely funkcióit kedveli leginkább?A Df leginkább azzal vett le a lábamról, hogy szinte tökéletesen alkalmas arra a munkastílusra, amellyel én fényképezek. Rugalmas, remekül állítható és strapabíró, mégis könnyű, így jól tartható a kézben. Ez nagyon fontos számomra, mert fényképezés közben állandó mozgásban vagyok, mindig más és más szemszögekkel kísérletezem. Számomra ez a gép tökéletes.

Kívülről is szemet gyönyörködtető, valahogy felidézi bennem a régi időkben használt gépeimet. De nem kevésbé megnyerő műszaki szemmel sem: az élességállítási rendszere, a gyorsasága, a remek használhatóság hihetetlenül gyenge fényben is… talán még azt sem túlzás állítani, hogy ez életem legfontosabb gépe. Egy ilyen masinával a kezemben ismét rock’n’roll banditának érezhetem magam. Ismét ifjú lehetek ? 23 évesnek és tökéletesen szabadnak érezhetem magam.

Hogyan hasonlítható ez a modell a régebbi Nikon gépeihez?Régebben rengeteget fényképeztem Nikkormat géppel. A Raw Power, a Transformer, valamint az összes Ziggy Stardust-képem azzal a géppel készült. Gyakorlatilag a kezemhez nőtt az a gép a hetvenes és nyolcvanas években.

Az új Df ugyan másképp néz ki, mégis sok hasonlóságot mutat a régi Nikonnal. Egyértelműen elüt a modern digitális fényképezőgépek formavilágától. De isteni érzés kézbe venni! Olyan ismerős érzés. Kényelmes.

Ráadásul viszonylag kis tömege miatt egy kézzel tartva is könnyen használható. Nem szeretem, ha a gépem szíjon lóg a nyakamban, mert attól úgy nézek ki, mint egy turista. Ezért a gépet mindig a csuklóm köré szíjazva hordom.

Milyen érzés, hogy a régi objektívjeit is használhatja az új géphez?Nosztalgiám támad tőle. Ezek a régi objektívek szinte visszavisznek a múltba. Szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig dolgozhatok, és kihasználhatom ezeknek a modern felszereléseknek az előnyeit. Az emberek túlságosan sokat foglalkoznak a filmes és digitális fényképezés közti különbségekkel. Engem hidegen hagy a téma. Aminek én örülök, az az azonnali visszajelzés, az, hogy azonnal megnézhetem az elkészült képeket. Így rögtön tudom, milyen munkát végeztem. Szeretem a modern technológiát. Úgy gondolom, hogy a fotózás aranykorát éljük.

A ?Kék Debbie? (?Blue Debbie?) című képhez tartozó kommentár:?Ez a kép egy 1978 őszi Debbie Harry interjúhoz készült a Parallel Lines című (az egész nagylemezhez hasonlóan világsikert arató, és az együttest egy csapásra híressé tevő Heart Of Glass című slágert is tartalmazó) Blondie-album promóciójának részeként. Az interjú és a képek a rövid életű, Viva című amerikai divatmagazinnak készültek, amelyet a Penthouse Magazine tulajdonosa, Bob Guccione adott ki.

Debbie-vel és akkori barátjával, a szintén a Blondie-tag Chris Steinnel egy ebéd mellett beszéltük meg a fotózás részleteit. Ez volt az első, de korántsem az utolsó alkalom, hogy Debbie-t, illetve a Blondie-t fényképeztem. Abszolút nyitottak voltak az elképzeléseimmel kapcsolatban, és elmondták, milyen nagyra becsülik David Bowie-val, a Queennel, Lou Reeddel, Iggy Poppal és a többi sztárral kapcsolatos munkásságomat.

Pont akkoriban tettem szert egy szerény kis tetőtéri műteremre Manhattanben (akkoriban még megvolt a londoni műtermem is, ezért pár évig ingáztam a két város között, mielőtt végleg New Yorkba tettem át a székhelyemet). Ebédidőben érkeztek meg, Debbie és egy akkori barátja, a 2004-ben elhunyt divattervező, Stephen Sprouse. Ő tervezte Debbie aznap viselt ruhadarabjait is. Stephen türelmesen megvárta, míg Debbie-t kisminkelték és ráadták a megfelelő ruhát, de még a fotózás megkezdése előtt távozott. Ottléte alatt alig szólt pár szót, és azokkal is Debbie-t dicsérte.

Először rózsaszínes-vöröses árnyalatú háttér előtt fényképeztem, és igencsak izgalomba jöttem a polaroidra készült képek láttán. Debbie-t ekkor már sokan hívták ?punk Marilynnek?, de a képeken nagyon kevés punkot, viszont annál több Marilynt láttam! A következő három óra lázas, kimerítő munkával telt, teljesen magával ragadott ez a gyönyörű jelenség, ami az objektíven és a szememen keresztül szinte belém költözött. Áldás volt ő minden fotós számára. Időtlen szépség, a mai napig a valaha létezett legfotogénebb rockzenész. És az a humor, amivel magához viszonyult! Végig rendkívül laza volt, csupa természetesség, egyáltalán nem feszélyezte a fényképezőgép jelenléte.

Egy idő után kék háttérre váltottunk, és még egy halom remek felvételt készítettünk ? ekkor született az a kép is, amit most Danielle segítségével újra elkészítettem. Debbie a fotózás során végig nagyszerű volt. Bármit kértünk tőle, megcsinálta: spontán mozdulatokat, nevetést, bolondozást… És nyilvánvaló volt, hogy az első kattintástól az utolsóig élvezte a dolgot. Pontosan tudtam, hogy ez egy különleges alkalom.

Az eset iróniája, hogy a magazin közvetlenül az interjút és a képeket tartalmazó szám megjelenése előtt bedobta a törülközőt. Így ezek a felvételek több mint egy évig a fiókomban hevertek. 1979 telén azután a Penthouse művészeti igazgatója megkeresett azzal, hogy ők szívesen kitennék a ?Blue Debbie? képet a Penthouse Magazine 1980. februári számának címlapjára! Mint elmondta, bevételi szempontból remekül bevált, hogy az előző számuk címlapjára Donna Summert rakták, és kíváncsiak voltak, beválna-e a dolog másodszor is. Ekkorra ? a Heart Of Glass kirobbanó sikerének köszönhetően ? Debbie szupersztár volt, neve és képe komoly médiaértéket képviselt. Debbie és én is áldásunkat adtuk az ötletre. Ő személy szerint rendkívül mulatságosnak találta, hogy talpig feketében pózol egy főleg tehetős és befolyásos férfiaknak szánt magazin címlapján. ?

Szerzői jog: Mick Rock

New York City

2013. december 15.

Tippek a nagyratörő fotósok számára:?A legfontosabb, hogy kövesd a szenvedélyed, bármi is az. A legjobb képeket olyan témáról készítheted, amely eleve izgat. Ez ugyanis meglátszik a végeredményen. Az üzleti siker ne érdekeljen. A lényeg az időzítés, a körülmények és a lehetőség. Ebben a játszmában semmire sincs garancia, egyáltalán nem számít, mennyire tartod jónak magad. Fontos, hogy minden behatástól mentesen, ?szűretlenül? láss. A leglényegesebb dolog azonban a sosem csillapodó lelkesedés. Ne hagyd, hogy a technika bármiféle gátat szabjon. Csinálj mindent egyszerűen és közvetlenül. Gyakran előfordul, hogy minél kevesebbet tud a kezdő fotós a technikai kérdésekről, annál jobb a végeredmény. Sőt, nem egyszer épp a technikai hibáktól válik egy kép hatalmas sikerré.

Amikor én kezdtem, szinte semmit sem tudtam a fotózásról. A példaképeim nem fényképészek voltak. Igaz, később akadt egy pár. Viszont tisztában voltam azzal, mi tetszik, a szükséges dolgokat pedig menet közben megtanultam. A technika és a stílus semmit sem jelent, ha nem sikerül egyedi, rád jellemző képet készítened. Kövesd a múzsád. Próbálkozz. Légy mindig optimista. Szeresd mindazt, amit csinálsz. Számomra a fényképészet a terápia legkielégítőbb formája. Szeresd a témáidat, és szeresd a zár kattanását. Csináld megalkuvás nélkül!?

Szerzői jog: Mick Rock

New York City

2013. december 15.