Horváth Dávid (1948-2017)

0
11

Szervusz Dávid.

Kétszer terveztük, hogy nyilvánosság előtt beszélgetünk. Először éppen itt, évekkel ezelőtt, amikor a kiállításodat kellett volna megnyitnom. Valahol külföldön voltam, lóhalálában jöttem, de elakadtam. Ám amit mondani akartam, azt a – most már – feleségem akkor felolvasta. A második disputára a Mai Manó Házban került volna sor, tavaly ősszel. Készültünk rá. Kiválogattad a képeidet, elküldted, én pedig perfekt lettem az életed tudható dolgaiból, hogy tudjalak majd kérdezni. Aztán a hír. Kórház. Kórházak. Beszéltünk telefonon. Négy szavanként fulladt el a hangod, jött rád köhögőroham. De bizakodtál. Halasszuk egy kicsit. Halasztottuk. Végleg. Két sikertelen párbeszéd után mostanra csak a monológ maradt. Ez. Nem jó csere, nem jó üzlet, mondhatnám, ha kedvem lenne a szokott módon nyegléskedni. De nincs.

Dávid. A halálod nem csak a további beszélgetéseink lehetőségét zárta ki egyszer és mindenkorra, de ennél sokkal jelentősebb a kár. Elmentél és eggyel megint kevesebb tiszta és becsületes ember maradt köztünk. Azok közé tartoztál, akik eredetileg, mondhatni gyárilag voltak jók, akiknek nem kellett tanulnia, hogyan viselkedjenek olyan kényes helyzetekben, amikor a vallási révületbe került cigánylányt, vagy a dacos mindent tagadásában a sárban hempergő kamaszt fényképezted. Megérezték a jóságodat, a tisztességedet, hogy nem vásári majomként akarod majd őket mutogatni, hanem a példájukon keresztül szeretnél szemléltetni olyan marginális élethelyzetekben élőket, az ő sorsukat, amelyekkel társadalmunk, azaz mi, sem akkor, sem ma nem tudunk, tudtunk igazán mit kezdeni.

Néha vitatkoztunk. Szép szelíden, ahogy te szoktál, és nem nyomulós erőszakosan, ahogy én. Vitáink kivétel nélkül szakmaiak voltak. Elsősorban arról, hogy a húszas, harmincas évek elején kezdődött, jobbító szándékú, a társadalmat megváltoztatni akaró szociófotó létezik-e még, vagy kihalt velük, elmúlt azzal a világgal, ami utána jött, legkevésbé sem befolyásolva mégoly remek fotók által sem. Mert ugyanis a szociófotó nem az, hogy lefényképezünk egy koldust, egy hontalant és azt megmutatjuk országnak-világnak. A szociófotó az, amikor a két embert, a képre kerülőt és annak készítőjét nem elválasztja a köztük lévő kamera, hanem összeköti. Nem távolít, elidegenít, hanem összehoz, humanizál.

És igen Dávid, most kell először elismernem, hogy a magad szempontjából valószínűleg igazad volt. Te másként éltél és fényképeztél, mint sok kortársad. Te megélted ezt az azonosságot, még akkor is, amikor újra és újra kiderült, ez a társadalom süket és vak a te fotóidon (is) bemutatott nyomorúságra, szegénységre, elesettségre. A képeid és a te szándékaid rendben voltak, csak a világ lett érzéketlen. És ez a vitánk most így zárul, igazad volt, de ezzel az igazaddal egyedül maradtál, nagyon egyedül. Az érzékenységed, humanizmusod már csak a képeidben és a rád emlékezők fejében, lelkében él majd tovább, míg a világ vélhetően egyre pocsékabb lesz.

Ennyit akartam az utolsó beszélgetésünkkor még elmondani. Szervusz Dávid. Nagyon szomorú vagyok.