csütörtök, szeptember 23, 2021

Kovács László

Kincses Károly:

Gólyapörkölt. Rendhagyó ez-az Kovács Lászlóról.

 

Két dolgot szeretnék elöljáróban tisztázni. Mindkettő nagyon fontos, legalább is a számomra. Az egyik a kicsit furcsa címválasztás. Gólyapörkölt…. Mi a csuda az? Elment az esze ennek az embernek, aki most itt áll Önök előtt, hogy egy ilyen komoly szándékú és pátoszos visszaemlékezésekkel teli konferencián látszólag komolytalankodik? Nem, nyugodjanak meg, ez az ember teljesen normális. De élete egyik meghatározó élménye kötődik ehhez a furcsa szóösszetételhez, s miután ezt kizárólag és teljes egészében csak Kovács Lászlónak köszönheti, nem rest és megosztja a hallgatósággal, életében először.

Történt vagy negyedszázaddal ezelőtt, hogy Walter Péter barátom lehozott Bajára. Részben, hogy büszkélkedjen tényleg páratlan halfőző tudományával, piros terepjárójával, másrészt, hogy találkozhassam a számomra oly fontos két bajai fotográfussal, Bérci Laci bácsival (no meg Piroska nénivel) és Gyulavári Józseffel, akiktől külön-külön és együtt is sokat tanultam. És ha már itt voltunk, akkor leautóztunk Szeremlére a piros hop-hop kocsival. Egy elvarázsolt dunaparti ártéri részen megálltunk, s ott üldögélt a letörött gallyak, paradicsomi, érintetlen rendetlenség kellős közepében egy szakállas, mosolygós mackó, lefelé csűrt karimájú, speciális vászonkalapban. A hely varázslatos volt, a velünk lévő ötéves Anna lányom, aki addig jobbára csak betonutakat és házakkal két oldalt sűrűn benőtt utcákat látott, tátott szájjal bámult. Kovács tanár úr, lévén vérbeli pedagógus is, ezt azonnal észrevette, s onnantól fogva mi csak néma statiszták lehettünk kettejük nagyjelenetében. Kisasszony, fáradjon fel várkastélyomba, mondta, s az idomtalan betonlábakon jó két méter magasságban álló rozzant faházára mutatott nagy grandezzával. Anna felment nagy büszkén, majd hátrahőkölt az ablakban álló, rajzos figyelmeztető tábla láttán: Vigyázz, mérgeskígyóval őrzött terület! Jajj! De hamar kiderült, hogy a felirat csak a védtelen házat viszonylagos gyakorisággal feltörő, minden mozdíthatót ellopó (és esetleg olvasni is tudó) polgártársak távoltartására szolgált. Jut eszembe Lacinak, másik mentoromhoz, Gera Mihály újságíróhoz, lapszerkesztőhöz, fotóról sokat tudó emberhez írt egyik levele 1998-ból: „Ugyanez a dunai lakra is igaz, főleg a lopás. Rendőrségi ügy lettem újra, ez aztán a magyarországi FBI analeszeibe is bekerül. Csak a kuttyogatókat hagyták meg. Ebből is látszik, hogy sült amatőr brigád tisztelt meg.”

De menjünk tovább, mint ahogy Anna, nyomában Kovács Lacival, belépett a várkastély díszkapuján. Minden azonnal bemutatásra és fölfedezésre került, ami túl sok időt nem vett igénybe, lévén emlékeim szerint alig 3×4 méteres lehetett a házacska a fák koronaszintjén, lábai alatt a Dunával. És az obligát kérdés: Éhes tetszik-e lenni, hercegnő, mert van egy kis tegnapról maradt gólyapörköltem. És az amúgy meglehetősen finnyás lányom, kenyérrel tunkolva a paprikás szaftot, ette a gólyának mondott, kicsit gyanús állagú csirkepörköltet.

Ez benne is, bennem is öröklétig megmarad. Megmarad, annak ellenére, hogy az eddigiekben emlegetett hét kiemelten fontos bajai, vagy Bajához is kötődő emberből már csak mi hárman vagyunk életben, Anna, Péter és én. A francba is!

A másik előrebocsátandó dolog még ennél is személyesebb természetű, elnézést kérek érte előre, mindenkitől. Amikor az igazgatóasszony felkért másfél hónapja, hogy beszéljek Kovács Lászlóról, habozás nélkül igent mondtam. Tettem ezt azért, mert elég jól ismertem őt, mert igen nagyra becsültem, mert a bajai és a hazai fotós élet összetéveszthetetlenül egyedi és fontos szereplőjének gondolom, s mert tőle abszolút függetlenül is az a véleményem, hogy minden ember kétszer hal meg, egyszer valóságosan, egyszer pedig akkor, amikor elfelejtik. Nekem fotómuzeológusként éppen ez az egyik önként vállalt feladatom, hogy a második halál idejét, amennyire csak tőlem telik, kitoljam.

Ez eddig rendben is van, ki-ki tegye dolgát, legjobb akarata szerint. Az igazgatóasszony teremtsen alkalmat, mi mondjuk el, Önök hallgassák meg. De amikor mélyebben belegondoltam a feladatba, összeszorult a gyomrom. Én Kovács Lászlót úgy ismertem, mint egy derűs, önmaga helyét a világban felismerő, s azt ott maximálisan meg is élő embert, akinek a fehér az fehér, a fekete meg fekete. Akitől, amikor megkérdezték, hogy „Mit jelent neked vidéken élni?, ezt válaszolta: „A legtöbbet. Mert ha én azt a fajta civilizációt szeretném, amit a rádió, az újságok közvetítenek, akkor mindig rosszul érezném magam. Nekem olyan közeg kell, amibe menekülni lehet, és ez a Duna nyolc kilométeres szakasza. A pesti Duna nem érdekel. Nem hiányzik a fővárosi művészközeg sem. Néha-néha felmegyek Pestre, megmerítkezem és már rohanok is vissza az enyéimhez. A barátaimhoz, vitatkozni a művészetről, eszmét cserélni a politikai helyzetről. Jövök a családhoz és Szeremlére.” (Komáromi Attila: „szerelmei” Az érdektelenség bánt… i.m.)

Olyan ember volt, akiről egyik legközelebbi barátja, a már eddig is, s ezután is sűrűn emlegetett Gera Mihály, ezt írta: „Kovács László szerencsés természetű ember. Megrögzött derűlátó, s ebben, hozzon bármit a sorsa (miként hozott is), megingathatatlan. Megvan az a ritka adottsága, hogy a dolgokat úgy veszi, ahogyan vannak. Elviseli az életet. Nem lázong. Nem csinál bolhából elefántot, elefántból bolhát. Tudja: a jóra rossz jön, a rosszra pedig jó. Ez a dolgok rendje. Idővel azután a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Csak ki kell várni, ha van hozzá (végtelen) türelmünk. Természetes bölcsességét az élő természettől (melyben otthonosan mozog) tanulta. Meg talán Goethétől, aki egy alkalommal (1827. április 25-én este) azt mondta Eckermann-nak: „ Csak nem kell szőlőt várni a csipkebokortól, s fügét a bogáncstól; különben minden nagyszerű.”

És akkor egy ilyen ember, akit barátai, én is pont ilyennek ismertünk, tudtunk, egyszer csak vesz egy kötelet, megcsomózza kertje egyik fájának ágára, és megöli magát.

Kovács Laci élete és halála így került bennem felodhatatlan és kibékíthetetlen ellentétbe. A dilemmám pedig nem kevesebb, mint ez: mi nem ismertük elég jól Kovács tanár urat, nem figyeltük meg elég alaposan, elhittük azt, amilyennek mutatta magát és élete egyenes irányban mutatott a vége felé, vagy igenis, éppen olyan volt, amilyennek közösen leírtuk itt az imént, de egyszer csak erősebb lett nála, hiténél, habitusánál a kór?

Orvos barátnőm, amikor kérdeztem erről, lakonikus tömörséggel válaszolt. Elképzelhető, hogy egy ember, aki egész életében mindig, mindenkinek csak ad, az valamiért nem képes pótolni ezt, képtelen töltekezni és egyszer csak kiürül, elfogy belőle a tartalék, az élni és adnivágyás. És akkor vége.

Talán így volt, talán másként, ehhez csak adalék az újabb idézet Mihálytól, aki talán leginkább megértette és elfogadta Kovács Lacit olyannak, amilyen. Ezt írta: „Hogyan tanítsuk a szabadesést? A válasz egyszerű: így, ahogyan Kovács tanár úr teszi évtizedek óta. Nem teremt zsarnok módjára oly légüres teret, amelyben a tollpihe és az acélgolyó, ha akarja, ha nem, azonos irányba, azonos sebességgel kell, hogy haladjon, hanem rábízza őket a maguk természetére. Az egyik lebegjen hosszan, ha arra ítéltetett, a másik meg zuhanjon sebesen. A lényeg, hogy a tollpihe tollpihe, az acélgolyó meg acélgolyó maradjon.” (Gera Mihály: Alma a fájától… avagy hogyan tanítsuk a szabadesést? Bajai Honpolgár 2000. január 16-18. o.)

Innen már csak az jönne, hogy felmondom az életrajzát, amit a jelenlevők éppen úgy ismernek, mint én. Festő, fotográfus, tanár, sok fotós szervezet vezetője, kovásza, a természet igazi értője és szeretője, horgász, sokak barátja, kevesek ellensége. Számtalan fotós és képzőművészeti kiállítás résztvevője, könyvek szerzője és azok tárgya. A magyar szociófotós hagyományok egyik továbbéltetője. És így tovább. Akinek még van bepótolnia valója Kovács László munkásságából, ajánlom a Gera Mihály szerkesztette könyvét, melynek címe is elgondolkodtató: Különben minden nagyszerű. De azt is mondjuk ki, Kovács tanár úr egy olyan életmű létrehozója, amely még nem nyerte el méltó helyét és szerepét sem szűkebb pátriájában, sem a a magyar művészettörténetben, ergo, van még dolga bőségesen az itt jelenlevőknek, és a most máshol levőknek. Nosza!

 

NoGun
A szerző 2003, a FotoKlikk.hu megalakítása óta ötletgazdája, megvalósítója és főszerkesztője e portálnak. A 2006-ban alapított FotoKlikk a Fotográfiáért Alapítvány kuratóriumi elnöke. Építészmérnök, grafikus, typográfus, 3 évtizede az IT szektorban keres és fejleszt különleges technikai megoldásokat, most épp az élő közvetítés területén. Bővebben>>

További friss hírek