Kis túlzással mondhatjuk, hogy régebben ismerem Vékás Magdit, mint amennyi az itt megjelentek átlagéletkora… Mi következik ebből? Hogy ennyi idő alatt már szinte mindent elmondtam neki a szemibe, és a háta mögött másoknak, tehát biztos lesznek olyanok, akiknek már a könyökén jövök ki.
Mégis, az ember egy kiállításmegnyitóra összekapja magát, tudja, hogy ez sokaknak ünnep, alkalom a találkozásra, beszélgetésre, csak a köszöntés és a borivás között még el kell viselni egy embert, aki csak mondja, mondja…
A tavalyi, Kolta Galériabeli megnyitót helyettesítő nyilvános beszélgetésen elmondta Vékás az egyik kérdésemre, miként születtek ezek a fotói. Figyelemmel hallgattam, hiszen sok minden találkozott ott, akkor egy gyújtópontban: Kedveltem a fényképészt, jók voltak a képei, és mindenekelőtt New York a számomra legfontosabb város a föld kerekén. Ezért sem értettem, miért kezdi a választ úgy, hogy ha Szilágyi Saci nagyon átgondolt és kiváló projektje segítségével el nem viszik NY-ba, akkor ő bizony soha sem ment volna magától.
Miután már nagyon sok New Yorkról szóló képet, könyvet, albumot látott korábban, ezért volt egy prekoncepciója, ott minden csupa üveg, acél, beton, fujj! Márpedig, aki ismeri is kicsit Magdit, az tudja, semmi nem áll ennél tőle távolabb. Ezért szándékosan készületlenül utazott a metropoliszba. Nem a várost akarta dokumentálni, hanem saját magát szerette volna ott megtalálni, ehhez pedig nem volt szüksége bédekkerre, előzetes ismeretekre az Empire State Buildingről és a WTC-ről, amely már éppen nem volt meg. Ja, mert elfelejtettem, 2001. szeptember 13-ára volt eredetileg repülőjegyük. Érthető okok miatt csak a rákövetkező májusban mentek ki. Letudva a hivatalos programokat, bóklászott ez a kicsi nő abban a nagyvárosban, és lám, lám, megtalálta, amit keresett, a sok beton, acél és üveg között azokat az emberléptékű helyeket, melyek annyira jellemzik ezt a gigászi metropoliszt. Talán éppen ezt lehet benne annyira szeretni, ötutcánként egészen más, és Manhattan is különbözik Brooklyntól és Bronxtól, és Harlem is más, mint a Greenwich Village…
A városról készített mindösszesen talán száz kockányi filmet, ami leica méretben számolva alig több három tekercsnél. Hazatérve, előhívta a negatívokat, de elégedetlen volt vele. Valami nem stimmelt. Mikor meglátta az elkészült másolatokat, elbizonytalanodott: tényleg ilyennek látta New Yorkot? Meg is válaszolta magának: nem. Félretette. Éppen tíz esztendeig. Senki nem vádolhatja azzal, hogy kapkodós fajta. Érlelte, altatta a képeket, mígnem egyszer csak a Széchenyi Könyvtár Hold utcai hírlap-restauráló műhelyének felszámolásakor szert tett egy doboz nyomdai ofszetlemezre. Másvalaki ezzel a víkendháza oldalát foltozza meg, vagy kutyaóltetőt fabrikál belőle Bodrinak, vagy még azt sem, hagyja a csudába, mint számára hasznavehetetlen dolgot. Nem így Vékás. Ezeket a lemezeket fényérzékeny finom kézzel, puha ecsettel Work emulzióval kente be, hagyta megkeményedni, aztán napokkal később hagyományos, analóg módon nagyításokat készített rájuk. Milyen egyszerű ezt így elírni… Próbálták már? Na, mindegy. Rajtahagyta a filmszéleket, a perforációt, a beexponált feliratokat, s amikor kérdeztem miért… nem bocsátkozott esztétikai, módszertani vagy egyéb fejtegetésbe, meghúzta a vállát és azt mondta, mert amikor a nagyítógép alatt megláttam így, azonnal tudtam, ez kell nekem. Hát tudják, néha ilyen egyszerű.
(Elhangzott Vékás Magdolna kiállításmegnyitóján, 2013. 05.02-án, Budapesten, az Újlipótvárosi Klub-Galériában)
