Készül egy nagy összefoglaló kiállítás, már a nyomdában nyomódik egy nagy könyv, s ezek okán rengeteget foglalkoztam az utóbbi fél évben Szilágyi Lenkével. Többet, mint a családommal, többet, mint a barátaimmal, többet, mint orbánviktorral. Más-más előjellel természetesen. Pedig őket sem hanyagolom, de akkor képzelhetik, mennyit Lenkével!
A sok foglalkozás meghozta gyümölcsét, leírtam hosszasan, mit gondolok róla, s miután éppen most harminc esztendeje, hogy ismerjük egymást, el is mondom ennek a hosszú írásnak erősen megrövidített esszenciáját, csak hogy magukra is tekintettel legyek egy kicsit. De nem nagyon.
A világ, mint tudjuk, valamilyen. Kinek ilyen, kinek olyan, de cáfolhatatlanul valamilyen. És ezt a valamilyenséget az ember, akinek van fényképezőgépe, meg is örökítheti. Ha pedig teheti, hát, általában meg is teszi. Nem így Szilágyi Lenke. Neki a valamilyen világ csak alapanyag ahhoz, hogy saját belső képeit rögzíthesse. És ezért neki a világ nem valamilyen, hanem olyan, amilyennek ő lefényképezte.
Ennek okán képei, bár valóságosak, de nem a Valóságról szólnak. Vagy ha ez is valóság, s miért is ne, akkor inkább csak egy Lenkevízió. Egyenes adás, élő közvetítés mindarról, amiben Lenke létezik, létezett, ami mindennapjaiban körülveszi, amilyen volt, és amilyen most. Táj, város, hegy, ember, állat. Ezek attól, ahogyan lefényképezte, már mind az övéi lettek. Ha így nézzük, modernkori oligarcha ő, hihetetlenül gazdag ember. Mert övé a fél világ. Ha viszont nem így nézzük, akkor persze elég szegény. De ne így nézzük.
Inkább tekintsük majdnem minden képét, teljes eddigi életművének legfontosabb részeit egy speciális naplónak, képes önéletírásnak. Mert Lenke valójában nem csinál mást, csak a benne létező világnak folyamatos bolyongásai közben meglelt külső megfelelőit újra és újra lefényképezi. Ezért aztán Szilágyi Lenkét mindenki ismeri, aki a képeivel szorosabb viszonyba került. Még az is, aki sosem látta őt magát. És ennek oka abban a fura, egyensúlytalanul billegő, nagyon szubjektív képi világban van, amit magából közszemlére bocsát, például ezen a kiállításon, vagy az eddig megjelent fotóalbumaiban. Mert kicsit szólnak ugyan a fényképei arról is, hogy hol mit látott, hol mi történt, vagy mi nem történt a valamilyen világban, de sokkal inkább szólnak róla. Kivétel nélkül. Vagy szinte mindegyik.
Nála a fotózás nem önkifejezés, mint oly sokaknál, hanem létezési forma. Legjobb fotói ezért szerintem nem is fotóesztétikai, művészettörténeti, hanem sokkal inkább irodalmi, poétikai vagy pszicholingvisztikai elemzést igényelnének. Majdhogynem megengedem magamnak azt az enyhe túlzást, hogy bármi van az általa exponált fényképen, az tulajdonképpen önarckép. És ha ezt legalább a teória szintjén el tudjuk fogadni, akkor közelebb jutunk annak megértéséhez, miért annyira egyedi, előzmény- és társ nélküli a magyar fotográfia történetében Érdemes- és Kiváló Lenke.
Akinek a kiállítását ezennel megnyitottnak nyilvánítom.
(Elhangzott Szilágyi Lenke kiállításmegnyitóján, 2013. 05.02-án, Budapesten, az Újlipótvárosi Klub-Galériában)
