A Gangesz folyó partján ültem és sírtam. Na jó ez nem teljesen igaz, de nem álltam tőle messze miután Varanasziban egy hetet töltöttem. Varanaszi India állítólag legszentebb városa, ahol az évezredes hagyományok töltik ki a mindennapokat és a látogatók találkozhatnak az indiai kultúra esszenciájával. Legalább is ezt tartják róla. Azonban én, a szemét, a tehénlepény, a fülsüketítő zaj, az erőszakos árusok és a túl-szennyezett Gangesz mellett visszasírtam Ladakh fenséges nyugalmát.
Ladakhnak, India legészakibb területén fekvő Jammu és Kashmir megye egyik tartományát nevezik. Ez India másik arca.
Ladakh, más néven “Kis Tibet”, egyediségét a tibeti buddhizmus hatása és jelenléte határozza meg, szemben a hindu Indiával.
Delhibe érve többféle lehetőség van Ladakhot elérni.
A kényelmesebbek gyorsan repülőre szállnak, a kalandosabbak vonatra, majd dzsippet bérelnek. És vannak az eszementek, akik a helyi buszra szállnak, és négy nap igen megpróbáló zötykölődés után megpillanthatják Leh-t, Ladakh, egyedülálló fővárosát. Az utóbbi kategóriába tartozom, de így talán életem legnehezebb és leglélegzetelállítóbb busz útját élhettem meg.
Ha folyamatosan utazunk, négy nap alatt tehetjük meg a több mint 1000 km-es utat, három átszállással.
Az első két nap alatt lassan felkúsztunk a Himalája lábához. Itt még minden zöld, üde trópusi növények mindenhol. Pálmafák, kaktuszok és különböző dzsungel növények borítják a meredek völgyek falait. Ha figyel a ember, majom csapatokat és rengetek ragadozó madarat láthat az út alatt. A második nap elértem Manalit, egy nagyobb falut ami az elmúlt évek alatt turista és hippi paradicsommá nőtte ki magát. Ebből a településből kezdődik az úgynevezett Transz Himalájai Autópálya, ami Manalit köti össze Leh-vel. De még véletlenül se gondoljon itt senki igazi autópályára. Inkább képzeljünk el egy hajtűkanyarokkal tűzdelt, sár és kőborítású hegyi utat, amin két jármű alig fér el. De erre csak a következő két napban jöttem rá, mikor már nem volt vissza út.
Reggel indultunk tovább. A táj most már óráról-órára változtatta megjelenését. A trópusi fákat felváltották, tűlevelű rokonaik. Ahogy egyre magasabbra mentünk, úgy lettek egyre göcsörtösebbek a fenyvesek, látszott rajtuk, hogy sok megpróbáltatást kell itt a hegyekben kiállniuk. Majd lassan ők is eltűntek, aztán bozótok, füvek is erre a sorsra jutottak és végül már csak a kövek maradtak az ember körül.
Buszon belül a látvány már nem valami festői. A belsőtér fénykorából, még emlékeztető sem maradt. Szakadt kék műbőr ülések, rozsdás minden. Az ablakon, vagy a tetőn, ha esik az eső folyik be a víz. Évtizedes, fekete kosz áll a rejtettebb helyeken. Az összképen még többet ront az, hogy a helyiek nehezen bírják a kanyargós utakat, és sorra hajolnak ki az ablakon, a kikívánkozó reggeli miatt.
Mint írtam az út, távol áll az európai út fogalmától. Sőt a folyamatos és durva erózió miatt, többször elhaladtunk munkagépek mellett is, akik folyamatosan építik, bővítik az utat. Ez még nem is lenne probléma, ha a szélessége bőven elég lenne két teherautónak. De mivel messze nem elég, ezért többször megesett, hogy a buszunknak vagy a szemből érkező járműnek hátra kellett tolatnia, mert csak így fértek el egymás mellett. Mindezt teszik, mialatt a sofőr fél kézzel telefonál, vagy a jegykezelővel beszélget, 50-80km/h-s átlagsebességgel, (a halál-hajtű kanyarokban) és tátongó szakadékkal az egyik oldalunkon. Az első nap halál félelmem volt, bár ha körülnéztem kicsit megnyugodtam, mert az összes ladakhi utas aludt, vagy újságot olvasott. Minek is izgulni, nem?!
De a (Manalitól számított) második nap reggelétől kezdve, már a szakadékok sem tudtak elriasztani a látványtól amik mellett elhaladtunk.
Vörös meredélyek, néhol zölddel színezve a kevés moha szerű növénytől, ami még akad errefelé. Sárga dombok, fekete ecsetvonásokkal, amiket a különböző összetételű fekete kövekből kioldódó víz színezett meg művészi hajlammal. Kékes fekete, magas hegy csúcsok, fehér hósapkákkal.
Kő és homoksivatagok, fehér folyó medrek, homok-kő süvegek. Olyan formák és színek mindenhol, amiket elképzelhetetlennek tartanék egy ilyen kietlen helyen.
Felfelé tartva nem csak a táj változtatja önmagát, az arcokban, a népviselet, az építészetben egyre inkább jelennek meg a közép-ázsiai, tibeti vonások.
Egyes helyek szó szerint lélegzet elállítóak voltak. Mint például az 5.360 méteres Tanglang La hágó. Ide olyan dél körül érkeztünk meg, de már kíváncsian vártam mert még soha nem voltam ilyen magasságokban. Amikor felértünk viszont azt kívántam, hogy menjünk le innen, de nagyon gyorsan. A két napos buszút még nem volt elég hogy alkalmazkodjak a magassághoz, és elég erős AMS (Acut Mountin Sickness) tüneteit produkáltam az út utolsó felében. Nagyon rég érezte a testem magát ilyen rosszul. A fejem majdnem szét robbant, és az ilyenkor előforduló hányinger is előjött. Mindezt csak tetézte, hogy buszunk még sötétedés előtt el akarta érni a fővárost. Ebben az állapotban, mikor minden mozdulat egy kínszenvedés, őrjítő volt egy olyan buszon ülni, ami a sebességgel és az út minőségével nem törődve száguld. Mikor a sofőr vigyorgó fejére néztem a visszapillantó tükörben, biztos voltam benne hogy az a célja, hogy kirázza a maradék lelket is belőlem.
Teljesen széthullva érkeztem meg Leh-be. Ladakh fővárosába.
Az külön “áldás” volt számomra, hogy a fél várost be kellett járni. Egyszerűen nem volt szabad hely sehol, mivel a Dala Láma a következő napokban tartott nyilvános előadásokat. Szerencsére útközben összebarátkoztam egy olasz házaspárral, és velük együtt sikerült egy szabad vendégházat találni. Aznap este úgy aludtam, mint akit agyonütöttek.
Egy idegen országban, egy ismeretlen városban ébredni pedig mindig különleges élmény.
Reggel elindultam felfedezni a várost, de csak lassan mert a magassághoz még mindig nem voltam alkalmazkodva. Leh 3500m-en fekszik egy csipkés hegyek által körülölelt völgyben. Még éreztem a levegő hiányt de persze messze kezelhetőbben, mint 5000 méteren.
A város, egy-két nap barangolás után, könnyen átlátható. A fő utca mellett egymást váltják a különböző túraboltok, és túra-ügynökségek, éttermek, kézműves boltok. Minden megtalálható amire egy utazónak igénye lehet.
Több helyen vannak tibeti piacok is. Lehben több mint 3500 tibeti menekült kapott menedéket és az indiai kormány pedig lehetőséget biztosít nekik, hogy saját ezeken a piacokon, tibeti szuveníreket, szobrokat, és egyéb tárgyakat áruljanak. Ezeken a piacokon vásárolva támogathatjuk őket.
Mindenhol tibeti és buddhista szimbólumok, vékony hangulatos kis utcák. Néhol beékelődik egy-egy mecset is.
Az egész Ladakh régiónak ebben áll az igazi egyedülállósága. A kezdetektől fogva a különböző vallások békében élnek egymás mellett. A lakosságnak közel fele buddhista, a másik fele muszlim, és néhány százalék hindu és keresztény is van területen. Persze idővel a politika ezt is aláásta, és több konfliktus is akadt az elmúlt években. De 2003-ban a Dalai Láma tudott annyira hatni a tömegekre, hogy a békés együttélés a különböző vallások között újból a helyére állt.
Tényleg különleges helyen érzem magam, mikor a buddhista ima-malmok között meghallottam a müezzinek hangját. Bárcsak, mindenhol hasonló lenne a helyzet.
Az elkövetkezendő két napban, végig járom Leh utcáit. A város felett magasodó Leh palotát, amit nagyjából egy időben készítettek, a tibeti Potala palotával, és a Leh monostort, amiben gyönyörűen festett, színes falfestményeket és Buddha szobrokat nézhetünk meg. Aki érzi a hely szellemét az akár meditálni is ott maradhat. Másik érdekes látványosság még a Shanti Sztúpa.
Ez 1991-ben épült, a világ békéért, japán buddhisták közreműködésével. A sztúpába kocsival, vagy 500 lépcsőn keresztül juthatunk fel. Gyalog mentem, úgy 20 lépcsőnként megállva. Ziháló tüdőm, nem felejtett el emlékeztetni az oxigén hiányra. Föntről beláthattam az egész völgyet, és a várost. Hogy az élményt fokozzam, még megvártam fent a napnyugtát. Lassan a Leht körülölelő hegyekről lekúszott a napfény, a hófödte sziklákat sötétségben hagyva, de a felhőket megfestve narancs és rózsás színeivel.
A Ladakh szó jelentése, “magas hágók földje”, amit névadója tökéletesen eltalált. A fővárosból bármerre is akarunk elmenni túrázni, az biztos, hogy keresztül kell menni egy vagy több 4000 m fölötti hágón.
A helyiek jelentős része turizmussal foglalkozik, így korlátlan lehetőségünk van túra útvonalakat, járműveket és vezetőket választani, mindenki az igényéhez és/vagy pénztárcájához mérten. Én, a lapos pénztárcámmal, stoppoltam, vagy helyi buszt vettem igénybe. A stoppolás egyszerű volt, bár akik felvettek mind pénzt kértek a fuvarért. Persze hallottam ellenkező példákat is. A busz meg rázós, de ezt már megszoktam. Egyik útvonal amit megjártam a Leh – Lamayuru – Wanla útvonal volt. Lamayuruban található a régió egyik legnevezetesebb monostora. Útközben láttam mágneses hegyet, ( Ahol elméletileg a leállított autó felfelé gurul. Nem tudtam kipróbálni sajnos, hogy igaz-e, vagy sem.) és egy a török Kappadókiához hasonló “Moon Land” Holdbéli Tájat is. Ezt az utat mindenkinek szívből ajánlom!
Aztán, egy félnapos gyalogtúrával Lamayuruból elértem Wanla-t. Hihetetlen látványokban volt részem az egész út alatt. Csipkés hegyeken, száraz katlanokon vitt keresztül az ösvény. A Föld történelmének teljes évezredei rajzolódtak ki egy-egy hegyoldalban. Mintha csak egy könyvet nézett volna az ember.
A második utam a türkiz színű Pangong Tóhoz vezetett. A busz utat inkább nem részletezem. Azért annyit megemlítenék, hogy végre láttam jakot. Persze Tibeten kívül már csak a háziasított rokonával lehet találkozni, de akkor is régi vágyam vált valóra.
A tó maga 4350 m-en fekszik, 134 kilométeres és 60%-a tibethez tartozik.
Miután megláttam, egy jó ideig nem tudtam levenni a szemem róla.
Kopár, sárga és barna hegyek ölelik körbe. Színe mélykék, és ahogy a felhőket fújja a szél az égen, a napsugarak úgy változtatják ezt a mélykéket, türkiz kékké. Órákig el lehet ülni a tó mellett a fodrozódó hullámokat, és az örvénylő színeket nézve. Pangong Tso jelentése pedig , “hosszú vékony elbűvölő tó”. Ennél pontosabb nevet nehezen adhattak volna neki.
Két napot itt töltöttem sátorozva, majd “lassan” vissza buszoztam a fővárosba.
Pár napot még elnézelődtem a tibeti piacokon, de már lefoglaltam a buszjegyem a következő célállomásomra. Visszafele már nem féltem a buszon, hozzászoktam.
Ahogy ereszkedtünk le a táj megint változott vissza, az arcok, a falvak ismét visszanyerték jellegzetes indiai vonásaikat.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyire hiányozni fog a csöndes, buddhista lelkületű India. Ott fenn az ember nagyon sokat tanul a kopár hegyek és a fent lakók nyugalmából és bölcsességéből. A mindent átölelő csendből. A állandó tiszta kék égből.
Most, itt a Gangesz partján ülve úgy érzem hiányzik. Ott fenn, a természet még tiszteletbe van tartva. Ott fenn, tudják hogy az életük múlhat rajta, és talán ez az alázat az, amit itt hiányolok. Mert itt még a szent folyójukat sem tisztelik igazán. Csak úgy tesznek mintha…
Írta: Nagy Gergely és Tóth Dalma
