Az adott értékelés: nincs Átlag: 4.8 (4 értékelő)
Alain Briot napjaink egyik legsikeresebb Amerikában alkotó tájképfotósa. A párizsi Ecole des Beaux Arts-ban szerzett diplomát szépművészetből, jelenleg a doktorátus megszerzésén dolgozik. Ez az cikk az utolsó abban a tíz részből álló sorozatban, melyben a szerző a fotográfia esztétikai vonatkozására fókuszál. A sorozat célja, hogy segítsen esztétikailag kielégítő, azaz szép fotókat készíteni. A X. részt terjedelme miatt két részben közöljük.
Mit jelent művésznek lenni? (2.rész)
8- A művész tudja, hogyan reagáljon, ha mázlistának titulálják
Muszáj mindent újra és újra átvenni, tízszer, százszor.
A művészetben semmi sem tűnhet esetlegesnek, még a mozdulatok sem.
(Edgar Degas)
A közfelfogás szerint csak a mázlisták lehetnek sikeresek, és ez kiemelten igaz a művészek vonatkozásában. Nem találkoztam még olyan mérnökkel, akit rendszeresen lemázlistáznak a mérnöki teljesítménye miatt. A hidakat, autókat, erőműveket, számítógépeket, szoftvereket a legritkább esetben nevezik puszta szerencse gyümölcsének. A legtöbb ember tudatában van, még ha nem is szakértő, hogy minden sikeres mérnöki eredmény mögött rengeteg tudás, gyakorlat, erőfeszítés, gondolkodás, know-how húzódik meg.
De amikor művészetről van szó, vagy azon belül fotográfiáról, igen gyakran a szerencsés véletlennek tulajdonítják egy-egy lenyűgöző kép vagy sorozat létrejöttét. Bemutatókon, kiállításokon, beszélgetéseim során rendszeresen hallok ilyeneket: “Gondolom pont x helyszínen tartózkodott, és egyszer csak bejött a dolog.” “Ezt (a szivárványt, villámlást, hóvihart, stb.) nem tervezhette meg előre. Mák, hogy jókor volt jó helyen.” “A szerencse nagy szerepet játszik a munkájában, ugye?”
A “szerencse teszi a művészt” elmélet nemcsak a munkájára értendő, hanem az egész életére. Hányszor, de hányszor mondják nekem: “Milyen szerencsés, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret. Nekem bezzeg….” Vagy: “Szerencse, hogy abból él, amit csinálni szeret.”
Régebben vég nélküli vitákba bocsátkoztam arról, mennyire nem helytállóak ezek a kijelentések. Még saját közhelyszótárt is összedobtam e célból, ami tele volt hasznos kis riposztokkal, például: “Mindenki a maga szerencséjének kovácsa.”
Nemrég azonban megláttam a fényt az alagút végén, és olyan döntésre jutottam, mely megváltoztatta az életemet. Rájöttem, hogy a szélmalomharcnak semmi értelme, okos enged alapon még a közhelyszótárt is kidobtam, helyette bevezettem egy igen egyszerű választ minden olyan felvetésre, melyben szerencsésnek titulálnak: IGEN. A fenti kijelentésekre ma már csak ennyit válaszolok. – A szerencse nagy szerepet játszik a munkájában, ugye? – Igen. – Ezt nem tervezheti előre, mázli kell hozzá, igaz? – Igen. – Szerencsés, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret. – Igen.
Az igenre történő átállás után két dolog változott. 1. Megszabadultam a késztetéstől, hogy megvitassam a szerencse kérdését. Ha teljes az egyetértés, lehetetlen vitatkozni. Egyetértek, tehát igazad van, ügy lezárva. 2. Az ilyen jellegű párbeszédeknek igen hamar vége lesz. Aki “beszól,” valószínűleg heves reakciót vár, és amikor rábólintást tapasztal, elveszti az érdeklődését.
De itt még nincs vége: egy nagyon érdekes jelenséggel is találkoztam. Az igenlő válaszom után néhányan visszavonják az eredeti kijelentésüket, és ilyeneket mondanak: “Hát, talán nem is annyira egyszerű ez.” “A szerencse mellett azért tudnia is kell, hogy mit csinál.” Vagyis helyettem megvédik a saját régebben hangoztatott álláspontomat. Rendületlen igenlésem, látszólagos érdektelenségem, egyetértésem vérlázító kijelentésükkel gyanút ébreszt bennük (jogosan), és picit finomítanak a dolgon.
Ha valaki képes azt hinni, hogy egy egész életen átívelő tanulás, szenvedély, odaadás, erőfeszítés, stb. eredménye pusztán a szerencsének tudható be, azzal én nem tudok mit kezdeni. E tévhit eloszlatásához sokkal több idő és erő kellene, mint amennyit én hajlandó lennék erre áldozni. Az így megtakarított energiámat inkább az alkotásra fordítom. A legeslegjobb módszer pedig a nevetés. Nevessük ki ezt a felháborító feltételezést azáltal, hogy egyszerűen rábólintunk!
Vagy lehet, hogy tényleg mázlista vagyok? Nem tudom és nem is érdekel. Megváltoztatna ez bármit? Nem! Akkor is tudnom kellene, mit csinálok, végig kellene mennem az eddig bejárt utamon, meg kellene szereznem a szükséges tudást, tapasztalatot, bírnom kellene szenvedéllyel, motivációval, stb. Szerencsés lennék? Ám legyen. Vállalom, mi bajom eshet? Miért küzdjek ellene? Miért ne gondolhatnám, hogy a művészetem nem is kemény munka eredménye? Ha néhány ember azt akarja, hogy a fotóim a szerencse szülöttei legyenek, nem bánom. Hiszen meglehet, hogy a szerencse csupán az inspiráció szinonimája.
Azzal a gondolattal zárom e témát, hogy nem számít, milyen úton-módon jönnek létre műalkotások. Az a lényeg, hogy létezzenek. Ha ezt bárki a szerencsére fogja, hadd tegye. Ha mások szerint a művészi tehetség gyümölcsei, úgy is jó. Ha véletlenszerű események láncolatával magyarázzák, rendben. Ha egyesek szerint a szüleimnek köszönhetően burokban éltem és megőrizhettem a művészi érzékenységemet, szintén elfogadom. Vagy akár azt is, hogy a genetikailag kódolt tehetség több évnyi tanulással történő kibontakoztatásáról van szó. Röviden: teljesen mindegy nekem, mivel magyarázzák a művészi alkotások megszületését, mert nem műkritikus, hanem művész vagyok. A kettő különbségéről szól a következő fejezet.
Fénycsóva, Antelope Arch
Linhof Master Technica, Schneider 75mm, Provia 100F
Számos különböző fényviszony mellett fotóztam már ezen a helyszínen, de ez volt az első kép, ahol sikerült megörökíteni a boltozaton átsugárzó fénycsóvát. Az Antelope Canyon nyújtotta kreatív lehetőségek tárháza végtelen, a technikai nehézségek pedig igazi kihívást jelentenek minden fotóművésznek.
9- A művész nem azonos a műkritikussal
A festő merüljön el a munkájában. Ne szavakkal reagáljon, hanem festményekkel.
(Paul Cezanne)
A művész és műkritikus két külön foglalkozás. Ha művészként megmutatod a munkád a közönségnek, írni, beszélni fognak róla, hozzászólnak. Ne félj ettől, inkább örülj neki! Ne minősítsd a saját műveid, ne magyarázkodj, ne vedd el a felfedezés, az értelmezés örömét a nézőktől! Nyiss ajtót, melyen át mindenki másképpen nézheti a képeidet. Engedj teret az egyéni átélésnek! Neked alkotási, a nézőnek értelmezési szabadság jár.
A művész definícióját most már kellőképpen körüljártuk: a művészi alkotóképesség és az azt elősegítő életstílus határozza meg. De ki a műkritikus? Ahogyan én látom, kicsit kívülről, egészében nézve: olyan személy, akinek határozott véleménye van arról, mi jó és mi rossz a művészetben. Mintha fekete-fehérben látná a világot: ami tetszik neki, az jó, ami nem tetszik, az rossz. Nincsenek szürkeárnyalatok, nüanszok, tónusok apró variációi, csak éles határvonalak, állásfoglalás valamelyik oldal mellett, kritika…
Ideális esetben természetesen a műkritikus ismeri a művészettörténetet, és a mi esetünkben a vizuális művészetelméletet. Egy jó műkritikus kívülről fújja Roland Barthes, John Berger, Walter Benjamin, Edwin Panovsky és mások írásait. Bár attól, hogy valaki “kiolvassa” az összes szerző összes vonatkozó művét, még nem feltétlenül válik műkritikussá.
Felmerülhet benned a következő: “Ez rám is igaz. Ismerem a művészettörténetet és -elméletet, tudom, mi tetszik a művészetben és mi nem, szívesen meg is osztom másokkal a véleményemet, hiszen mindezek a vonások egy jól felkészült művész alapfelszereltségét képezik.” Teljes mértékben egyetértek.
A kérdés az: te kinek tartod magad? Elsősorban művésznek, vagy inkább kritikusnak? A választ csak te tudod megadni, én nem tehetem helyetted. Magamról biztosan tudom: mindenekelőtt művész vagyok. Emellett persze rengeteget olvastam művészetelméleti témákban (vizuális művészet tárgyú PhD-men dolgozva), jártas vagyok a művészet, ezen belül a fotográfia történetében, számolatlanul fordítottam időt más művészek munkájának tanulmányozására különféle művészeti ágakban, azon filozofálva, mi is a művészet.
Azt is meg tudom mondani, hogy mi tetszik a művészetben és mi nem. Direkt nem úgy fogalmazok, hogy tudom, mi a jó és mi a rossz – ezt meghagyom a kritikusoknak. Van saját ízlésem, ennyi.
És még arra is hajlamos vagyok, hogy megosszam a véleményem ezekben a kérdésekben. De nem mint műkritikus, hanem mint művész és mint tanár, aki a tudását kívánja továbbadni. Elsősorban művésznek tartom magam, valamint tanárnak, aki kellő tudással bír a művészetről, de semmiképp nem műkritikusnak. Amint mondtam, ezt mindenki maga dönti el. Segíthetek a megkülönböztetésben, de nem vállalhatom át a döntést.
Felvetheted, hogy számos művész igen kritikus a saját munkájával kapcsolatban. Ekkor vajon műkritikusnak számítanak? Szerintem attól függ, ez milyen formát ölt.
Természetes, sőt elvárható, támogatandó, hogy egy művész elgondolkodjon a művein, hiszen általánosságban ez által fejlődik, halad előre. Képesnek kell lennünk ilyesmikre: “Ha újra kezdeném ezt meg ezt, másképp csinálnám. Például egy ilyen és ilyen másik megközelítésben.” Vagy: “Bár ne lenne ez a szikla olyan vörös, a víz olyan kék, változtatni fogok rajta!” Ezeket a kijelentéseket azonban csak futólag tesszük, magunknak vagy másoknak, mintha csak hangosan gondolkodnánk. Ez a fejlődési folyamat szerves része, amit minden művész megtapasztal.
Egészen más a helyzet, amikor az efféle kommentárok nyilvánosan hangzanak el. Képzelj el egy művészt, amint a kiállítása megnyitóján azt hangoztatja, hogy a munkái nem is olyan jók, mert másképp kellett volna csinálnia az egészet, jobb lett volna, ha homályos helyett élesre veszi a hátteret, Epson helyett ImagePrinttel dolgozik és akkor jobb minőségű nyomatai lennének, stb. Ez a viselkedés – mely sajnos elég gyakori – nem jellemzője az igazi művésznek. Inkább azt jelzi, hogy a művész a saját maga kritikusává lépett elő. Az én álláspontom viszont határozottan az, hogy törődj az alkotással, az elemzést pedig hagyd a kritikusokra! Ha jogosak a megjegyzéseid, ha ténylegesen ott vannak azok a “hibák,” melyek foglalkoztatnak, hadd vegyék észre a műkritikusok. Csak kiszúrják, ez a szakmájuk. Ha meg nem, akkor valószínűleg csak a félelmeid láttatták veled a hiányosságokat.
Ami téged annyira zavar, a közönségnek lehet, hogy fel sem tűnik. A “bakik,” melyeket kiemelsz, inkább az önbizalomhiányod, bizonytalanságod tükrözik, semmint tényleges hibákat. Akármilyen jók vagyunk, technikai és művészi értelemben is, mindig lesz mit fejlődni. Mindig akad javítanivaló, ami nem egészen úgy jött össze, ahogy szerettük volna. Ám legyen – és hadd fedezzék fel a kritikusok. Ez a dolguk. A tiéd pedig az alkotás. Még ha tisztában is vagy a hibáiddal, tartsd meg magadnak! Ez nem azt jelenti, hogy elkendőzöd az igazságot vagy hazudsz a művészetedről, elvégre bárki láthatja. Nem volna egyszerű elrejteni a vizuális művészet tartalmát, hiszen – meglehetősen vizuális! Inkább arról van szó, hogy az általad hiányosságnak vélt dolgokra felhívni a közönség figyelmét azt eredményezi, hogy ezekre fognak koncentrálni, így sokkal kevésbé élvezik majd a műveidet. Ha nem szólsz, talán észre sem veszik, de ha megemlíted, mást már nem is látnak…
Azt javaslom, hagyd az ítélkezést a közönségre, meg a műkritikusokra. Amikor a saját munkádról beszélsz, koncentrálj a pozitív oldalára, ne arra, amit szerinted elrontottál, ami nem úgy hat, ahogy szeretted volna. Csodálkozni fogsz, milyen kevesen fogják előhozni ugyanazokat a hibákat, amelyek téged zavarnak. Sőt, meglepő módon olyasmiket is felfedeznek, amiket te észre sem vettél, mert annyira elfoglalt a saját problémakeresésed. Ne feledd: a hibázás a művészet alapja. Ahogyan Picasso is mondta, nem a hibák megelőzése a cél, hanem azok elősegítése.
Antelope Canyon Panorámakép 2
Fuji 617, Fujinon 90mm, Provia 100F
Még egy példa arra, hogy ezt az elképesztően csodálatos helyszínt hogyan lehet újra és újra felfedezni, ha friss szemmel, nyitott szemlélettel térünk vissza időről időre. Szándékosan választottam ilyen sok képet az Antelope Canyonról a jelen esszéhez, hogy illusztráljam azt a kijelentést, miszerint bizonyos helyek erősen előhozzák a művész kreativitását.
10- Mi a helyzet a tehetséggel?
A zsenialitás nem más, mint az a képesség, hogy érzelmeinket folytonosan megújítsuk mindennapi tapasztalatainkban.
(Paul Cezanne)
Egyszer két barátommal beszélgettem, mikor az egyikük így szólt: “A művészetet nem lehet tanítani.” Mire a másik: “A művészetet igenis lehet tanítani.” Megkértek, tegyek igazságot, mire közöltem, hogy mindkettőjüknek igaza van. A tehetséget nem lehet tanítani, viszont sokat kell tanulni a művészetről ahhoz, hogy valaki a benne rejlő tehetséget kibontakoztathassa. Nem vitás, hogy a tehetség megléte vagy hiánya látszódni fog a végeredményen: mestermű lesz-e vagy sem. De a szükséges tudás nélkül, melyre a tehetség támaszkodhat, nem születhet művészeti alkotás.
Akkor mi is a tehetség? Egyfajta megközelítés szerint:
Annak a képessége, hogy az adott időben rendelkezésre álló forrásokból a legnagyobb művészeti értéket hozd létre.
A tehetség magában hordozza a versengést. Hogy miért? Hát hogyan tudod megállapítani, tehetséges vagy-e, ha nem veted össze magad azokkal, akik szerinted tehetségtelenek? Vagy hogyan nyilváníthatod magad tehetségesebbnek másoknál, ha nem hasonlítod össze munkáidat velük? Mozart tehetségesebb volt Salierinél, legalábbis azt mondják. Dali magát tartotta a szürrealista mozgalom vezető festőjének, ennek megfelelően – legalábbis így tanították nekünk – az ő tehetsége volt az irányadó. Mások, mint Magritte, követték őt. Ansel Adams és Edward Weston összehasonlítgatásának az az általánosan elfogadott konklúziója, hogy bár Weston kétségkívül színtiszta művész volt, Adams többoldalú tehetsége lehetővé tette, hogy hírnévre és vagyonra tegyen szert, míg az utóbbi Westonnak sose jött össze.
Valóban tehetségesebb volt Mozart Salierinél, Dali Magritte-nél, Adams Westonnál, vagy fordítva? Nem tudhatjuk, nem jelenthetjük ki, csupán saját véleményünkre hagyatkozhatunk: mi melyiküket kedveljük jobban. A tehetséget nem lehet kilóra mérni. Valakinek vagy jutott belőle, vagy nem – ilyen egyszerű. A tehetség megvitatása bizonyos kaliberű művészek esetén puszta véleménycsere, és nem tudományos elemzés.
A tehetség más tudományágakban is jelen van, nemcsak a művészetben. Ez az a “szikra,” mely egyesekben megvan, másokból hiányzik. E nehezen megfogható dolog különbözteti meg a jót a nagyszerűtől. Arra tesz képessé, hogy a rendelkezésre álló eszközöket úgy használd, mint más még soha, akár kreatívabban, alaposabban, teljesebben, vagy merőben másképp. A tehetségnek rengeteg szinonimája van. Az írók, szónokok esetében: ékesszólás. Démoszthenész, a tehetséges ógörög szónok, aki kavicsokkal a szájában gyakorolva küzdötte le dadogását, jól illusztrálja a tehetség fontosságát a fizikai korlátokkal szemben, valamint a tehetség és a gyakorlás viszonyát. Cyrano de Bergerac, kinek ékesszólása köré bonyolódik Edmond Rostand története, úgy lett úrrá fizikai deformitásán (óriási orrán), hogy megtanulta sokkal jobban kifigurázni saját magát azoknál, akik nevetségessé próbálták tenni őt.
Sok területen a tehetségeseket jó adottságúnak, brilliánsnak vagy zseninek nevezik. Közös vonás, hogy egyiknek sincs pontos definíciója, vagy közmegegyezés arról, miből is áll ez a jó adottság, a brillírozás vagy a zsenialitás. A tehetség rejtély. Bár élvezzük jelenlétét és gyümölcseit, keveset tudunk arról, hogyan működik.
De melyek is azok az “eszközök, források” amelyeket a tehetségesek sokkal jobban kiaknáznak a közönséges földi halandóknál? Attól függ, milyen szakmáról beszélünk, hiszen a tehetség minden területen jelen van: léteznek tehetséges mérnökök, könyvelők, autóversenyzők, gyógyszerészek, kőművesek, szerelők, stb. És természetesen léteznek tehetséges művészek, minden művészeti ágban.
Mi teszi tehát a tehetséges fotográfust? Ahogyan az előbbi történetem is illusztrálja, a tehetség technikai felkészültség nélkül mit sem ér. Hogy miért? A tehetség nem helyettesítheti a tudást. Ha a tehetség a rendelkezésre álló eszközök legjobb kiaknázásának képessége, akkor igenis meg kell tanulni, hogy pontosan miben állnak, hogyan kell használni azokat. Szakértővé kell válni az erőforrások terén. Akkor, és csakis akkor lesz képes a tehetséges ember túlszárnyalni mindazt, amit mások elértek ugyanezen erőforrásokból.
A művészetben erősen tartja magát az a nézet, hogy a tehetség minden hiányosságért kárpótol. Pedig nem. A tehetség nem gyógyír a tudás, a tanulás, a szorgalom, a szenvedély, stb. hiányára, csupán hab a tortán. Kell, hogy eleve legyen egy tortád, melyet a tehetség még jobban megédesít. A tehetség inspiráció, képzelőerő, újszerű gondolkodás, saját képességeid és a felszerelésed korlátainak feszegetése, ledöntése, persze bizonyos határokon belül. Forma 1-es hasonlattal élve: nincs az a versenyzői tehetség, mely Ferrarivá változtatna egy Minardit. A legjobb Minardi pilótát simán lekörözheti egy sokkal kevésbé tehetséges Ferrari versenyző. Ilyen az élet. Nem feltétlenül igazságos dolog ez, de értenünk kell a lényegét.
Antelope Canyon Panorámakép 3
Fuji 617, Fujinon 90mm, Provia 100F
Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért dolgozom ilyen sokszor az Antelope Canyonban, viszont más hasonló helyeken nem, mint például a “The Wave”-nél mely számos fotográfus kedvence. Ennek egyszerűen az az oka, hogy határtalan kreatív lehetőséget látok az Antelope Canyonban, míg más helyszíneket sokkal korlátozottabbnak érzek, legalábbis életem ezen időszakában.
11- Készségfejlesztő gyakorlatok
Ehhez az esszéhez sokkal nehezebb gyakorlatokat kiötölni, mint az eddigiekhez. Ahogyan a bevezetésben is rávilágítottam, e téma sokkal elvontabb, jóval több elkötelezettséget igényel az olvasó részéről.
Mindenesetre a következő feladatokat azzal a céllal írtam össze, hogy segítsenek tisztán látni: valóban művész vagy-e, és ha igen, akkor hogyan válhatsz teljesebb értékűvé.
A- Írd meg művészi hitvallásodat!
Alig akad hasznosabb művelet, mint annak megfogalmazása, hogy miért foglalkozol azzal, amivel, hogyan jutottál el idáig, és merre tervezed folytatni utadat.
B- Hozd létre saját művészettörténeti kiállításodat!
Vedd számba eddigi “munkásságodat”! Porold le a régi rajzokat, fotókat, szobrokat, festményeket – bármit, amit alkottál gyermekkorodtól mostanáig. Helyezd egy gyűjteménybe! Ha valami már nincs meg, írd körül, amennyire csak tudod, és ezt a papírlapot tedd a helyére. Ennél is jobb megoldás, ha újra elkészíted a hiányzó darabot. Ez persze különbözni fog az eredetitől, az újraalkotás folyamata mégis érdekes művészi áttöréshez vezethet.
C- Ifjúkori önarckép
Írd körül, milyen voltál (vagy milyen emlékeid vannak magadról azokból az időkből), amikor éppencsak elkezdted művészi tevékenységedet. Az akkori életkora mindenkinek más és más: lehettél kisgyerek, fiatal felnőtt, középkorú, akárhány éves. Inkább az számít, hogy precízen fogalmazd meg, milyen volt a külsőd, a gondolatvilágod, mik voltak az álmaid, céljaid, vágyaid akkoriban. Ez afféle újratudatosítási folyamat: vissza a kezdetekhez, emlékezés arra, milyen voltál, mielőtt az élet ügyes-bajos dolgai háttérbe szorították vágyaidat, álmaidat. Utazz vissza inspirációd forrásához! A visszatérés kulcsa nem más, mint az ebből az időszakból őrzött emlékeid. Tedd ezeket minél életszerűbbé! Ha nincs kedved leírni, rajzold meg, fesd le! Komponálj belőlük zenét, alkoss szobrot, bármit, ami megtestesíti az emlékképeket. Ne hagyd, hogy életed azóta bekövetkezett nagy fordulatai, a téged ért csalódások gátolják a lehető legteljesebb újraélést! Kerülj vissza az akkori tudat- és érzésvilágodba!
D- Írd össze azokat a rosszul értelmezett fogalmakat, melyek benned éltek a művészettel kapcsolatban e cikk elolvasása előtt!
E- Tétovázol, hogy művész legyél-e vagy sem? Ha az akarsz lenni, mi akadályoz meg benne? Írd össze, mi áll az utadban!
F- Mi a helyzet a “mázlista” jelenséggel? Neveztek már mázlistának művészi mivoltodban? Szerinted az vagy? Gondold végig! Elsősorban azt vizsgáld, a szerencséhez való viszonyod hogyan befolyásolja a saját munkádat, illetve azt, milyennek látod mások művészetét.
G- Indulj el és alkosd meg a fotót, amit mindig is szerettél volna! Rajta, most rögtön! Mindenkinek van olyan ötlete, amelyet régóta szeretne megvalósítani, de mindig csak halogatja: “ha jobb leszek, majd megcsinálom” alapon. Azt a feladatot kapod tőlem, hogy ne várj tovább, menj, alkosd meg MOST! Azért óvatosan, ne tégy őrültségeket, de nézz szembe a félelmeiddel és mindazon kifogásokkal, melyek miatt még nincs meg az a fotó. Szerintem egy módja van e félelmek leküzdésének: fel kell kerekedni és megcsinálni azt a bizonyos képet. A művészet lényege az alkotás, nem pedig a “majd-alkotás.” Tehát: eredj, készítsd el a fotót, amelyet oly régóta szeretnél! Tudom, hogy ez nem egyszerű, de ha nem most, hát mikor?
Horseshoe bend, virággal
Linhof Master Technica, Schneider 75mm, Provia 100F
Íme a legkreatívabb fotóm onnan, ahová legalább olyan gyakran térek vissza, mint az Antelope Canyonhoz. Ez egyben a legkevésbé “klasszikus” képem is, mert a virágzó bokor miatt félig el kellett takarnom a kanyarulatot, ezáltal feszültséget, ellentétet teremtek, de egyben az íves alakzatok összevetésének lehetőségét is felkínálom.
12- Záró gondolatok
Olyan világban élünk, mely jobban kedvez a technikának, mint a művészetnek, fontosabbnak tartja a gépit az organikusnál, a gazdaságit a mechanisztikusnál. A művészet szembeszáll e prioritásokkal. Bár lehetnek technikai aspektusai (lásd digitális fényképezés), a művészet lényege önmagunk kifejezésre juttatása, inspirációnk, világnézetünk megosztása másokkal. Hogy milyen médiumon keresztül, és ennek milyen technikai vonatkozásai vannak, elhalványul az alkotás üzenetének fényében. Ki a csuda tudja, milyen méretű és anyagú vésőket használt Michelangelo? Ki tudja a vérbeli szakértőkön kívül, hogy milyen filmre készült Ansel Adams “Moonrise” című képe? Biztos vagyok benne, hogy te magad is számos példát tudnál még ide felsorolni. Ha így van, azzal is tisztában vagy, hogy senkit sem fog érdekelni 10 év múlva, vajon Microdrive-okon vagy Compact Flash kártyákon tárolod a raw fájlokat. Ügy lezárva.
A világ imádja korlátok közé szorítani mindazt, amit teszünk. Művésznek lenni egyet jelent a végtelen alkotással, de sajnos ez egyre kevésbé valósulhat meg azon határvonalak miatt, melyeket a művészek maguk köré húznak, vagy éreznek. Nemrégiben egy workshop során megkérdezték Párizsról készült fotóim kapcsán, hogy számomra mi a tájképfotózás tárgyi definíciója. Így válaszoltam: “Bármilyen téma, melyet odakint találsz.” Meglepett a kérdés, de rájöttem, honnan ered: a természetben készült és a Párizsban (vagy más városban) fotózott tájképeim közötti látszólagos ellentétből. Bennem soha nem merült fel ez a konfliktus, számomra a “természeti” és a “városi tájkép” (leegyszerűsítve) egyaránt témája a tájképfotózásnak. Egy “purista” számára lehet, hogy ezek nem vehetők egy kalap alá, de szerintem igen. Mert így döntöttem, szabadon. Nagyon sok fotográfust korlátoznak hasonló “álszabályok.” Ha nem alkothatsz szabadon, hogyan lehetnél kreatív? Ha nem lehetsz kreatív, hogyan lehetnél művész?
Más megközelítésben: soha nem ítélheted meg a művészetet az által, hogy mennyit hoz a konyhára. Akár egy fillért sem, akár szemtelenül nagy összeget, a pénzre átszámítás nem egyenlő a tényleges művészi értékkel. Voltam már mindkét szituációban, és jól tudom, egyik sem a munkám színvonalán múlt. Az alkotásod művészi értéke és az azzal megkeresett (vagy meg nem keresett) pénz között nincs összefüggés.
A művészet természeténél fogva mechanisztikus tevékenység. Hiszek benne, hogy nem a művész választja a művészetet, hanem a művészet választja ki a művészt (pechjére vagy szerencséjére, ki tudja…). Művészként a lehető legjobbat kell kihoznod e nehéz vállalkozásból. Több úton is elindulhatsz. Dönthetsz úgy, hogy a művészetből próbálsz megélni. Sokaknak sikerül, de visszautalnék az előző bekezdésben írtakra.
Határozhatsz úgy is, hogy a művészetedet csak magadnak és egy bizonyos célközönségnek tartogatod, nem akarsz ebből élni. Ez is helyes döntés, és nagyban hozzájárul művészi érzékenységed megőrzéséhez, míg az a “megélhetési” művészet gyakorlása során számos csapásnak lesz kitéve. Ez az út felszabadít számos olyan nyűg alól, mint például marketing, alkudozás, könyvelés, stb., melyek együtt járnak a művészet általi kenyérkeresettel.
Vélekedhetsz úgy is, hogy a művészet a te saját szentélyed, az a legbensőbb részed, melyet csak nagyon kevesen ismerhetnek meg. Lemondhatsz a reflektorfényről, a 15 perc hírnévről, mely sokunkat kicsalogat a nyilvános szereplésre. Talán ez az út (mely szöges ellentéte a gazdagodjunk-meg-a-művészetből megközelítésnek) biztosítja a legnagyobb alkotási szabadságot. Hogy megéri-e, azt neked kell eldönteni.
Végezetül soha ne feledd, hogy a művészeti alkotófolyamat elvileg szórakoztató és kreatív! Ha idegesít, fejfájást vagy álmatlanságot okoz, akkor valamit rosszul csinálsz. Szabadulj meg minden stressztől, ami visszatart az alkotásban!
VÉGE!
Fordította:
Debreczeni Mária
