Korniss világa

0
112

Korniss Péter neve olvasatán legelőször talán fekete-fehér fotográfiák tűnnek fel emlékezetünkben. 1974-es első magyarországi egyéni kiállításán, a Műcsarnokban, a kor kiállítási szokásaihoz képest óriási méretűre nagyított felvételek tárultak a nézők elé, sokak számára egy olyan világ létezését felfedve, amelyről régóta azt hitték, nincsen többé már.

A fotográfiákon évszázadok óta ugyanazon életmódot vivő falusi emberekkel találkozhatott a néző: az asszonyok és férfiak élték mindennapi életüket a földeken, a házban, az udvaron, ünnepekkor a hagyományos, szülők által továbbörökített szertartások szerint. Szántottak, nagymosást végeztek, mentek a táncházba. 1967-ben, az akkor már évek óta a Nők Lapja szerkesztőség fotóriportereként dolgozó Kornisst egy néprajzkutató barátja elhívta magával Erdélybe, egy kisebb községbe – számára felfedezés lesz ez az út. Bár Korniss Kolozsvárott született, egyfelől igen hamar, már kiskamaszként Budapestre költözött családjával együtt, másfelől, lévén inkább „városi gyerekként” felnőve, nem, vagy alig ismerte a falusi élet részleteit. Széken tehát, 1967-ben, első útjuk a táncházba vezette őt és barátját: akkor ott még nem volt villany… szólt a zene, nők és férfiak táncoltak népi, számukra mindennapi, hímzett ruháikban. „Meg kellene örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik” – emlékezik vissza Korniss a fején akkor átsuhanó első gondolatra. Itt és ekkor kezdődött Korniss Péter pályafutásának egy újabb fejezete, mely máig meghatározza munkásságát.
Korniss körbejárt különböző falvakat és vidékeket, megörökített szokásokat, ünnepeket – bizonyos tekintetben egyre több kockázatot vállalva, hiszen Romániában a ’70-es évek közepén lépett életbe az a rendelet, mely megtiltotta, hogy külföldieket szállásoljanak el helyiek. A politikai rendszerváltás sok újdonságot hozott e falvak számára, és bár a lakosok megmaradtak hagyományaiknál, egyre több részlet változott: „sztárok” színes plakátjai, televízió, giccses falikárpitok és egyéb olyan tárgyak szivárogtak be a „mindennapiságba”, amelyek révén egyértelmű volt egy visszafordíthatatlan folyamat kezdete, viszont „a fényképezőgépnek új jelenségek kínálkoztak”. Az 1980-as években – ezzel párhuzamosan – Korniss követni kezdett egy ingázómunkást, a házától a munkahelyéig, s vissza – hosszú éveken keresztül. Ez a hatalmas anyag jelentős erővel bírt a publikum felé, hiszen ilyen jellegű „portrésorozat” nem igen létezett még: úttörő volt a maga nemében, akárcsak a ’74-es műcsarnokbeli kiállítás egy olyan időszakban, amikor Erdély szinte tabunak számított. Jellemző az egyik újságírónak néhány korabeli szava a Korniss képein látható lakodalmas emberek kapcsán: „Túl vannak öltöztetve” – magyarán elképzelni is nehéz volt, hogy léteznek még ilyen életet vivő közösségek.

„Amiről azt hittem, hogy hamarosan eltűnik, egy emberöltőnyi munkát adott”: mint környezetükben minden más, idővel e helyek és emberek is átalakultak, így mindig lett mit megörökíteni.
Korniss munkásságában a 2000-es évek egyik nagy „újítása” az volt, hogy színesben is fotózni kezdte e közösségeket, embereket, és az akkorra már teljességgel „önmagából” kifordult jelenségek látványát azzal „csavarta tovább”, hogy „csoportjait” műteremjellegű háttérbe helyezte. Tudniillik az 1970-es években egészen a ’90-es évekig kattintásai spontán módon, kevés beállítással rögzítették a látottakat. Mindez megváltozni látszott az életvitellel, mikor a televízió egyre inkább megszabta mindennapjaikat. „Távoli világok költöztek a parasztházakba. Nehezebb volt ezt fényképezni: szétesettebb lett a látvány, töredezettebb a kompozíció. Zavart a diszharmónia, de kikerülhetetlenné vált”, írja Korniss Leltár című kötetében. A 2000-es évek közeledtével elkezdett „beállított” képeket készíteni: érdekes módon visszatért a régimódi fényképezés hangulata, varázslata. Környezetükből kiragadva a betlehemes pásztorok és angyalok „személyisége” egészen átlényegült. Egyszerre csak pedig „hőseink” városi környezetben fogadnak minket: nem a természet az úr már, a közösség sem veszi már őket körbe. Lakótelep, graffiti, pláza… vagy rikítórózsaszín tornyú kartonbetlehem, órával, a mezőn – képek válnak egyre megszokottabbá. Még mindig betlehemesek ők, csak másképp, máshol.

Korniss viszont nem változott: fényképezőgépének lencséje által néz szembe ezen sorsokkal, emberekkel. Ám ő nem csoportképeket készít: képes akár egy fotográfiába sűríteni egy egész szociológiai tanulmányt; megmutatja azt, amit mások nem látnak, pontosabban látnak, de nem vesznek észre.

II. Korniss Péter a Várfok Galériában

A) Új éra

Korniss Péter fotográfus 2011 őszétől kezdve tagja a Várfok Galéria állandó művészkörének: ezen együttműködés keretében kerül megrendezésre 2012. január végén első egyéni Galériabeli megmutatkozása.
A Várfok Galéria nyitása a fotográfia irányába új érát nyit a Galéria életében, ám e kiállítás Korniss munkásságában is új stációt képez: fotográfiái így egyfelől állandó jelleggel válnak elérhetővé a Galérián keresztül, és nem csak a 2012 elején bemutatott időszakot, hanem az egész eddigi életművet tekintve is. Másfelől, e kiállítással Korniss Péter fotográfiái egy szigorúan felügyelt rendszert integrálnak, annak technikai, méretbeli és számozási szempontjaival, művei az intézményesített műkereskedelem részeivé válnak.

B) A kiállítási anyag

„Korniss […] a legszínesebb népszokások megörökítésével kezdte – esküvők, ünnepek, temetések, feldíszített házak és népviselet, „…de a hétköznapi élet eseményei egyre érdekesebbnek tűntek.” Bár [a Várfok Galériában kiállításra kerülő] munkái kétségtelenül felfedezik Erdély és más vidékek festői oldalát, [Korniss] ugyanakkor betekintést enged a mindennapokba – különös látásmódja révén azonban még ezek a jelenetek is gyönyörűnek mutatkoznak. Egyik kiváló elődje, Brassaï nyilatkozta egyszer kollégájáról André Kertészről, hogy megvolt benne az a két tulajdonság, amelyek elengedhetetlenek egy jó fotós számára: kielégíthetetlen kíváncsiság a világ, az élet és az emberek iránt és pontos formaérzék, ’…olyan vonások, melyek ritkán találhatók meg egyetlen emberben’. Kornisst egyértelműen mindkét tulajdonsággal megajándékozta a sors”, írja Colin Ford, a brit Nemzeti Fénykép, Film és Televízió Múzeum (ma Nemzeti Média Múzeum) alapítója, egykori igazgatója Kornissról. A fotótörténész szaktekintély és kurátor Ford fogja megnyitni Korniss kiállítását január 26-án 19 órakor.

A Várfok Galériában bemutatásra kerülő Folytatás című kiállítás kurátora Jerger Krisztina művészettörténész – ő „jegyzi” az 1998-ban, szintén műcsarnokbeli nagy Korniss kiállítás megrendezését. A mostani tárlat két nagy részre bontható: az egyik egy, az 1967 és 1977 között készült, a ’70-es évek második felében nagyított vintage fotográfiák különleges válogatása. E fekete-fehér munkák között vannak „klasszikus darabok is”, mint például az Éneklő legények a táncházban, mely épp a ’74-es műcsarnokbeli kiállítás plakátján szerepelt, de olyan vintage-ok is kiállításra kerülnek, amelyek még sem bemutatva, sem publikálva nem voltak.
A tárlat másik részét Korniss elmúlt években, de elsősorban 2009-2011 között képei teszik ki. E művek „folytatásai” a korábbi évtizedek munkásságának: „a kiállítás legfrissebb fotói ugyanezt az utat követik, azt kutatva, mi történt annak a régi világnak a gyökereivel, amelyet Korniss negyven éve először fényképezett le, valamint melyek azok az elemek, amelyek még ma is tovább élnek. Felemelő érzés megosztani felfedezését, miszerint e hagyományok közül néhány még mindig él, akármennyire is oda nem illőnek tűnnek az őket körülvevő rohamosan fejlődő világban. Korniss pedig ideje korán ráébredt, hogy a hagyományok – különösképpen a rítusok – „tökéletes formákat” hoztak létre”, írja Ford e munkákról.

A Folytatás, ahogyan a kiállítás címe is jelzi, egy jól ismert világot tár elénk egy ugyanakkor Korniss munkáságában mérföldkőnek számító anyag keretébe ágyazva. Minden kép egy újabb felfedezés, egy újabb, rendkívüli horderejű kompozíciót tár elénk, nem csak látványát tekintve, de mondanivalóját is figyelembe véve. Korniss csak akkor készít képet, ha van mit közölnie vele – kiállítása is csak akkor nyílik, ha olyan anyaggal léphet a közönség elé, amelynek mélysége nem hagyja publikumát érintetlenül. Korniss szavaival élve, a fényképezés szónak magyarul különlegesen találó szinonimája van, mégpedig a „megörökít”: ami 1967-ben jelen volt, már majd félévszázados múlt. Korniss eddigi, 45 évet felölő munkássága tényleg páratlan, az általa rögzített folyamat megismételhetetlen – ebből láthat a közönség válogatást a Várfok Galériában január 27. és február 25-e között.

© szöveg: Várfok Galéria