Mint minden a világon, a fotó területén is minden mindennel összefügg. Az egész csak akkor működhet jól, ha az alkotó részek már kiépültek és hiba nélkül funkcionálnak. Nem mondok a jelenlevőknek újdonságot, ha kijelentem, hogy nálunk a fotográfiával nincs minden rendben, az egész nem tökéletes és a részterületek némelyike pedig még ki sincs találva, nemhogy működne.
Éppen ezért, akármelyik oldalról kezdjük is el vizsgálni a fotó mai helyzetét Magyarországon, bárha más – más utakon, de ugyanazokhoz a megoldásra váró gondokhoz jutunk.
Mai vizsgálatom tárgya a fotó értéke. Kicsit kevésbé leszek pesszimista, mint tudnék egyébként, hiszen egy kiállítási térben beszélek, ahol remek fotók függenek, majdnem ideálisnak nevezhető körülmények között. Sikerült – először a magyar muzeológia történetében összegyűjteni a legnagyobb vidéki és fővárosi közgyűjtemények legértékesebbnek tartott fotó műtárgyait. Így együtt még soha… és ki tudja mikor.
A kiinduló helyzet a következő:
1. A fotó pénzt ér, méghozzá külföldön sokkal többet, mint nálunk. Éppen ezért, a fotó-műtárgyaknak kiépült piaca van, szakértőkkel, akik a muzeológusoknál sokszor jobban értenek a fotóhoz, közvetítőkkel (galériásokkal, árverésekkel, ügynökökkel, szakképzett kritikusokkal…) akik mind megtalálják a számításukat a fotó révén, s nem utolsó sorban fizetőképes vevőkkel, akik tudják, hogy értékes fotót vásárolni nem rossz tőkebefektetés, hiszen értékálló, sőt növelő, ahol vette, bármikor el is adhatja stb.
2.A fotográfia elismerten a nemzeti kultúra része és nemcsak szóban deklarálva, hanem rendeletekben, gyakorlati tettekben is. Persze ez megmarad manapság a puszta melldöngetés szintjén. Csak egy sokak által ismert példa: André Kertész -mesélik- még életében a magyar államra hagyta volna felbecsülhetetlen értékű fotós hagyatékát, ha az állam (és annak ezzel megbízott szervezete, mondjuk a kulturális minisztérium) biztosította volna, hogy nemzeti értéknek nyilvánítja, méltó módon elhelyezi, feldolgozza, működteti… Csak hivatalos levelek garmadája születtek ebben az ügyben, de mindenki menekült a döntéstől… Így lett a francia államé minden. (Ilyen és hasonló rémtörténetekkel sokáig tudnám szórakoztatni a nagyérdemű közönséget.)
Mindezek következményeként Magyarországon jóval értékén alul lehet fotókat vásárolni, ami a köz-és magángyűjtemények pénzszegény állapotában látszólag nem kellemetlen állapot, de hosszú távon nagyon veszélyes, mert a hazai piacokon alacsonyan tartott vételi és eladási árak következtében a képek és a történeti értékekkel bíró gépek oda áramlanak, ahol többet fizetnek értük, azaz külföldre. Nem tudjuk igazán felmérni, hány olyan fénykép, régi gép hagyta el ellenőrizetlenül az országot, melyek a nemzeti kultúrkincs részét képeznék. Elég csak arra a tavaszi müncheni aukcióra gondolni, ahol csak és kizárólag magyar vagy magyar vonatkozású fotókat adtak el a pénzes közönségnek, mint Bortnyik Sándor hagyatékát. A neves szerző mellett Székely Aladárok, Brassaik, Liszt és Kossuth portrék is kalapács alá kerültek.
Íródott mindez 1993-ban az Érték a fotóban kiállítás megnyitójára. És aligha hiszem, hogy az azóta eltelt 18 esztendő során lényegesen javult volna a helyzet. Ilyenkor érdemes visszanézni, hogy mi mellett állt ki annak idején az ember, mi mellett tette le a voksát. Nos, ha én ezt írtam és mondtam 1993-ban Tatán, a régi várban rendezett kiállítás megnyitóján, akkor ma ezért nincs okom szégyenkezni. A tanulságokat pedig ki-ki vonja le maga.
