Fekete fehér kemény kontrasztok, a van és a nincs, a lét-nemlét egymást feltételező, egymás nélkül nem létező dolgai…. Ezek vesznek itt bennünket körbe ebben a kiállító teremben, amikor Hauer Lajos és Kohán Ferenc képei között ácsorgunk. Szinte minden fekete-fehér fényképük a semmi szélén egyensúlyozik, a lehető legkevesebb teret, legminimálisabb eseményt, a legkevesebb szereplőt és eszközt felhasználva készült. Nincsenek rajtuk híres emberek, világrengető események, egzotikus helyek. Nincs, és ne is keressünk itt semmi ilyesmit. Minek is. Helyettük vannak üvegajtókon átszűrődő fények, transzparens tárgyak és vetett árnyékaik, ég felé nyújtózó ágak, lépcsők, melyek sehonnan sehová tartanak, felhőkbe olvadó arcélek, ajtók mögött ránk várakozó titokkal teli alakok…. Egyszóval minden, ami igazán fontos és figyelmünkre érdemes manapság.
Kamaszkorom legszebb dalát Simon & Garfunkel énekelte, A csend hangjai volt a címe. Ha tudnám, most eldúdolnám maguknak, mert ennél pontosabban emberi hang nem szólhat e képekről. Arról a nehezen megfogalmazható valamiről, amiről mindig a minden és a semmi jut az eszünkbe, a minden, ami most a miénk, és ami annyira illékony állapotú, mint a fények, melyek mindig csak küzdenek a sötétséggel, de győzni sosem fognak. Ezért szeretem én a jó fényképeket. Mindig megfogalmaztatják velem a végső kérdéseket, melyekre persze nincs egzakt válasz. De minek is.
Így szól a dal magyar fordításban:
Hello darkness, my old friend!
Most értem csak, hogy mit jelent,
hogy újra itt vagy és én álmodom,
lehunyt szemmel, némán hallgatom,
ahogy dalol, ahogy zenét ír
a szél, az esti szél.
Dobog a szív a csendben.
És lassan mozdul már a kép:
egy árnyék fázósan kilép.
Vakító lámpa, színes flitterek,
köd rajzolt glóriákat képzelek
és a lábnyomok
-sok fázós koppanás, koppanás.
Dobog a szív a csendben.
És mint egy égi látomás,
százezer izzó szemparázs.
Minden mondat könnyen érthető,
nem kell hang, és nem kell hangerő,
olyan tisztán cseng,
ha szólnak az angyalok, az angyalok.
Dobog a szív a csendben.
És aztán pendül már a szál,
az óra körbe-körbe jár.
Tönkre zúzza ezt az éjszakát,
fáradt torkom féltve felkiált,
de a kiáltásom koppanó eső…
Dobog, mint a szív a csendben.
Minden arc a földre néz,
imára kulcsol már a kéz.
Halvány pókfonál, mely összeáll,
sápadt ujjakból font fénysugár
és a fény fürge jeleket karcol,
üzen a templomok homlokán.
Dobog a szív a csendben.
Ezt a dalt 1964-ban írták, úgy, hogy még csak nem is látták ezeket a képeket. Két ember énekel két ember képeiről, egy hangon. Unisono.
És ez nekem tetszik. Remélem maguknak is.
(Elhangzik a Kohán Ferenc grafikus és Hauer Lajos fotóművész kiállításmegnyitóján, Pannonhalmán)