Ha énnekem sok, de legalábbis elég pénzem lenne, mindent megvennék, amit pénzért adnak, de legfőképpen kortárs fotográfiákra költenék. Ha én gazdag lennék, senki nem kérdezné meg tőlem, miért erre költök. De miután nem vagyok gazdag, válaszolok.
Amióta az emberek nem csak a barlangok falára festenek, hanem mozdítható, elvihető műalkotásokat hoznak létre, feltámadt az igényük, hogy bizonyos, nekik tetsző, vagy valamely más okból fontos képeket csak ők nézegethessenek, csak az ő barlangjuk, palotájuk, lakásuk falát díszítsék velük. Ennek több oka lehet.
Egy, a primer örömszerző képesség. Mert, ha az embernek elég, vagy sok elköltenivalója akad, úgy érzi, megengedheti magának, hogy olyan tárgyakkal vegye körül magát, melyek örömet okoznak neki a puszta látványukkal. Valóban, megengedheti.
Kettő, a presztízs szempontok. Mert ugyanő azt gondolja, hogy ha valaki a barlangjában, palotájában, lakásában felkeresi, mint vendég, akkor szétnézve, a környezetében lévő tárgyak alapján ítéli majd meg. Mást gondol, ha semmi sincs körülötte, mást, ha vacak reprodukciókat lát és megint mást, ha eredeti műalkotások díszítik a falakat. Jogosan gondolja.
Három, a pragmatizmus. Pénzt naponta sokszázezer példányban, folyamatosan nyomnak a pénzjegynyomdák. Egy pénzdarab birtoklása a ráírt számtól függően bírhat valamelyes élvezeti értékkel, de hogy esztétikailag nulla, az biztos. És egy ezekből még akár szép is lehet, de tízezer ugyanolyan már nagyon uncsi. Ráadásul a folyamatos használat során gyűrődik, szakadt, piszkos és viseltes lesz, ami önmagában nem akkora probléma, de ha egy esetleges pénzügyi tranzakció nyomán a ráírt nullák száma vészesen lecsökken, akkor már végképp nem sok öröm találtatik majd benne. Láttunk már mill- és billpengőket anyagár alatt funkcionálni.
Ezzel szemben a műalkotás más. A képben megtestesülő tehetség, alkotóerő, tudás, művészi erő nem inflálódik, hanem az idő múlásával egyre értékesebb lesz. Minden változik, az épületeket átépítik, a falakat átfestik, a régi pénzeket újabbakra cserélik, emberek, történelmi szituációk jönnek-mennek, de a műalkotás ugyanolyan marad, gyakorlatilag nem változik. Amilyennek egyszer megcsinálták, olyan az idők végezetéig. Ugyanolyannak látjuk harmincévesen és húsz év múlva plusz három dioptriával is. A műtárgyba fektetett pénz őrzi értékét vagy növeli, anélkül, hogy reggelente órákat töltenénk a börze-kurírok olvasgatásával, a műtárgy felvidít, ha rossz a kedvünk, jóleső elégedettséggel tölt el, ha örülünk, szóval aki még nem próbálta, rajta, aki már tudja, az gyakorolja.
Utolsó kérdés. Miért éppen fotográfiát? Mert minden kor kitermeli a neki megfelelő művészeti formákat, stílusokat. Az ősember a barlangrajzokat, az egyiptomiak a piramisokat, a görögök az antik szobrokat, a korai kereszténység a freskókat, falfestményeket, a barokk a táblaképeket, a huszadik, huszonegyedik század eleje a fotográfiai úton készült műtárgyakat. Álljunk meg itt egy percre. A fényképezést 1839-ben fedezték fel, jó százhatvan esztendőn keresztül élt és virágzott, s éppen mostanában nagyon jelentős átalakuláson megy át. A fényképezés minden része, a művészi képalkotást leszámítva, elhagyja a nehézkes múlt századi technológiákat, s digitális jelek formájában készül, terjed és marad fenn. Mondom, kivéve a fotóműtárgyakat, mert ezeknél az alkotók egy része megmarad a történeti technikák, eljárások mellett. Gyorsan eljön az a pillanat, amikor szétnézünk, s a hagyományos fotó szinte minden megjelenési formájában számítógép-függő lesz. S akkor a kézzel, kémiai úton előállított, nem tetszés szerinti számban sokszorosítható fénykép ugyanolyan ritka és nehezen megszerezhető lesz, mint ma egy rajz, grafika, festmény. A ma kortárs fotográfiája holnap már a tegnap műtárgya. Pénzt képre.
(2002-ben a Mai Manó Ház első fotóárverésének katalógusába írtam)
