Kincses Károly: Idős enteriörök

0
80

Gondolkoztak már valaha is azon, mi késztethet egyeseket arra, hogy lakásuk belsejét, szakszóval enteriörjét lefényképezzék, mi több lefényképeztessék?

Mert én még nem, annak dacára, hogy évente egy-két százezer fotót a kezembe fogok, kivétel nélkül mindet megnézem, az arra érdemeseket meg is jegyzem egyszer s mindenkorra. (Ez szakmai ártalom, mások képesek telefonszámokat, adó- és tajszámokat fejből lökni, hosszú elbeszélő költeményeket bebiflázni, én ezekkel szemben meg emlékszem szinte minden képre, amit egyszer is láttam) Ezen fényképek közt akad szép számmal enteriör-fotó is, szobabelsők, nappalik és ebédlők, hallok és hálószobák, dolgozók és konyhák, fürdők, egyszóval minden, amit lakóterül kiszakítunk magunknak a nagy egészből.

Nézem ezeket a képeket. Ki csinálta, az érdekel elsőbb, aztán meg kinek a megbízásából, mi célból? Az is fontos lehet. Vizsgálom, mennyire felelnek meg a fényképész mesterség elvárt szabályainak, dőlnek-e a falak, mit vett be és mit hagyott el a kompozíció szabályainak megfelelően, hogyan vannak kiexponálva a sötét és a világos részek, használt-e külön világítást, vagy adott fénynél dolgozott, miként van a kópia installálva, szóval, hogy ne vesztegessem feleslegesen a szót, a mívességét értékelem. Aztán az is kérdés, hogy alkalmazott fotó-e, azaz az elvárt feladatot jó szinten megoldó, feladatát betöltő, de többre, másra nem való fénykép, vagy valami más, több. Olyan, amelynek megpillantásakor megszólal az agyban egy halk csengő, uvaga, uvaga, achtung, achtung, attention! És akkor -nagyritkán- ha ez megtörténik, bizton tudhatja az ember gyereke, hogy valami fontossal, értékkel, figyelemre méltóval találkozott.

Az itt bemutatott fotók között akad ilyen? Nem, valószínűleg nem, bár valami érdekeset, odanéznivalót mindegyik tartogat a számunkra. Egy-egy apró részletet, finom kis gesztust valamelyik arcon, egy látszólag hanyag véletlenséggel a kép valamely fontos pontjára helyezett tárgyat, mely árulkodóan álságossá teszi az egész szituációt, vagy egy szép bútort, épített elemet… Szóval ezek a képek érdekesek. Érdekesek, de csak azoknak, akik veszik a fáradtságot és elolvassák a fényképet, megfejtik sorról-sorra, pontról-pontra az üzenetét. Mert van neki. Mint ahogy az írott szöveg a mondatkezdő névelőtől az utolsó írásjelig olvasható, s ennek nyomán a betűk közvetítette információ, tudásrészlet átadható, átvehető, ilyképpen a fotó is jelek, jelcsoportok halmaza, melyek kis odafigyeléssel, tanulással az írott közléshez hasonlóan olvashatóvá, érthetővé válnak.

Miért írom mindezeket egy nem kimondottan fotográfiai szaklapnak számító orgánumba? Mert ahogyan nem csak, sőt nem elsősorban az írók olvassák az általuk leírt betűket, szavakat, mondatokat, szövegeket, azonképp elvárható, hogy ne csak, sőt ne elsősorban a fényképészek tudják fotóik tartalmát felfejteni, dekódolni, elolvasni. Hanem a képet nézők. Ugyanis ők vannak többen. Nekik készülnek a képek. Ezek is, amelyeket itt látnak.

De térjünk vissza az alapkérdéshez. Miért csinálták őket úgy 80-100 esztendővel ezelőtt? Alighanem pont azért, amiért mostanában, azaz büszkélkedésből, dicsekvésből, megmutatni-, szerepelni-vágyásból, kivagyiságból, vagy csak szimplán emlékül… sokfajta lehet az indíték.

Mire idáig jutottam az írással, egyet azért végkép eldöntöttem: én aztán biztosan nem fényképezem le a lakásom egyik helységét sem, és még kevésbé adok erre megbízást valamely céhbeli szakfényképésznek. Elég, ha én látom naponta, meg azok a barátaim, akiket meghívok ide.

Így most KK. lakásának enteriörjei helyett elégedjenek meg ezzel a képpel.
(írtam 2005-ben)

Előző cikkKincses Károly: Éljen Dvorák Hubert!
Következő cikkA Microsoft megveheti a Flickr-t
Avatar
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.