Kincses Károly: Egy forradalmian régi könyvről…

0
47

mely a színezett álom helyett a fekete-fehér valóságról szól.

Ha a kezemben tartott fotóalbum érdemeit sorba kívánnám rendezni, első helyre feltétlenül azt a tényt tenném, hogy van, hogy megszületett, hogy néhány áldozatos (kiveszőben hazánkban ez a szó) ember jóvoltából létrejöhetett. Minden más csak ez után következik. Miért?
  1. Mert feltámasztott egy már-már eltemetett fotográfiai műfajt a szociófotót, annak minden hozadékával, jellemzőjéről, amiről majd később, talán.
  1. Mert a fényképezés mindjobban individualizálódó mesterségébe visszahozta az együtt, egy cél érdekében végzett munka szintén csak kiveszőben lévő értékeit. Ha kell, később erről is, többet.
  1. Mert példát mutatott arra, hogy egy település és annak néhány normálisan gondolkodó embere, mit tehet azért, hogy lakóhelyéért, szűkebb és patetikusabb értelemben véve a hazájáért tegyen valamit, aminek értelme van. Amitől úgy érezhető, hogy abban a majd két évezredes megszakítatlan folyamatban, mely Dunaszekcső alapításától máig eltelt, ő is csinált valamit, gyártott egy-két láncszemet, amihez majd valaki, aki esetleg még meg sem született, csak fog, valamikor újabbakat kapcsolhat. Ez sem lényegtelen szempont.
  1. Mert a sok geil, színes, semmitmondó, sokba kerülő, millenniumi vagy mi a szösz városalbum helyett felmutatott egy másik modellt, egy olyan könyvet, ami elsősorban a településről, másodsorban a magyar fotográfia egészéről, harmadsorban 13 tehetséges alkotóról, negyedsorban pedig a színezett álom helyett a fekete-fehér valóságról szól, és ez így rendben is van.
    Mostantól már nem lehet büntetlenül, a lebukás veszélye nélkül olyanokat állítani a faluról így a harmadik évezred legelején, ami nincs, ami nem úgy van, sőt… mert ezek a képek közös jellemzője, hogy nem hazudnak, nem kendőznek, amiket megörökítettek, azok ott is vannak, de legalább is ott voltak a felvétel pillanatában. És ez egy olyan világban, ahol ismét károsan megszaporodtak és kormányszintre emelkedtek a félrebeszélések, csúsztatások, hazugságok, nagy-nagy eredmény.
  1. Mert mostantól néhány százzal, ezerrel kevesebb lesz azon emberek száma, akik ha meghallják ezt a nevet Dunaszekcső, nem kezdik a térképen a Dunakanyarban, esetleg Sztálinváros magasságában keresni. Kijelenthetem, hogy Dunaszekcső ezzel a könyvvel a földrajzi atlaszból átkerült a mai magyar átlagműveltségű pógár kulturális térképére is. Ez sem kis dolog.
  1. Mert talán, miért is ne? elindíthat egy kivagyi vetélkedést is, mondván, ha Dunaszekcsőnek tellett rá, ha nekik lehetett, nekünk miért ne lehetne kétszer olyan vastag, keményfedelű… S attól a perctől fogva, ezek az egyhetes együttfényképezések térben és időben kibővülnek, egyre több fényképész, fotográfus, fotóművész, fényképcsináló szánja rá magát, hogy életéből egy-egy rövidebb időszakra kivonva magát a napi darálóból, a mindennapra egy fotó mókuskerekéből, elmélyedjen egy témában, mélyebbre jusson a felszínnél, s ez a végeredményekben is meglátszik majd, az tuti. És a fotómúzeum igazgatója kilincselhet majd, hogy bővíthesse raktárait a sok jó kép kedvéért.
És hogy milyen a fotóalbum? Vegyék meg, nézzék meg, megérdemli. Nem a látszat, hanem a valóság könyve ez, és én ezért személy szerint is nagyon hálás vagyok.
Köszönöm hogy eljöttek, hogy meghallgattak, s ha tetszett amit mondtam, jövőre is elmondom, feltéve, ha lesz egy új falu, egy új együttdolgozás, és egy új könyv, mert ez derék dolog, férfimunka volt. Dicséret minden résztvevőnek!
Elhangzott 2001-ben, a könyv bemutatóján.
Előző cikkElképesztő cukiság: cumisüvegből eszik a megmentett delfinbébi
Következő cikkKincses Károly: Éljen Dvorák Hubert!
Avatar
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.