Kincses Károly: A fényképészet utolsó mohikánja, Bérci László

0
103

Aki csak életrajzi adatait ismeri, nem tud semmit Bérci Lászlóról. Akinek megadatott a lehetőség, hogy ráérősen letelepedhessék vele szemben és hallgassa kifogyhatatlan történeteit, az ő papos, tanáros, szelíden oktató modorában… az megsejthetett valamit igazi énjéről. De vitathatatlanul a legjobb volt azon keveseknek, akik úgy hallgathatták a nagy mesélő Laci bácsit, hogy már volt valamennyi előzetes ismeretük a fényképész szakmáról, az elmúlt évszázad társadalmi, kulturális eseményeiről. Ez esetben szavai nyomán megelevenedtek a rég halott történelmi figurák, emberközelivé váltak az iskolában tanult, könyvekből összeolvasott történések, összeálltak és értelmet nyertek az addig mozaikos tudásdarabkák. S ha mindez nem lett volna elég, felugrott gyorsan a székéről az akkor még csak 83 éves Laci bácsi, s hozott egy könyvet, melyet Németh László vagy Sinkapista dedikált neki, előhúzott egy levelet, melyet Angelo írt neki évtizedekkel ezelőtt, kihúzott egy fiókot és a 16 cm átmérőjű réz objektívról elmesélte, hogy Uher Ödön császári és királyi udvari fényképész használta egykoron… Legendás figura volt.

Irigylésre méltóan teljes élet adatott meg neki. De csak az irigyelje, aki kart volna éhezni a harmincas évek gazdasági világválsága sújtotta Budapesten, az aki, amikor volt munkája, heti hét napot dolgozott, s az órákból inkább tízet, tizenkettőt, mint nyolcat, csak az irigyelje, aki orosz hadifogságban kívánt volna lehúzni néhány évet egy átharcolt háború után, csak az, aki meg akarja élni, hogy évtizedeken át összekuporgatott felszerelését, műtermét államosítás címszóval elzabrálják. Mert a többi az már viszonylag elég élhetősre sikeredett. Vésztőn született 1909. március 7-én. Édesapja Buzi László, aki korábban a nagybányai festőiskola tagja volt, itt nyitotta meg napfényműtermét. Nevén kívül gazdag örökséget hagyott rájuk, tehetséget, emberséget és hosszú életre kódolt géneket. Gyermekei közül Bérci László fényképész lett, Búza Barna szobrászművész, aki a századik születésnapja előtt kicsivel hunyt el tavaly, kisebbik öccsük Bánfi Zoltán puskaműves, két húga Bihari néven szerepelt, egyikük a fényképészműteremben, másikuk a színpadon. 1922-ben Sarkadra költözött a család, László itt végezte a polgári iskolát, de aztán hamar vándorbotot vett a kezébe. A sarkadi műterem még sokáig működött, a családfőt később leánya Bihari Katalin váltotta a munkában.

1926-ban az ekkor még ifjabb Buzi László Békéscsabán tanulta tovább a fényképészetet, amit már gyermekként ellesett otthon. Innen segédként került Budapestre, a mostani Harminckettesek terén állt egykori üvegműterembe, Brunhuber Béla kamarai fényképészhez. Itt ismerkedett meg feleségével, akivel aztán több mint fél évszázadon át együtt dolgozott, jóban-rosszban, ahogy a mesékben áll. Ekkoriban Aba-Novák Vilmos magániskolájában rajzolni, festeni tanult. Piktor ugyan nem lett belőle, de itt szerzett kézügyességének, pallérozódott ízlésének köszönhette, hogy a harmincas években nagyon népszerű színezett fényképek, fotogravurák készítésében első számú mesterré nőtte ki magát, még a határokon túlról is küldték a színezni való nyers képeket hozzá.

Első kísérlete az önálló műterem létrehozására kérész-életű volt. Színhelye Isaszeg, ideje éppen a nagy gazdasági világválság legközepe. Kicsit még próbálkoztak itt-ott feleségével, Piroska nénivel, akit Brunhubernél ismert meg, s aztán jóban-rosszban több mint fél évszázadot húztak le együtt. Pécelen, Rákoscsabán nyitottak kicsi fényképészműhelyt, mert műteremnek talán túlzás lenne mondani a falusi ház egyik szobáját, amit elfüggönyözve használtak műteremnek, labornak, szobának és konyhának, mikor mi volt éppen soron. De 1934 körül mindketten az ország egyik legnagyobb fotóműhelyében találták magukat Pestszentlőrincen. A Kiss Istvánnál lehúzott majd nyolc esztendő alatt szinte mindent megtanult a fényképész szakmából, amit a korban tudtak, vagy tudni kellett. Számtalan olyan dologról mesélt több mint fél évszázaddal később, amit rajta kívül már élő ember nem tudhatott.

Erre az időre esett élete egyik legmeghatározóbb barátságának kezdete is, Püski Sándor könyvkiadóval, s rajta keresztül a népi írók legtöbbikével. Ebben a háború előtti fél évtizedben készítette azokat a fotóit, melyek ismertté tették, melyekkel minden magyar írástudó egyszer vagy többször találkozott már életében, még akkor is, ha a kinyomtatott, leközölt, kiállított képek alól legtöbbször lefelejtették: Bérci fotó. Aki Féja Géza, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József, Kodolányi János, Sinka István, Németh László, Tersánszki-Józsi Jenő, Szabó Dezső, Püski Sándor ebből a kórból származó portréjával találkozik bárhol, gyanakodhat, hogy azt Bérci László fényképezte. Különösen akkor, ha az adott fénynél, a lehető legtermészetesebb környezetben, eszköztelenül, csak az arcra, a személyiségre koncentrálva készült. Mert az a műtermi fényképész, aki mindent tudott a műtermi világításról, a beállításokról, a képek elrendezéséről, nos, ez az ember a népi írók sorozatának döntő hányadát spontán módon, adott fénnyel, kézből fényképezte. Részt vett és fényképezett természetesen a nevezetes szárszói konferencián is, melyet a Soli Deo Glória és a Magyar Élet könyvbarátainak társasága közösen szervezett 1943-ban. Ezek és a népi írókról más helyszíneken fotografált képei adják életművének javát, pedig az évtizedek alatt több tízezer személy fordult meg kamerája előtt, több tízezer arc adott neki munkát a sötétkamrában, a retuspultnál, a színezőpadnál.

1941-ben költöztek Bajára, ahol megállás, szünet nélkül dolgoztak, és még 1985-ben is fogadták a fényképezésre vágyókat. Igaztalan persze, ha a Bérci-fotó feliratú képek mögött csak Laci bácsit keressük, hiszen a legtöbb képe létrejötténél Piroska néni is bábáskodott. 1944-től jó három éven keresztül a főnök úr nélkül működött a Bérci-műterem, mert neki sürgős erdőírtáson, vasútépítésen kellett részt venni a távoli Szibériában.

Eddig meséltem a bajaiaknak Bérci Lászlóról. Arról az ötven évről, amit itt, e városban eltöltött, megörökítve minden fontos helyi személyt, nagypapát, szülőt, unokát, lefényképezve a város változásait, a fontosabb és kevésbé fontos történéseket. Innentől folytassák, maguk meséljenek nekem, biztos van mit, hiszen minden család minden tagját egyszer vagy többször lefényképezték Bérciék. És mert szeretnénk, ha nem lenne semmivé az a sok tudás, történet, amit Bérci László hosszú élete során felhalmozott. Nagyjából ezeket mondtam 1992-ben Baján, Bérci László kiállításának megnyitóján. Gyakran utaztam még le hozzá. Ilyenkor Piroska néni mindig Jókai bablevest főzött, palacsintát sütött, mert tudta, ez a kedvencem. Sok tízórányi interjút készítettem velük, ami nagyjából úgy zajlott, hogy néha kérdeztem, bólogattam és Laci bácsi mesélt, mesélt, Piroska néni meg csendben hallgatta a fal melletti széken üldögélve.

Két évvel később, ezt a levelet küldte:
„Kedves Károly Barátunk! (Baja, 1994. aug. 18.)
Pár hete, hogy leestem a lábamról, és most nagyon nehezen megy az írás. Több mint 60 évig vezettem gépjárművet, tehát állandó ellenőrzés alatt voltam. Soha a szívemmel nem volt baj és most a vérnyomásom úgy 100 körül van és a pulzusom alig érezhető. Szóval elfáradtam és lejárt az idő. Másnál is úgy van. Van itten pár dolog, amit Neked szántam, és előre bocsátom adomány, és így ára sincsen. Szabó Ferivel a napokban telefonon beszélgettünk és megegyeztünk abban, hogy a sok fotó újság, még úgy 23 körül kezdődik, pár darab kivételével a Tiéd. Jó lenne azt egy nejlon zsákban minél hamarabb elhozni, hogy ne mazsolázzák ki. Legyél ügyes és ne szégyeld Magad. Itt Baján a következő dolgok vannak. A Bérci műterem 50 évi összes negatívjai. Üveglemezek is, de nagyon sok eredeti 6×9-es film, esküvői, családi stb. Ugyancsak felvágott és dobozolt, dátumozott, tehát tiszta anyag, nagyon sok, eredetileg Leica filmek, gyermek, igazolvány, stb. tiszta, dobozolt, száraz mind. Ezeket már holnap elviheted. Lesz még más egyéb is: pl. egy Kino Exakta és egy Rolleiflex, sajnos ezek zárhibásak. Majd találtok még egyebet is. Most Sarkadon volt kiállításunk és a legutolsó Vésztőn lesz, szeptemberben. Onnan örökölsz még: Csepel, Királyerdő, szociófotó kartonon, egy szép kis szőke lányt keretben, és egy szép fiatal hölgyet (30×40-ek) Egy 5 fejes monzázst (Öcsi). Ezek azért érdekesek, mert ezt a technikát én végeztem utoljára az országban Ezeket később kapod meg. Tulajdonképpen nem fáj semmim, a család jól ellát, csak az a baj, hogy nagyon gyenge és lusta vagyok. Én már nem megyek messzire, de ez az élet rendje. Neked, Családodnak jó egészséget kívánva, szeretettel köszönt benneteket: Bérci család.”

És eltelt még három év, Laci bácsi meghalt, 1997. július 27-én. Azon a napon, amikor Bérci Lászlót eltemették, a fényképész szakmától is búcsúztak a gyászolók, ha tudták ezt, ha nem. Mert talán ő volt az utolsó klasszikus fényképész mester, aki még mindent tudott a szakmájáról, aki az igazolványképek, esküvői felvételek és röhögősök mellett a magyar fotótörténetbe is beírta nevét, a népi írókhoz, a Soli deo Gloriához kapcsolódó fotóival. És amiképpen őrá, úgy erre a szakmára is már csak mi, idősebbek fogunk emlékezni, addig, ameddig.

Életrajzi adatai:
Született Sarkadon, 1909. március 7-n, meghalt Baján, 1997. július 27-n.
Családja: Apai nagyapja kalaposmester volt Sarkadon, anyai nagyapja kovácsmester Füzesgyarmaton. Édesanyja Makai Erzsébet. Édesapja Buzi László (1881-1956), szintén fényképész, a nagybányai festőiskola tagja. Öt gyermekük volt. Öccse Barnabás, Buza Barna néven szobrászművész lett, Zoltán vezetéknevét Bánfira változtatva puskaműves lett, két húga Erzsébet (Zsóka) és Katalin a Bihari vezetéknevet vették fel. Katalin folytatta Vésztőn apja műtermében a munkát, Erzsébet színiiskolát végzett. Bérci László felesége Szecskó Piroska. Gyermekeik: Piroska, László, Virág és Ildikó.