Kincses Károly: A csillagszemű fényképészek

0
74

Belegondoltak már abba, hogy ha egy kétmilliárd fényévre lévő csillagot tegnap este lefényképeznek, vagy csak megpillantják egy nem is túl faksznis, bárki által a Kőrúton megvehető távcsövön, akkor az a fénysugár éppen 2 milliárd éve indult el, hagyta maga mögött azt az égitestet, mely kibocsátotta, s száguldott éppen 2 milliárd évet a fény sebességével, mígnem landolt tegnap gépünk objektívjében, a távcső keresőjében.

Amit mi megláttunk, az már a voltak volta, egy két milliárd évvel ezelőtti állapot emléke. Ma még senki nem tudja, látja, hogy mi történt a fényt kibocsátó objektummal ennyi idő alatt. Majd fél milliárd évvel később talán kiderül ez-az. Csak a viszonyítás kedvéért: István a király 1000 éve volt, Jézus Krisztus a duplája, az első emberszerű lény megjelenése Neandervölgy tájékán 200 ezer éve, és akkor hol van még a két milliárd? Persze könnyen bepötyögöm, hogy két milliárd… De belegondoltak, tudják az mennyi? Kétezer millió. (2.000.000.000) Ja, és ez egyáltalán nem távolság az űrben, csak a példa kedvéért mondtam.

Borzongató dimenziók, óriási távolságok, főleg, ha hajlandó alaposabban belegondolni ebbe az ember fia. Nyugodtan leírhatom ezt, hiszen én sem voltam különb, több mint ötven év telt el anélkül, hogy ezzel annál többet foglalkoztam volna, hogy most telihold van, most meg fogyó, és néha láttam egy-egy hullócsillagot. Igaz, ennek is inkább érzelmi, vagy esetleg irodalmi vetülete érdekelt, ki törődött a Perseidákkal…

Néhány éve változott meg valamennyire a helyzet, amikor a Gabriel Marquez-t zseniálisan fordító Székács Vera megkeresett a Házban, s szó szerint belerángatott a www.mcse.hu honlapjába, hosszasan magyarázva, mutogatva azokat a neki már félig kinyílt ajtókat, melyeken belesve, számára újra dimenzionálták ezt a valljuk meg, sok szempontból igencsak korlátozottnak tűnő földi létet. Hümmögtem, néztem, szép, szép, elég messze van, de megéri-e, hogy egy sült bölcsész, mint én, hagyja magát beleszuszakolni különféle matematikai, fizikai, optikai problémák egyre bonyolultabbnak tűnő halmazába. Tartott ez mindaddig, míg megláttam Csabai István egyik fotóját, amelyik láttán elállt szemem-szám, megadólag emeltem fel kezeimet, elkezdtem csillagászati folyóiratokat olvasni, s megrendeztük 2009-ben az Űrlenyomat kiállításunkat a Manóházban. Csabait legalább két évtizede ismerem, rendes fiú, néha a tiszai árvizekről küld fotótudósításokat, máskor könyvet jelentet meg Indiában készült fényképeiből… szóval semmi elszálltság, lobogó haj, köldökig érő szakáll, ahogy a magamfajta egy igazi csillagászt elképzelte odáig. Innentől már egyenes út vezetett idáig. Végignéztem kétezer egynéhány asztrofotót, kiválasztottam közülük kétszázvalahányat, melyek képileg, esztétikailag is voltak annyira erősek, hogy helyük legyen egy művészeti galéria falain. Bevontunk két gyakorló csillagászt, akik az általam szépnek ítélt képekről elmondták, hogy ez vagy az nem is annyira szép, mint a másik, mert ez csak két éjszakán keresztül készült és nem dolgozott rajta 22 számítógépes guru másfél hetet, hogy kiszűrje az összes zajt, ködöt, port, nemodavaló objektumot… Majd megírták a szövegeket. És ez volt az igazi boldogság. Mert a gyönyörű narancs korongba beékelődött kis bíbor golyócskáról kiderült, hogy nem egy petesejttel egyesülő hímivarsejt feje, hanem a Napkorong előtt átvonuló Vénusz 2004. június 8-án. És hogy nézzem meg jól, mert ezt követően újra 122 év múlva lesz hasonló pozícióban, s akkor esetleg lemaradok róla. Vagy a másik kedvencemről, az Orion mellett található Lófej-ködről, mely leginkább egy csikóhalat formáz, hasonlót, mint amit most is nézek az akváriumom tetején, míg írok.. Ha elolvasom, amit ők írta róla – s miért ne tenném – megtudom, hogy ez egy hatalmas, a mi egész Naprendszerünket sokszorosan meghaladó kozmikus gáz és porfelhő része, mely ezernyi születő csillag és további naprendszer bölcsője. Hát így vagyunk most. És már azt is tudom, hogy nincs megállás, a művészet és a tudomány érintkezési pontjai számos fantasztikus kiállításhoz adnak nem kevés, de inkább sok alapanyagot. Jövőre talán a röntgen-sugár leképezte művészi felvételekből válogatunk, aztán esetleg a makroszópikus világ képeiből. És egyszer csak azt vesszük majd talán észre, hogy kicsit jobban értjük a minket körülvevő világ dolgait, szabadabban csodálkozunk rá eddig figyelemre sem méltatott dolgokra, s tán rájövünk, hogy semmi okunk olyannyira nagyon elbizakodottnak lenni. Megértjük, ha akarjuk, milyen kicsi pontok vagyunk egy mennyire jelentéktelen, aprócska gömböcskén.

Ez az emlegetett kiállítás sem akart mást, mint a tudományos fényképezést a beavatottakon kívüli nézők számára is elérhetővé, nézhetővé, fogyaszthatóvá tenni, rávilágítva, hogy a legtöbb dolog nem csak egy aspektusból szemlélhető. S ha valakinek az Androméda-ködről nem jut eszébe első álmából felkeltve, hogy „2,5 millió fényévnyire tőlünk lassan közeledik felénk a lokális galaxis halmaz legnagyobb tagja, saját galaxisotthonunk a Tejútrendszer legközelebbi szomszédja: az Androméda-köd. Két kísérőjével együtt 800 milliárd csillag otthona. Átmérője 180 ezer fényév. Távoli fénye Magyarországról akár szabad szemmel is észrevehető…” Ja, persze, csak tudni kell merre nézni. Szóval, ha valakinek mindez nem jut eszébe, csak elbámulgatja a fekvő ellipszis gyönyörű íveit, a különböző méretű, erősségű fényfoltok ritmusát… annak is érdemes asztrofotókat nézegetni. Csak mert szépek.

A kiállításhoz kiadtunk egy katalógus formájú 2010-es naptárt, rengeteg képpel, s az az évben észlelhető csillagászati eseményekkel. Nem baj, gondoltam, ha valaki ilyen naptárba írja be mindennapi fontos dolgait. Biztos nem lesz annyira ideges, stresszes, szorongó, ha egy-egy nap nem teljesít mindent. A meg nem csinált dolog felett megpillantja a Fiastyúk csillagképét és eszébe jut, mi ez a pimf dolog a világegyetemhez képest?

(Megj: Szalon, 2009. 5. szám 58-62. o.)