Kincses Károly: Rév visszatért

0
104

Még húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt egyetlen újságíró gyakornok, tejfeles képű fotóriporter suhanc, bakfis sem kérdezte volna meg a Népszabadságnál, olvasva a Budapest melléklet hátsó oldalát, ezt, itt, most, hogy ki az a ?

Ma persze már itt is csak az öregebbek emlékeznek a kiváló fotóriporterre, a fotórovat vezetőjére, a kicsi, alacsony, többnyire halk szavú Miklós bácsira, akiről még ellenfelei is azt mondják, soha nem élt vissza nem csekély hatalmával. Pedig tehette volna. Ellenkező példa van elég.
Ő az a magyar fotográfus, aki élete kilencvenhárom éve során talán a legtöbb tisztséget, címet, kitüntetést kapta. Csak példaként felsorolok párat (higgyék el, van még néhány). A alapító tagja, 1965-től a elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége választmányi tagja, a MUOSZ Fotószakosztályának elnöke, a Nemzetközi Fotóművész Szövetség (FIAP) kitüntetett tagja. A Képzőművészeti Alap zsürikeretének egyik prominense. A Fotó szaklap szerkesztőbizottságában is feltűnt a neve. Már mondtuk elöljáróban, hogy a Népszabadság fotóriportere, hosszú ideig a fotórovat vezetője. A MÚOSZ újságíró- és fotóriporter-iskolájában, valamint a Nemzetközi Újságíróiskolában a fotós képzés vezetője.
Amikor 1906-ban Sátoraljaújhelyen megszületett, még Roth Miklósnak anyakönyvezték. Később váltott nevet, lett ő Rév, testvére Rákos. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy róla, Rákos Imréről is kell még szólni ezeken a hasábokon, hiszen kiváló Budapest felvételei maradtak meg a Magyar Fotográfiai Múzeumban.
Miklós bácsi, akkor még Roth pajtás, a Tanácsköztársaság alatt az egyik első úttörőcsapat tagja lett, majd a négy polgári elvégzése után, 1920-ban, apja mesterségét folytatva asztalos lett, s felszabadulása után másfél évig dolgozott Luxemburgban. Hazatérése után belépett a Munkás Testedzők Egyesületébe, ahol immáron fényképek tucatjait készítette. Később a Kommunista Párt és a Vörös Segély összekötője lett. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművészek Csoportjához, ahol együtt fotózott többek között Lengyel Lajossal, Bass Tiborral, Haár Ferenccel, Révai Dezsővel. Még ebben az évben mutatta be fotográfiáit először nyilvánosan a csoport kiállításán a Vasas székházban. 1945-ig egyfolytában bútorasztalosként dolgozott, csak akkor tette le a gyalut, amikor 1940 után többször is behívták munkaszolgálatra. Túlélte.
1946 elején és Ráth László unszolására az addig csak amatőrként fényképező Rév Miklós fotóriporterként belépett a MAFIRT-ba, ahol egy éven belül a képosztály igazgatója lett. (A MAFIRT a Kommunista Párt képpropaganda-részlegeként tömörítette a megbízhatónak ítélt fotósokat.) 1948-ban áthelyezték a Szabad Néphez. 1956 után a Népszabadságnál folytatta pályáját. Innen ment nyugdíjba.
Köztársaság téri lakásán még sokáig hívta, várta a régi barátokat, kollégákat, az ifjú, tanulnivágyó fotóriportereket és azt a kevésbé ifjú, de úgyszintén tanulni vágyó fotómuzeológust, aki most ezzel az írással akar valami keveset visszaadni abból, amit emberségből, szakmaszeretetből kapott. 1998. május 22, után már senki nem ment hozzá a Köztársaság térre. Elköltözött. Végleg.
Fotói közül egészen biztosan megmaradnak az 1955-56-ban Kínában és Tibetben exponált fotói, a három évvel későbbi vietnámi képei, valamint riporttfotóinak, városképeinek százai, melyeket hosszú élete során készített. Kevesen ismerik, pedig munkásságának jelentős szeletét jelentik sztereó és panoráma fotói. Ez utóbbiból mutatunk meg egy remek darabot.

Képaláírás: