Miért magyar? Miért történet? Miért fényképezés?
Előhang
Ha valaki azt az elérhetetlen célt tűzné ki maga elé, hogy megismerjen egy országot töviről-hegyire, tájait, településeit, az ott élő embereket, a velük megtörtént eseményeket, miegymást, az bizonyosra veheti, hogy akár egész életét rááldozva sem juthat megfelelő eredményre. Mert minél többet lát, minél több ismerethez jut, annál pontosabban tudja, mi minden maradt még rejtve előtte. Ezért célszerű vágyainkat redukálni, s nem mindent, csak egy kis szeletkét megízlelni abból a rengetegből, reménykedve abban, hogy egy csepp vízben is ott az egész tenger.
Ehhez a reménytelen vállalkozáshoz segíti hozzá a Magyar Fotográfiai Múzeum a galériába látogatót, a katalógus-olvasót. Egymilliós gyűjteményéből kiválasztott nyolcvankilencet, azzal a szándékkal, hogy általuk megmutasson valamit a huszadik századi Magyarország sajátosságaiból, lakóiból, történelméből. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy Magyarország érdekes hely, nem nagyon kímélte őt az elmúlt század történelme. Továbbá abból, hogy Magyarország igen sok tehetséges fényképész szülőhelye, innen származik André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton és még sokan mások. Ezért, ha egy ország önmagában érdekes, s sok jó fotográfus fényképezett ott, akkor feltételezhető, hogy a legjava munkásságukból válogatott képek sem lesznek érdemtelenek. Jöjjenek, ítéljék meg, igazat írtam-e.
Amit muszáj tudni: Magyarországról és a vele megesett dolgokról
Ha a kevéssé ismert szomszéd látogatóba érkezik, s el szeretné mondani, mi minden történt vele aznap, s nagy súlyt helyez arra, hogy hallgatói megértsék, akkor bizony tegnapelőttről kell kezdenie a történetet. Miként nekem.
Magyarország területileg egy meglehetősen frekventált helyet talált magának az első ezredév végi nagy európai osztozkodás során. Az észak-kelet felől vándorló lovas nomád nép, átkapaszkodva néhány felhőbe nyúló hegység hágóján, szorosán, elfoglalta a Kárpát-medence egészét, ezt a természetes földrajzi egységet alkotó területet. Integrálták, megölték, rabságba vetették az itt élő őslakosokat, amiképpen ez akkoriban világszerte dívott. Azóta itt élnek, itt élünk. Ám ahogy útjába esett ez a földdarab honfoglaló eleinknek anno 896-ban, aképpen más népek, más országok hadseregei is megtalálták ugyanezeket az utakat, átvonultak rajtunk, ideiglenesen ittmaradtak, továbbmentek. Ezek sohasem voltak békés turistautak, sok vér folyt el itt is, ott is. Jobb híján ezt nevezzük történelemnek. Akik itt maradtak rövidebb-hosszabb ideig, mint a tatárok, a törökök, a Habsburgok, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev katonái, ők voltak a megszállók. A velük való csatározások, békék, kollaborációk és ellenállások meg is töltik bőségesen a magyar iskolás gyermekek történelemkönyvét, csak győzzék megjegyezni. Eközben meg fényképeztünk is, néha jól, néha kevésbé, de egy-két periódusban világraszólóan.
Amit muszáj tudni: A magyar fényképezésről
1839 minden fotóval foglalkozó nációnak egyformán fontos dátum. Bizonyos felfedezések, találmányok, műszaki fejlesztések itt, ebben a pontban csomósodtak össze, itt találkoztak a külön utakon járó felfedezők, hogy azután együtt induljanak tovább. A camera obscura ókorból ismert elve, a különböző fémsók fényérzékenységének 18. századból származó tudása, és mindezek mellett az optikai fejlesztések együtt eredményezték a fényképezés megszületését. Ezt tudja mindenki, kár szót vesztegetni tovább rá. Fontosabb ennél, hogy a fizikai, kémiai, optikai eredmények összegzéseként létrejött fényképezés úgymond felfedezése, bizonyos szempontból egy közös útra terelte a világ bármely pontján megtörtént és megtörténő dolgok átélését, rájuk való emlékezésünket. Újfajta gondolkodást, újfajta világlátást, a megtörtént és éppen történő dolgok egyenrangú kezelését és még sok minden egyebet köszönhetünk a fényképnek Magyarországon, Nagy-Britanniában és Kamcsatkán egyaránt.
Ezen a már emlegetett közös úton vannak hosszabb-rövidebb szakaszon párhuzamosan futó szálak és vannak nagy-nagy kacskaringók, elágazások is, hiszen a fényképezés története elválaszthatatlan a fényképezők saját (privát) történetétől és az őket polgáruknak tartó ország történelmétől egyaránt. Ezt a színes, néhol különleges és egyedi, másutt teljesen köznapian szürke szálat: a magyar fényképezés és a magyar történelem adta közös történetet mesélem el itt Önöknek, ezek illusztrálására mutatunk képeket.
Mint mindenütt másutt, itt is 1839-ben találták fel a fényképezést. Bár – nem azért vagyunk magyarok, hogy ezt ne higgyük magunkról – mi még ebben is megelőztük a világot. Tény és való, hogy egy zseniális matematikusnak a Göttingenben tanult, és Erdélyben élt Bolyai Farkasnak fennmaradt egy levele, melyet 1839. február 21-én írt barátjához. Ebben ez áll: “Gyönyörű találmány az Obszcura Camera kép fixirozása: mihelyt mondották, elébb ugy mint van azon szinekkel lehetetlennek mondottam, de azonnal igérem, hogy edj negativot feketén fixálok s ugy mondották, hogy csak sötéten is marad meg. A gondolat szép s tökéleteítése s nagy következései várható” Miután ekkoriban Párizsban még csak a találmány bejelentése hangzott el, de pontos ismertetésére csak az év augusztusában került sor, feltételezhető, hogy a találmány hírére saját maga kísérletezett a fényképezéssel. Mivel az egészből az említett levélen kívül semmi más nem maradt fenn, a dolognak természetesen csak hírértéke van. Innentől fogva minden olyan, mint bárhol másutt a világban, egyre több dagerrotipista, kalotipista dolgozott az akkori Magyarországon, amely a Habsburg-birodalom integráns részeként élte mindennapjait. Említsük meg közülük Petzval József tudós tanárunkat, aki kiszámolta és meg is csinálta az első nagy fényerejű objektívet 1840-ben, így téve lehetővé az addig percekig tartó expozíció másodpercekre való lerövidítését. Angol fényképészek is ilyen típusú lencséken keresztül nézték ezt követően a világot. A skót Photographic Society egyik tagját 1856 augusztusában Szabó Ivánnak hívták. Természetesen emigráns magyar szabadságharcos volt, aki Edinburgh-ban nyitott kalotípia-stúdiót a Salisbury Place 4-ben, 1857-ben. Fényképezte Fox Talbot-t és családját, együtt állított ki David Octavius Hillel és Robert Adamsonnal. De ezek csak epizódok.
A magyar fotográfia első igazán fontos időszaka a századforduló, amikor piktorialista stílusban dolgozó fényképészeink már együtt szerepeltek kiállításokon a világ legjobbjaival, Alvin Langdon Coburnnal, Puyo-val, Demachy-val, Hugo Erfurth-tal. A katalógusban és a kiállításon is bemutatunk közülük néhányat, akik érdemesek a világ fokozottabb figyelmére, mert alkotásaik nemcsak a magyar, de az egyetemes fotóművészetet is gazdagítják. Angelo, Máté Olga, Pécsi József, Schermann József, Székely A. László képeivel hozzájárult, hogy az addig inkább csak dokumentálásra használt fényképezés valóban művészetté váljék. Ilyen mesterektől tanult az a generáció, amely aztán világszerte ismertté tette a magyar fényképezést. A huszadik század első harmadában fontos szerepet játszott a fényképezés formanyelvének kialakulásában, elfogadtatásában néhány magyar fényképész és a fotóhoz más oldalról közelítő művész, mint Moholy-Nagy László, Brassai, Kepes György, a fényképészek közül André Kertész, Munkácsi Márton vagy Robert Capa. Szerepük, hatásuk elvitathatatlan, olvassák csak el Richard Avedon memoárját, ő Munkácsit tekinti mesterének, miként Cartier- Bresson is a Néger fiúk a Tanganyika-tó partján című Munkácsi-kép láttán kapott kedvet a fényképezéshez. Nincs a világon ember, akinek valami köze is lenne a fotóhoz, és ne ismerné a Melankolikus tulipánt Kertésztől vagy a Milicista halálát Capától, vagy az Éjszakai Párizs sorozat darabjait Brassaitól. Ezek a fotográfusok kivétel nélkül mind emigráltak az akkori Magyarországról, elsősorban politikai okok miatt, vagy megérezve a közelgő fasizmus veszélyét. Ez az emigrációs hullám Nagy-Britanniába is lökött néhány fontos fotóst, így Pető Mihályt, aki a legjelentősebb fotóriporterek egyike volt és a Dundee Egyetem őrzi szinte teljes hagyatékát, vagy Hoffman Dezsőt, a Beatlesek házi fényképészét, Lóránt Istvánt, aki a Weekly Illustrated,majd a Picture Post szerkesztője, és a Liliput alapítója, továbbá Glass Zoltánt, Fayer Györgyöt, Friedmann Györgyöt, vagy a már emlegetett Moholy-Nagy Lászlót, Kepes Györgyöt, Robert Capát… Bő névsor. És még nem említettem Kraszna-Krausz Andort, aki zseniális fotós és könyvkiadó volt, ő alapította a legnagyobb fotós könyvkiadót, a Focal Press-t, mind a mai napig a legszebb fotós könyv díját a nevét viselő alapítvány osztja ki évről-évre.
Itthon is maradtak persze nagyon tehetséges fényképészek, érdemes rájuk odafigyelni, néhányra én is felhívnám a figyelmet. Balogh Rudolfot a magyar fotóriporterek atyjának tartjuk, Escher Károlyt pedig néha mesterét is túlszárnyaló tanítványának. Fontos figurája a magyaros stílusnak is nevezett folyamatnak Csörgeő Tibor, miként megjegyzendő a szociális érzékenységű fotósnő, Langer Klára neve is. A névsor még folytatható, de a kiállítóterem falára nem fér több kép. Most arra kérem Önöket, higgyék el nekem, mi magyarok azóta sem felejtettünk el fényképezni, tele még a kamránk ismeretlen, ámde nagyon jó fényképésszel és alkotásaikkal. A kamránk ajtaja pedig nyitva minden jószándékú érdeklődő előtt.
Amit muszáj tudni: A Magyar Fotográfiai Múzeumról
Hol van?
Egy műemlék jellegű épüleben Kecskemét belvárosában, Budapesttől 80 km-re délkelet felé. A múzeumban jelenleg egy nagy kiállítóterem található időszakos kiállítások céljára, egy könyvesbolt, egy kis állandó kiállítás, amelyet a múzeum fontosabb tárgyaiból, gépeiből rendeztünk, továbbá egy jelentős könyvtár, kutatótér, valamint raktárak és más kisegítő helyiségek.
Mit gyűjt?
Természetesen, mindenekelőtt fényképeket. Egymilliós gyűjteményében a legelső dagerrotípiát még 1840-ben fényképezték, a legutolsó bekerült kép dátuma 2003. szeptember 28., de mire ezeket a sorokat olvassák, lesz még kortársabb is. Ebből mindjárt kiderül az is, hogy a Fotómúzeum – bár elsősorban fotótörténeti szempontokat érvényesít archívumának fejlesztése során – nem felejti el, hogy a ma fényképeinek holnapra történeti értékük lesz.
Magyar fotókat őriz, vagy egyetemes érvényű képeket?
Mindkettőt, de eltérő szempontok szerint. Magyar kollekciójában teljességre törekszik, azaz minden korból, minden irányzatból, minden fontosabb szerzőtől őriz fotókat, sőt teljes hagyatékokat. Az egyetemes fotográfiából viszont, mivel financiális lehetőségei meglehetősen korlátozottak, csak véletlenszerűen tud vásárolni, cserélni a nemzetközi műtárgypiacon is kiemelten jegyzett alkotók fotóiból.
Kikre vagyunk a legbüszkébbek a gyűjteményből?
Elsősorban a Magyarországról elszármazott, de külföldön ismertséget szerzett fotósok képeire. Jelentős anyagot mondhatunk magunkénak André Kertésztől, Moholy Nagy Lászlótól, Kepes Györgytől, Robert Capától, Cornell Capától, Paul Almásytól, Brassaitól, Munkácsi Mártontól, Ata Kandotól, Mari Mahrtól és másoktól. Nem kisebb becsben tartjuk a legkiválóbb Magyarországon maradt fotográfusok munkáit, így Pécsi Józsefét, Balogh Rudolfét, Escher Károlyét, Angelóét, Máté Olgáét, s még félezernyi alkotóét. A kortársak közül az összes jelentős alkotótól, így Féner Tamástól, Korniss Pétertől, Kerekes Gábortól és másoktól őrzünk fotográfiákat klimatizált raktárainkban. Az egyetemes fotográfia alkotói közül megtalálhatják nálunk a fent említettek mellett: Josef Sudek, Frantisek Drtikol, Henri Cartier-Bresson Albert Renger-Patzsch, Paul Vishniac, Eva Rubinstein, Inge Morath, Lucia Moholy fotóinak némelyikét. De még nincs vége. Most fejlődő különgyűjteményünkre is büszkék lehetünk, mely a Fotóhungarikák nevet viseli, s a valaha vagy mostanában Magyarországon fényképezett külföldi fotósok magyar vonatkozású képeit sorakoztatja egymás mellé. Erich Lessing, Mario de Biasi, Ferdinando Scianna, Chim, a már említett Cartier-Bresson és még sokan juttatják el archívumunkba magyarországi látogatásuk emlékeit, hogy képet alkothassunk arról, milyennek láttak és látnak bennünket nem magyar embertársaink.
Mit gyűjtünk még?
Csak címszavakban sorolom: eredeti negatívokat, fényképezőgépeket és a képek készítéséhez szükséges tárgyakat, úgymint objektíveket, fénymérőket, vakukat, vetítőket, laborfelszerelési tárgyakat, műtermi berendezéseket. Továbbá optikai játékokat és eszközöket a fényképezés feltalálása előtti időszakból, kiemelkedő személyiségek relikviáit, érmeket, díjakat, levéltári dokumentumokat a fotográfia egészéről. Továbbá könyveket, folyóiratokat, katalógusokat, kisnyomtatványokat, hang- videó-, CD, DVD- és egyéb hordozókon rögzített visszaemlékezéseket, interjúkat a fényképészet köréből. Egyszóval mindent, ami a magyar és az egyetemes fotográfia történetében valamely szerephez jutott.
Mit csinál ezen kívül a Fotómúzeum?
Gyűjti, restaurálja, tudományosan feldolgozza, kiállítja a fenti gyűjteményi elemeket. Ezen kívül könyveket ad ki, évente négy-öt monográfiával gyarapítva a magyar fotós szakirodalmat. Tudományos kutatókat segít, egyetemisták tanulmányaithoz nyújt gyakorlati terepet, felhalmozott tudásával segíti a hozzá forduló más múzeumokat, gyűjteményeket, magángyűjtőket. Maga is végez alapkutatásokat, fejleszt adatbázisokat. Évente 8-10 kiállítást rendez a múzeumban és ugyanannyit más helyszíneken, külföldön. Azon dolgozik, hogy megduplázza önmagát, azaz teljes gyűjteményét, szolgáltatásainak mindegyikét elérhetővé tegye az interneten is. (www.fotomuzeum.hu és www.fotoklikk.eu)
(Megjelent a Fotómúzeum 2003-as londoni kiállításának angol nyelvű katalógusában.)
