– A másik szeme miért is könnyezik?
– Azért, mert ez már megint egy tipikus, magyar “majdnem siker” történet. Siker, hogy a Friedmann Endreként született Robert Capa – aki vitathatatlanul a világ egyik leghíresebb fényképésze volt – életművének legfontosabb darabjai hazatértek. Nagyon jó, hogy ebben a gazdasági helyzetben a magyar állam ráköltött ennyi pénzt a gyűjtemény megszerzésére, a szállítás, a kiállítások költségeire.
A vételár egymillió dollár volt, a becsült és a tényleges vételár 200 forintos dollárárfolyamon egyezett. Ezért nevet az egyik szemem. A másik sír, mert a tavaly elhunyt Cornell Capa, (Friedmann Kornél), Robert testvérének végakarata nem teljesült. Cornell, a Life magazin fotóriportere, bátyja halála után a Magnum fotóügynökség igazgatója, és nevéhez fűződik a New York-i International Center of Photography (ICP) létrehozása.
Az intézmény alapvetően az elkötelezett humanista fotográfusok életművének gondozása, a kortárs fotós generáció számára való hozzáférhetővé tételére jött létre. Cornell Capa a világ három pontján, a New York-i mellett Európában és Ázsiában kívánt Capa-Intézetet létrehozni. Ennek megalapozására a hagyaték (Richard Whelan és) általa kiválasztott 937 negatívjáról 40×50 centiméteres mesterkópiát nagyíttatott saját felügyeletével, összesen 3 példányban, azzal a megkötéssel, hogy ebben a formában további példányok már nem készülhetnek többé.
Célja az volt, hogy a három mesterkópia alapját képezze három intézménynek, mely oktatási centrumként, kutatási helyként, kiállító térként szolgálja Robert Capa életművének tovább-éltetését, de tágabb értelemben az egész huszadik századi és kortárs fotográfiát is. Ebből a sorozatból egy az ICP-ben, egy Tokióban, egy pedig (jelenleg) a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában található. Vagyis mi nem csupán 937 fotót vásároltunk az ICP-től, hanem megvettük a Capa Intézet létrehozásának jogát is. És erről valahogy nem sok szó esett azóta sem.
Amióta itt vannak a képek, minden cikk, kommüniké, minisztériumi nyilatkozat a Nemzeti Múzeumi (60 képet bemutató) “étvágycsináló” kiállításról, a júliusra tervezett Ludwig Múzeumbeli, 200 fotót felvonultató tárlatról szól, és arról, hogy ez utóbbit további tizenhárom vidéki város is befogadja majd. De mi van a lényeggel?
– Miért nem kérdez rá?
– Rákérdeztem. A jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben… – kezdetű használhatatlan választ kaptam.
– Nincs rá pénz…
– … Itt álljunk meg egy szóra… Arra talán csak van pénz, hogy – beszéljünk róla. Hogy kommunikáljuk: ezért mentünk ki, erre válogattunk, a koncepciót vettük meg a képanyaggal együtt. Kicsit megvezetve érzem magam, ugyanis Csorba Csillával minket a megbízóink, a magyar állam ezért küldött ki.
Legalábbis úgy gondoltam, azért küldenek ki, hogy a magyar fotográfia számára életbevágó intézmény létrejöttét alapozzuk meg a képekkel. Ha erről szó sem esik, visszájára fordulhat a dolog: ilyen nehéz időkben teljesen fölösleges ennyi pénzt kiadni csupán mesterkópiákért, és néhány vintázsért, amit már a tárgyalások során pluszban alkudtunk ki Orsós László Jakab segítségével az ICP kedves, korrekt, de kőkemény üzleti alapokon álló vezetőségétől. Ha ezt tudjuk, lehet, hogy csak háromszáz fotót választunk, de akkor már inkább vintázst…
– Vintázs, mesterkópia, másolat – mi a különbség rangban, értékben, árban?
– Ahhoz, hogy egy kópia a műtárgypiacra kerüljön, fontos stáció-határok vannak az eredetiség szempontjából. Aki tíz- vagy százmilliót fizet egyetlen képért, biztos akar lenni abban, hogy nincs forgalomban sok belőle, és nem is lesz.
A vintázs azt jelenti, hogy a felvétel (vagyis a negatív) elkészülte után záros határidőn belül – ez általában egy év – a szerző által elfogadott, limitált számú nagyítás készül. Ha később, szintén a szerző által jóváhagyott nagyítások készülnek, az már nem vintázs, “csak” szerzői új kópia. Ha a vintázs árfolyama 1000 egység, a a szerzői kópia 100.
A mesterkópia, amit a 937 Capa- fotó képvisel, hozzáértők által kiválogatott, legidőtállóbb analóg technikával, limitált méretű, képkivágású és példányszámú nagyítás, plusz egy, erre az alkalomra készült szárazbélyegzős jel, amely eltávolíthatatlanul ott van minden képen. Mielőtt elutaztam New Yorkba tavaly októberben, hogy teljesítsem a megbízást, végignéztem az utóbbi tíz év összes nyugat-európai és amerikai árverés képeit, hogy megtudjam, mennyiért kerültek a fotók piacra.
Összeállítottam egy nagy dokumentum-fájlt, képenként lebontva, hogy például mennyiért kelt el A milicista halála 1991-ben, Berlinben. Megtudtam, hogy utoljára 2008-ban, egy Sotheby’s árverésen adtak el utoljára Capa képet. Akkor úgy gondoltam, hogy 937 új nagyítású kép egymillió dollárért nem éri meg, mert az leosztva majd’ 1000 dollár képenként, holott a műpiacon ez 4-600 dolláron forog, de sebaj, mert megkapjuk az európai fotóközpont alapítási jogát…
– Miért annyira fontos ez a fotóközpont – közismerten szorult helyzetünkben?
– Nem azt mondtam, hogy ebben a pillanatban add uram, Istenem… De tervezni, szervezni, és főleg deklarálni a tervét – igenis az. Égető szükség, hogy az izolált, sokszor önhibáján kívül egymás ellen működő, aprócska koncon összeverekedő magyar fotográfiai intézmények struktúrája megváltozzon. Ma állami cégek, múzeumok fotótárai, alapítványi intézmények, magánkézben lévő galériák, néhány állami- és magániskola vetekedik a jövőjéért.
Kis pénzre sok intézmény jut, fenntartás, kiállítás, a szakmai munka finanszírozása – konceptuális működtetésre szorul(na). Erre azt olvasom, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum kapta az egymillió dolláros hagyatékot…
Ha az lett volna a feladatom, hogy az MNM-nek vásároljak képeket, biztosan nem így válogatok. Akkor nem kérek Trockijból négyet, az izraeli háborúból negyvenhetet. Nem kértük volna a korábban Cornell Capa által már Magyarországnak ajándékozott képeket sem még egyszer. Az egy más helyzet lett volna. Így az egyetlen európai, ráadásul Magyarországnak szánt Capa Intézet alapjául szolgáló képek megérkeztek hiánytalanul. A szakma talpra állása azonban ismét elszalasztott lehetőség maradt.
(Megjelent nol.hu)
