Párizs és közvetlenül Pozsony után már nekünk is van fotóhónapunk, ami igaz, eleinte csak fotóhét volt, aztán fotóhetek, míg végül öt év alatt egész hónappá nőtte ki magát. A cél ugyanaz, mindhárom esetben: a nagyközönség elé tárni a hazai és a nemzetközi fotóművészeti alkotásokat. Ez a programsorozat öt év alatt kétségtelenül az előnyére változott: kevesebb, de színvonalasabb kiállítás, hosszabb “nyitvatartási idő”.
1998. márciusában az I. Országos Fotóhét 39 városban, 103 kiállítóteremben várta a látogatókat. A képek szinte válogatás nélkül kerülhettek fel a falakra. A II. Fotóhetek keretében tovább bővült a kínálat (108 helyszínen 120 tárlat), de a szakmai színvonal továbbra is megkérdőjelezhető volt. Ideje volt szűkíteni a kiállítók körét, ami óhatatlanul szakmai feszültségeket eredményezett. 2000-ben már csak 56 tárlat fogadta a látogatókat, áttekinthetőbbé vált a programsorozat, és bővült az elméleti rendezvények kínálata is, melyek közül a legsikeresebb a kétnapos konferenciasorozat volt a Kossuth Klubban. Három év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy se a személyi feltételek, se idő, se pénz nincs ahhoz, hogy évente megrendezésre kerüljön ez a kiállítás-sorozat. Ezért 2000-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének szervezőcsoportja a biennálé rendszerre tért át, ami minőségi előrelépést hozott. 2002-ben hazánkban járt Cartier-Bresson és a szintén Franciaországban élő, de magyar származású Lucien Hervé is.
Az idei Fotóhónapot hat kurátor és két programkoordinátor szervezte, a programsorozat kínálata még koncentráltabb volt és ez az előnyére vált. Ez abból a felismerésből fakadt, hogy nem azzal teszünk jót a hazai fotóművészetnek és a fotográfia minél szélesebb körben való elfogadtatásának, ha “sokan vagyunk”, hanem akkor, ha fontos, színvonalas kiállításokat sikerül bemutatnunk, amelyek nem csak a kiállítóknak fontosak. Az egyéni érdekeket mára háttérbe szorította a fotográfia érdeke. A fotográfia ügyét azonban nem csak kiállításokkal, hanem elméleti programokkal is lehet, sőt kell szolgálni, ez utóbbiak azonban ebben az évben nem bizonyultak különösebben sikeresnek. Az I. Nemzetközi Portfolió Konzultáció programra “csak” a két nemzetközi húzónév nem jött el: a cseh Vladimír Birgus és a német Andreas Müller-Pohle. Helyüket sebtében körbetelefonált hazai szakemberek töltötték be. A másik probléma az időhiány volt, nem volt elég idő a konzultációra, így sokan hiába szerettek volna tanácsokat kérni. Jelentkezési lap nem volt, a rendezők kegyén múlott a bejutás lehetősége.
A másik elméleti program, ami még a szervezők csalódottságát is kiváltotta, a Dokumentum 6 című kiállításhoz kapcsolódó szimpózium volt a Mai Manó Házban. Jokesz Antal a szimpózium egyik szervezője hangot is adott csalódottságának, bár ez nem volt teljesen indokolt. Horányi Attila előadását érdemes volt végigülni.
A kiállítások közül a legmeghatóbb (bár ez nem esztétikai kategória) megnyitója a Tabák Lajos száz éves című kiállításnak volt. Ezt a már önmagában is örömteli eseményt csak egy tény árnyékolta be, hogy a 20. század folyamán életművének legnagyobb, és legértékesebb része, amely szociofotókat tartalmazott, és ideológiailag Kassák Lajos munkaköréhez csatolható, odaveszett, és mára csak reprodukciókban tekinthető meg. Tabák Lajos, mindig is megörökíteni, dokumentálni akart, s meg is tette, mára szinte láthatatlanul.
Ami viszont fennmaradt, bár név nélkül, az a HORUS Archívum gyűjteménye. Ebből a kétmilliós gyűjteményből láthattunk 120 fényképet, melyeket Kardos Sándor operatőr az archívum gazdája, és Haris László kurátor válogatott ki műkedvelő fényképezők kidobott képeiből. Az archívum egyik előnye, hogy szinte korlátlanul variábilis, ilyen színvonalú kiállítást akár még tizet is lehetett volna rendezni a rendelkezésre álló anyagból. Azonban a Millenáris Park épületében többről volt szó, mint amatőrök által készített fényképek bemutatásáról. A rendezők a felvételeket újból lefényképezték, és kiállítási méretre nagyították fel, így olyan fotóművészeti alkotások születtek, melyek sok fotóművész számára vállalhatók.
A 2004. évi Fotóhónap legfontosabb kiállítása Sebastião Ribeiro Salgado Exodus című kiállítása volt a Ludwig Múzeumban. Lehet, hogy sokan, csak e kiállítás kapcsán hallottak Salgadóról, általános iskolásaink viszont régi ismerősként üdvözölhetik, üdvözölhetnék, ugyanis a nyolcadikosoknak oktatott Mozgóképkultúra és médiaismeret című tantárgy tanmenetében szerepel Salgado Vita a katonai rendőrséggel című képe, mely egyfajta kommunikációs helyzetet mutat, melyet a tanulóknak véleményezni kell(ene).
Salgado 1944-ben született Aimorésban, Brazíliában, közgazdaságot tanult a São Paulo-i egyetemen, és ezzel párhuzamosan az észak-amerikai Vanderbilt Egyetemen. Ph.D. disszertációját Párizsban védte meg, majd Afrikában dolgozott feleségével. Afrikában a Nemzetközi Kávészervezet közgazdászaként kezdett el fényképezni, majd a már akkor is jó nevű Gamma képügynökségnél lett fotóriporter. Később beválasztották a Magnum Photos nemzetközi szövetségbe, amelyet többek között a magyar származású Robert Capa alapított. Itt meg is állhatnánk díjainak, eredményeinek felsorolásában, hiszen egy fotóriporternek a legnagyobb szakmai elismerés, ha bekerül a Magnum csoportba.
Salgado a kitartó, nagy feladatot vállaló fotóriporterek egyike. Talán ezért is nevezte a Népszabadságban Vízer Balázs “napjaink legjobb fotográfusának”, s bár e kijelentés nem teljesen pontos, az kétségtelen, hogy a legkiválóbb fotóriporterek egyike.
1977 és 1984 között beutazta Latin-Amerikát, ennek az utazásnak a terméke lett az 1986-ban megjelent Other Americas című albuma. 1986 és 1992 között huszonhat országot járt be, hogy elkészítse Workers című sorozatát, amely a kétkezi munkások életét és munkakörülményeit mutatja be. 1997-ben készült el a brazil őslakosok földjük visszaszerzéséért vívott harcáról készített sorozat, a Terra: Struggle of the Landless (Terra: A földnélküliek szenvedése). E három nagyszabású sorozat után, 2000-ben készült el azzal a kiállítással, amit május-júniusban láthattunk a Ludwig Múzeumban, Migrations and The Children (Migráció és a gyermekek) címmel, mely negyvenegy ország vándorainak, száműzöttjeinek, menekültjeinek sorozata. A menekülttáborok, sátorvárosok, nyomortelepek lakóinak sorozata, ahol csak a helyszín változik, az emberek és a gyerekek nem. A “végállomás” sorozata, sokszor Exodusuk utolsó állomása a bemutatott környezet, hiszen kitörni képtelenek belőle. És ezek az emberek mégis megengedték, hogy Salgado lefényképezze őket, mert fontosnak tartják, hogy helyzetükről képet kapjon a világ közvéleménye, hogy végre felfigyeljenek rájuk, de szinte biztosra vehetjük, hogy ők is tudják: sorsuk aligha vesz kedvező irányt.
Baki Péter: Tabák, HORUS, Salgado dokumentumai a Fotóhónapon
