csütörtök, október 21, 2021
KezdőlapblogZsila Sándor: Hogyan készült? 11. rész

Zsila Sándor: Hogyan készült? 11. rész

Szép, csodálatos, de hogyan készült? – kérdezik tőlem kíváncsian kiállításokon, vetítéseken. Nehéz helyzetbe hoznak, mert egy-egy képnek a története kisebb előadást és némi hozzá értést igényelne a hallgató részéről. Ebben a rovatban elmélyedünk egy kicsit a Természetfotózás rejtelmeiben, bonyolult és pofon egyszerű helyzetekben, sok képpel.

Áradás

A folyók időről-időre szinte előre kiszámíthatatlan mértékben áradnak. Persze a mai vízügyi hatóságok jó előre figyelmeztetik a lakosságot a várható árvíz veszélyre, de komoly gát építésére ilyenkor már nincs idő. A gátak tetejére homokzsákokból építenek magasítást, és ez az esetek nagyrészében elegendő is. Az áradás a jó vízszabályozásnak köszönhetően, sokkal kevesebb kárt okoz, mint hajdanában. Igaz mostanában több komolyabb árhullám is levonult a Tiszán, aminek mértéke meghaladta a gátak védelmi képességét. Szerintem ez azért van így, mert az esőgyűjtő területekre hulló csapadék túlságosan gyorsan kerül a csermelyekből a patakokba, melyek hatalmasra duzzasztják a folyókat, és ezeket kordában tartani néha gigászi küzdelem árán sem lehetséges. A folyóknak természetes ártere van, és ahol az ártereken nem folyik komoly gazdálkodás, és nincsenek lakott területek, ott a folyó igényeinek megfelelően szétterülhet, és a visszavonuló víz ott hordalékát lerakhatja, és ez még haszonnal is jár. Mindez azért érdekes, mert érdeklődésemet minden különös jelenség felkelti. Az időjárás jelentéseket figyelve nyomon lehet követni, illetve előre ki lehet kalkulálni bizonyos eseményeket. Ilyenek a kisebb áradások is, melyek szinte észrevétlenül vonulnak le, mivel semmilyen komolyabb károkat nem okoznak, a sajtó nem is foglalkozik vele.

Tehát jön az ár! Ebben az esetben a Duna áradt meg és jó barátommal Vizúr Jánossal, el is indultunk a dolgok rendje, s módja szerint már kora hajnalban, hogy még a nap felkelte elött valahol a helyszín közelében legyünk. Olyan volt ez az utazás, mint út az ismeretlenbe, mert a pontos végcél valóban ismeretlen volt. Nem lehetett semmit előre kiszámítani, hacsak azt nem, hogy az érkező ár az árteret lassan elöntve, a kisebb és menekülni képtelen állatokat, és rovarokat “felzavarja” a magaslatokra, magasabb fűszálakra, faágakra, bármire, amire fel lehet mászni. Vittünk magunkkal gumi-, és mellcsizmákat is, hogy szabadon gázolhassunk a vízben. Felkészültünk arra, hogy a felszerelés egy része víz alá kerülhet, és ennek megfelelően állítottuk össze a cuccot. János hátizsákban helyezte el motyóját. Én egy teljesen vízhatlan fotóstáskába pakoltam. Ezt majd magam mellett úsztatom – gondoltam bizonytalanul -, de majd ott meglátom, zártam le a korai aggódást. Nem állt szándékomban a víz alá bújni, abban az esetben (sem), amikor a téma, vélhetően a vízszint közelében lesz, és azt a vízszint magasságából lehetne a legjobban fényképezni, ezért a szögkeresőnek is kerestem helyet a táskában. Aki nem ismerné, annak annyit kell tudnia erről az eszközről, hogy segítségével lehetővé válik a kereső nyílásába alaphelyzetben vízszintes irányú betekintési mód helyett, függőleges irányból lehessen benézni, és ezt álló formátumban is tudja. Elindultunk tehát, mégcsak nem is pirkadt, sötét volt, csak a csillagok ragyogtak az égen. Nagyszerű, jó időnk lesz, és ilyenkor a városból is hamar ki lehet surranni. Röpke negyed óra elmúltával, már Érd közelében voltunk, a hatos út elején.

Repültünk! Uticélunk egy Dunaparti szakasz, amely víz alatt van, de még járható. Lassan kivilágosodott mire megtaláltuk a helyszínt. Ez egy nyílt legelő, ahova az útról (nevezhetnénk akár gátnak is, mert a hatos út egy ilyen kiszélesített gáton fut egy jó darabon) egy kiaszfaltozott lejáró van kiépítve. Ráhajtottunk a sárrázóra, és az áradó víztől biztonságos távolságságban megálltunk. A nap mindjárt előbukkan! A fű még bőven kilátszik, de úgy gondoltuk, hogy a víz még emelkedőben van. Minden ideális! Egy korty lélekmelegítő után pedig különösen. Gyors mozdulatokkal harci díszbe öltöztünk és irány a rét, ki merre lát. Igyekeztünk látótávolságban maradni, mert hátha segíteni kell valamiben egymásnak. Végül a sárrázó utolsó száraz szakaszán lepakoltunk és gumicsizmában bejártuk egy kicsit a terepet téma után. Rájöttem, hogy a vízbe nem célszerű bevinni a teljes felszerelést, inkább a közelben keresek valamit, és inkább kiballagok, ha muszály. A rovarok valóban mindent ellepnek, ami a vízfelszín felett van. Felszereltem a fém állványom lábára a gömcsuklót, melyre egy 2,8/80-200-as zoom került. Zsebre vágtam két tekercs filmet, egy közgyűrűt és a kétszerező konvertert. Gyorsan eldugtam még két szűrőt: a polár, és a dohány szűrőt. A víz általában félcsizmaszárig ért, de néhol feljebb is.

“Nekihasaltam” tehát a feladatnak! Kinéztem egy kis fűszál kompozíciót, amire hangyák, csigák, és egyéb rovarok kapaszkodtak fel. Közben a nap is kidugta koronáját a Duna túlsó partja felett. Hihetetlen, hogy a túlparton éppen nincs erdő, vagy bármi, ami elrejtené a vörösen mosolygó napot. Nagyon szép, amit a keresőben látok, nyomom a gombot (1. kép). Egy kicsit kapkodok, mert a nap sietve a horizont felett lesz, és akkor megváltozik a színe és fényereje is (2. kép). Néhány perc alatt kell mindent eldönteni, és a változatos témákat lefényképezni. Ezután a dohányszűrő is segíthet egy kicsit, de ezt csak óvatosan! A 3. képen a vízen táncoló nap fényes korongja már nem látszik, mert már túl fényes lett volna. A dohányszűrővel színeztem át a már majdnem fehér víztükröt. Fenn van a nap. Az ellenfénynek vége, hátra arc! A ráeső fény még egy óráig kiváló. Most vettem észre, hogy a víz már csak 4-5 cm-re van a csizmám tetejétől. Annyi baj legyen! Jánosnak persze több esze volt, mert eleve mellcsizmában indult neki. Lehet, hogy a lustaság megbosszúlja magát? Egy kicsit közelebb mentem az úthoz, hátha ott alacsonyabb a víz. Igen! Közben nézelődtem is, és találtam egy menekülő hangyacsaládot, akik csapatostúl másztak fel egy fűszál tetejére, amely súlyuk miatt erősen meghajlott. Egy-két kocka, de ez még nem az igazi, gyerünk tovább. Hoppá! Na ez már valami! Egy kis korhadék fát visz a víz, melyen mindenféle élőlények utaztak. A kép címe: Noé bárkája! Már csak le kell fényképeznem.

Több bajom is volt, mert a víz nemcsak emelkedett, hanem lassan mozogott is, másképp nem is lehetne. Viszont nekem nem teszett, hogy a korhadék kiúszott a képből. Addig piszkálgattam, terelgettem, amig végül sikerül leparkoltatnom az “uszályt”, a víz fölé kiemelkedő fűszálak segítségével. Ráadásul ezeken is menekültek voltak, és kompozíciónak is jót tett az új elem. Készültek a felvételek. Közben néha mégis elmozdult, forgott a bárka, és egyre többen kapaszkodtak fel rá. Lassan lehiggadtam, és jobb, kiegyensúlyozottabb színű hátteret találtam. Sikerült a témát a legjobb fénybe, háttérbe és legidálisabb mélységélességbe is mozgatni. Klatty és megint klatty! Már a polár is fel került. Görnyedten meredtem a szögkeresőbe (nem is tudom mit csinálnék néküle), már vagy két órája. Azt gondoltam, hogy már a tekercsen van a “kép”, a “Noé bárkája”.
Néha muszáj kiegyenesedni, és ilyenkor örülök, hogy itt lehetek Vizivel, aki szintén vacakol valamivel. Még exponálgatok egy kicsit. Fényképezem a térdig vízben álló fákat ellenfényfényben, a dohányszűrőn keresztül, és nélküle. Már csak játszadozom.
Néhány apró nehézséggel is meg kellett küzdenem ezen a reggelen: a vízfelszín mozgásával, melyet ráadásul én is gerjesztettem, akár egy kis lábmozgással is. Szerencsére szélcsend volt és a víz egyébként rezzenéstelen lett volna. Tehát beállítás, majd mozdulatlanná dermedés… és a tutajt mégis elmozgatta a víz. Kezdhettem elölről, és ez így ment…, persze egy-egy felvétel azért készül közben. A másik probléma az objektív finom mozgatása volt, mivel a gömgcsukló teljes egészében a víz alatt volt, ezért a rögzítés és lazítás miatt mindig a víz alá kellett nyúlnom. Ilyenkor persze felborzoltam az egyébként is meglehetősen hideg vizet, és vizes kézzel nem lehet a vázhoz nyúlni… ebből az következik, hogy csupa víz lett a ruhám, ahová a kezemet törölgettem, és a könyékig lehült kezemet néha dörzsölgetni is kellett.

Nagyszerű hajnali fotózás volt!

Jó fényeket és hasonló kalandokat kívánok!

Előző cikkDesign
Következő cikkNikon FM
Zsila Sándorhttp://www.zsila.hu
Ma már a természetben eltöltött idő ünnep számomra, egy pontosan meghatározható érzés. Ilyenkor felveszem a legszebb “foltos” ruhámat és úgy készülök, mintha templomba mennék. Úgy gondolom, ott is vagyok, amint olyan helyen járok, ahol ember által készített műtárgyak már alig akadnak. Mindegy, hogy csikorgó hideg vagy tikkasztó hőség van és húzza a vállam a 30 kg-nyi felszerelés. Itt elmúlik minden bánatom, lelassul az idő, a könnyű levegő szabadon tódul tüdőmbe és szárnyára kap az alkotókedv. Ez egy csodálatos érzés, a szabadság és egészség megfoghatatlan varázsa. Belső késztetésre ezt próbálom visszaadni fényképeimen. Szeretem a természetet, és úgy érzem, benne otthon vagyok.

További friss hírek