Június derekán a Tisza legszebb virága “nyílik”, rajzik a tiszavirág, Európa legnagyobb és legszebb kérésze, hazánk egyik legféltettebb kincse, melyet még a helybeliek közül is csak néhányan láttak, és hitetlenkedve csodálkoznak, hogyan repülhet egy virág!
A természetfotósnak pedig kiváló téma és nagy élmény, a néhány órán át önfeledt szerelemben röpködő lényeknek már a látványa is. A folyó mélyén, a meder falában három évig fejlődő kérész valamilyen kiszámíthatatlan felsőbb hatalom jelére, egy szép nyári nap késő délutánján nekivág élete utolsó kalandjának. Felhagy addigi életmódjával és nyílegyenesen a felszínre, a fény felé iramodik. Ez a nem éppen veszélytelen vállalkozás halak ezreinek legnagyobb örömére zajlik már időtlen idők óta. Nincs más dolguk, mint tátott szájjal úszni a szerelemtől megrészegült kérészek ezrei között. A rajzás után minimum két napig egy horgászt sem látni a parton, mert a halak a sok kérésztől elnehezedve a meder fenekén emésztenek. De a rajzáskor mégis lesben állnak – a tilalom ellenére -, mert a kiszárított tiszavirág kitűnő csali. Ám sem a halak, sem a horgászok nem tudnak annyi kárt okozni, mint amit a szennyezett víz, vagy a “szakadt falak” hiánya okozhat. A kérészek ugyanis az agyagos partszakaszok falába fúrt lyukakban élnek és a vízben lebegő szerves hordalékból szemezgetnek. A szerencsésen felszínre kerülő példányok rögtön vedleni kezdenek, majd a partra repülve ismét levedlenek egy réteget. Úgy tudom, hogy a vízben a “gatyát”, a parton az “inget vetik le”. A víz fölé hajló ágak tele is vannak levetett ingekkel, mert mindenre gyanútlanul rászállnak, légyen az pecabot, vagy a horgász sütkérező kutyája. Viszont személyes tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy nem jön ki mindegyik a partra öltözködni. Gyanítom, hogy a nőstényeknek nincs is erre lehetőségük, mert a felhevült hímek azonnal rávetik magukat. Az aktust követően a nőstények berepülnek a folyó közepére és a folyásiránnyal szemben szállnak, amíg bírnak, majd a vízbe szórják tojásaikat, melyek mire a víz aljára süllyednek, arra a partszakaszra sodródnak, ahol szüleik éltek. És kezdődik minden elölről. Miért is érdekes mindez? Mert nem árt tudnunk a dolog természetét, mielőtt fotózni akarunk valamit. Igen, de hogyan fotózzunk tiszavirágot? Ez a könnyebbik kérdés. A kérdés inkább az, hogy mikor? Mint említettem ez kiszámíthatatlan, ám nekem többször is sikerült. Végül is van néhány dolog, ami miatt legalább tervezhető az időpont. A kérész nem jön elő hideg vízben, szélben és nagyon zavaros vízben sem. Tehát olyan időszak után rajzik, amikor napok óta melegen sütött a nap, finom meleg a Tisza, és több napja nem esett már az eső. Szélcsendes idő is kell, mert különben a könnyű kis jószágok nem tudnak kedvükre röpködni a víz felett. Ha minden optimális, akkor fotózzunk! Ezzel több bajunk is lehet, mert a kérész, mint tudjuk a szakadt partok közelében rajzik, ott ahol mély a víz és a part 1-2 méterrel a felszín fölé magasodik. Tehát közeli felvételt így nehéz készíteni. Ám vannak helyek, amit a horgászok alakítanak ki saját céljaikra, melyet egész évben használnak. Ezek némelyike alkalmas arra, hogy a vízhez közel menjünk. Kis barátaink igen fürgék, ezért legalább 100 ASA-s filmet célszerű használni és nagy fényerejű teleobjektíveket. Az állványnak most nem látjuk nagy hasznát, mert nehéz a Tisza fenekére állítani. Kézből sem egyszerű, egyszóval minden szempontból élmény számba megy a kaland. Például, izgalmas dolog kezünkben a géppel beállni a vízbe ott, ahol a partoldal jó esetben fél méter után szinte függőleges, ráadásul roppant csúszós. Ám rosszabb esetben csak térdig ér a víz. A vízhez lehajolni ilyen körülmények között szinte akrobatikus, és a víz felől nézve mulatságos is. Hoppá! Jön az Isteni szikra: a víz felől kell fotózni egy csónakból, ami oda megy, ahová én…, hát nem oda, hanem oda, ahová a víz, vagy a fotózáshoz mit sem értő, bár kétségtelenül jóindulatú csónakos kormányozza. Érdemes szót ejteni a vízről is, ami folyik, hullámzik, ringatózik, és hasonlók. Főleg, ha egy motorcsónak is elhúz mellettünk. Mi meg csak fotózunk és lőjük a kockákat egymás után, mély önbizalommal, miszerint a következő kocka lesz az igazi. Ebben azért tényleg hinni kell! A film persze kifogy a gépből, lehetőleg a legrosszabb pillanatban. Ott állunk a vízben, fürdőgatyában, kezünkben a géppel, két méterrel lejjebb, mint a biztonságos part, ahol a cuccunk többi részét hagytuk. Iszkiri fel, de csak óvatosan, mert a vizes láb, a sár, a csúszós talaj…, egy rossz mozdulat és bent találjuk magunkat a víz alatt, a géppel együtt. Ettől rosszabbat el sem tudok képzelni. Ám néha felmerülhet egy objektív csere lehetősége, vagy a közgyűrű használata, az idő meg közben csak úgy rohan, a nap lesett a horizontra, a kérészek is alig röpködnek már. Nekem meg végre van már egy-két jó ötletem… Nem baj, majd jövőre és leülök a partra, nézném a naplementét, de inkább mégsem, mert más élőlények most ébredeznek: finoman döngicsélve kirepül az árnyékból pár ezer éhes szúnyog. Némelyik eddig sem aludt, de nagyobb részük a nap melegétől jobban félt, mintsem portyázzon egy görnyedező fotós ellenállhatatlanul fehér hátán.
Jó fényeket, homogén hátteret!
Zsila Sándor: Fotózzunk a természetben 5. rész
