Ünnepelni kellene! Felhőtlen örömmel, felszabadult jókedvvel, múlt idéző visszapillantással, jövőt igéző várakozással. Ha nem is olyan lelkesedéssel, csillogással, mint ahogy ezt azok teszik, akik nemegyszer hónaponként köszöntik a születésnapjaikat. De legalább a már elvégzett munka, a megért kor jóleső érzésével. Még sincs kedvünk hozzá, vagy legalább is nekem nincs… Olyan gondok tornyosulnak mind nagyobb számban elénk, amelyek epeként keserítik meg a szánk ízét.
Más körülmények között a magyar sajtó és közélet kiemelkedő eseménye lehetne, hogy a kiemelten közhasznú alapítványunk kiadói gondozásában megjelenő TermészetBÚVÁR hármas jubileum előtt áll. Januárban lesz hetven éve annak, hogy megszületett hazánk egyik legnagyobb múltú, tudományos ismeretterjesztő lapja! Napvilágot látott magazinunk jogelődjének, a korszakos jelentőségű BÚVÁR -nak az első száma. Ezzel egyidejűleg megkezdjük lapunk hatvanadik évfolyamát. (1945 után ugyanis sokáig szünetelt a lap megjelenése.) TermészetBÚVÁR címmel pedig lezárjuk a tizenötödik esztendőt.
Most viszont nem egyszerűen csak ideig-óráig tartó rosszkedvünk sugallja a kérdést: a sokak szerint egyedül üdvözítőnek tartott piac jelenlegi torz értékviszonyai között meddig van, meddig lehet még esélyünk a talpon maradásra? Nem lenne-e bölcsebb már most szembenézni azzal, hogy reménytelen ügyet szolgálunk és levonni a meg-kerülhetetlen következtetést?
Lapunk ráfizetéses. Veszteségét belátható időn belül nem tudjuk megszűntetni. Megjelenése – a jelek szerint – lényegében csak az olvasóknak és nekünk fontos. Korábbi mecénásaink folyamatosan fogynak, új pártfogókat alig találunk. Csoda-e, ha úgy érezzük: kilátásaink egyre rosszabbak. Egy gyors döntéssel pedig legalább megtaka-ríthatnánk az elhúzódó agónia viszontagságait!
A lapértékesítés árbevételének csak 42-44 százaléka jelenik meg a számlánkon. A többi a hivatásos terjesztési cégek és az állami költségvetés zsebébe kerül. Magazi-nunk költségeinek minimum a felét támogatásokból kellene előteremtenünk. A pá-lyázati eredmények azonban egyre távolabbra kerülnek a feltétlenül szükséges mér-téktől, a fizetnivalóktól.
Az Oktatási Minisztérium 2002 és 2004 között – három lépcsőben – egymillió forintra csökkentette a lapunk éves megjelentetésének támogatására 1999-ben először – és azután még kétszer – megszavazott 3,9 millió forintot. A környezetvédelmi és vízügyi tárcánál e sorok nyomdába adásáig még döntés sem született a Zöld Forrás pályázat Partnerség a médiával kategóriájában. (A beadási határidő május közepe volt.) Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy idén feltehetőleg egy fillért sem látunk ebből a “csobolyóból”, és olyan bevételi foghíjakkal kell zárnunk az esztendőt, amelyek pótlása szinte bizonyosan meghaladja lehetőségeinket. A Nemzeti Civil Alapprogram pályázati döntései sokat jelentenek a számunkra, de csak enyhítik gondjainkat.
A többi között ezért szünetel március óta a nemzeti parkok vendégváró kínálatát a környezeti nevelés igényei szerint bemutató leporelló-sorozat megjelenése. Ezért kényszerülünk újra olvasóink megszólítására. Ők már többször is meggyőző jelét adták annak, hogy fontosnak tartják, pártolják azt az ügyet, amit mi szolgálunk! Legutóbb tavaly mutattak példát a tettekben is kamatozó rokonszenvből, szolidaritásból. Több mint négymillió-egyszázezer forintot ajánlottak fel ismeretterjesztő, szemléletformáló, tehetséggondozó munkánk felkarolására a személyi jövedelemadó 1 százalékából, szeptember és december között pedig még meg is tetézték adományaikat. Mégis nehéz szívvel fordulunk újra hozzájuk. Tíz olvasónk közül hat pedagógus és diák, akik közül – sajnos – senki nem tartozik a multimilliomosok közé.
Biztosra vesszük, hogy nem rosszindulat áll a minisztériumok nevéhez köthető, szűkmarkú, vagy késlekedő döntések mögött. Elég, ha egyetlen pillantást vetünk a jövő évi költségvetés tervezetét bemutató táblázatra. Az oktatási tárca előirányzatai az idei elvonások után alig hét és fél százalékkal emelkednek. A környezetvédelem és a vízügy pedig még ennél is sokkal rosszabb helyzetbe kerül: 26,3 százalékkal kevesebb pénzre számíthat, mint az idén. Feltehetőleg abból a meggondolásból is, hogy az uniós pénzek bőségszaruja mérsékelni fogja a hiányokat.
Tisztában vagyunk azzal, hogy az ország, vagy a hozzánk legközelebb álló területek gondjai mellett eltörpülnek a mi bajaink. Hozzászoktunk ahhoz is, hogy csak akkor érdemlünk segítséget, ha évről évre többet teszünk talpon maradásunkért. A magazin gondozása mellett ezért vállalkozunk új, meg új feladatok megoldására, mert bevé-telük egy része hozzájárul a TermészetBÚVÁR költségeinek finanszírozásához. Ta-valy például – vésztartalékait is felélve – több mint tizenhárommillió forintot költött alapítványunk a magazin számláinak kiegyenlítésére. Ennek megismétlésére azonban nincs lehetőségünk!
Sajnos, egyre több jele van annak is, hogy ami nekünk fáj, bennünket fenyeget, az más értékekben is kárt tesz! Már szó sincs arról a hatszázmillió forintos programról, amelyet nem rég azzal a céllal hirdettek meg, hogy 18 éves koráig minden fiatal le-galább egyszer eljusson az erdei iskolák valamelyikébe. Szeptember óta arról hallani, hogy hovatovább még a szokásos iskolai kirándulások megszervezése is lehetetlenné válik pénzügyi okokból.
A hozzánk különösen közel álló országos természet- és környezetismereti tanulmányi versenyek háza tájáról is mind riasztóbb híreket kapunk. A helyi kezdeményezésből országos mozgalommá vált tudáspróbák szervezőinek fejét jelenleg már nemcsak a krónikus pénzszűke fájdítja. Azzal is szembesülniük kell, hogy az iskolák egyre ki-sebb része vállalja a kötelezőnél többet vállaló diákok felkészítését, útjának egyen-getését. Hozzánk is több fiatal fordult már azért, mert oktatási intézményében nem kapott segítséget ahhoz, hogy idén benevezzen a Kaán Károly-, illetve a Herman Ottó-versenyre.
Önök mit tennének a mi helyünkben? Hogyan készülnének a küszöbön álló jubileumokra? Tudnának-e háborítatlan nyugalommal örvendezni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Egyáltalán, nekünk kell-e magunkat ajánlani az ünneplésre, a köszöntésre?
Örülnék annak, ha e-mailben, levélben, vagy más formában eljuttatnák hozzánk vé-leményüket, javaslataikat, és – esetleg – a pénzügyi gondjaink enyhítését szolgáló tanácsaikat.
A TermészetBÚVÁR magazin, a környezeti nevelés sorsa szívügyünk volt és marad. Rendkívül nagyra értékeljük hagyományt teremtő elődeink művét, mindazok segítsé-gét, rokonszenvét, akiknek támogatása lehetővé tette, hogy eljussunk idáig. Ami raj-tunk múlik, azt ezután is becsülettel megtesszük közös ügyünkért. De csak akkor lesz esélyünk az életben maradásra, ha a megtisztelő szakmai és erkölcsi elismeréshez forintok is társulnak!
DOSZTÁNYI IMRE
