Direktpozitívek (árnyék által árnyék)
Mielőtt ismertetném az eljárást, essen néhány szó arról, hogy a fotóeljárások bonyolultsága, sokfélesége a legjobban kigondolt rendszert is könnyen összekavarhatja. Ez esetben a papír gyorsfényképet a direktpozitív eljárások közé soroltam, holott sokféle készítési módja közül csak az egyik a direktpozitív eljárás, a többi a hagyományos negatív-pozitív eljárások közé tartozik, bár negatívjukat a legtöbb esetben eldobták vagy megsemmisült. Az is indokolja ezt a besorolást, hogy a korai magyar papír gyorsfényképészek zöme a ferrotípiáról tért át erre az eljárásra, s így minden szempontból annak folytatója.
Névvariánsok:
Vásári gyorsfénykép; contact-speed developing-out papers, reflection printing negative (ang.); Schnellphotographie Papier (ném.)
Nyilvánosságra hozás időpontja:
1890-es évek. Elvétve még ma is használják. A gyorsfényképezési eljárásoknak a polaroid képek bevezetése adta meg a kegyelemedöfést.
Felfedezője:
Nem köthető egyetlen személyhez.
Anyaga:
Papír hordozóra készült, általában zselatinos ezüst kép.
Jellegzetességei:
Különböző technikák összefoglaló neve. Ezeknek az eljárásoknak csak egy része direktpozitív, nagyobbik hányaduk hagyományos negatív-pozitív eljárás, de a hívásnál, kopírozásnál felgyorsított folyamatok során a negatív legtöbbször tönkrement és a szemétbe került. Legritkább esetben található csak meg papír gyorsfénykép a negatívjával együtt. A zselatinos papírok csepp-próbával ismerhetők meg: a sarokba cseppentett vizet egy percig a felületen hagyjuk, itatóssal óvatosan leitatjuk. A ferde szögbe fordított képen enyhe duzzanatot láthatunk, illetve ha a zselatin nagyon lágy, az itatóssal együtt leválik a papírról.
A készítés módja:
Több fajtája terjedt el:
1. fordítós papírra készült gyorsfénykép (1937-ben a magyarországi Kodak hirdetése ajánlotta gyorsfényképészeknek az új felvételi anyagot, a “Kodak Negative Card fordítóeljárásra is alkalmas” termékét);
2. papírnegatívról a helyszínen kontaktolással, vagy újrafényképezéssel létrehozott papír gyorsfénykép;
3. gyantázott papírra készült sorozat-gyorsfénykép, az ún. Fotomaton (Photomaton), amely 20 mp alatt 8 különböző felvételt exponált, ezeket automatikusan előhívta és rögzítette. A Photomaton lényege, hogy a felvételt, az előhívást és a másolást automatizálta egy kis fülkében, amely a felvétel és a kidolgozás helyszínéül is szolgált. A lengyel Anatol Marco Josepho találmánya, melyet 1924-ben szabadalmaztatott. Az első készüléket New Yorkban 1926 decemberében állították fel,1927 novemberében pedig megalakult a Photomaton Társaság Rt., amely megvásárolta a találmányt Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Kanada számára. Berlinben 1928-ban állították üzembe az első ilyen típusú gépet. 1928 elején alakult meg a Nemzetközi Photomaton Társaság, mely a jogokat a többi ország számára is megvásárolta. Hazánkba is került belőle néhány 1928-ban. A Siemens és Halske gyártotta Photomat készülék “az elektrotechnika, finommechanika, optika és fotókémia csúcspontját képezi, és megtestesíti mindazon tapasztalatokat, melyeket az orosz származású (sic!) Josepho találmányából meríthettünk… A felvételek ugyanarra a papírra készülnek, melyre a végleges kép, tehát fordítós eljárásról van szó. A papírszalagot egy henger viszi megszakításokkal az objektív mögé, hol nyitott pillanatzár mellett kb. 1/25 mp-nyi nyugalmi állapot jön létre. Ezt mindig egy kettyenés jelzi, mely nyolcszor megismétlődik. A felveendő folyamatosan változtatja… arckifejezését, hogy nyolc különböző képet kapjon… A fotókémiai folyamat ezután 8 percig tart. A képszalag ez idő alatt 4 különböző fürdőn vándorol keresztül (hívás, kétszeres halványítás, színezés), minden fürdő után egy öblítéssel. Végül egy szárítócsövön ferdén a magasba emelkedik és a szekrény hátsó felén kiesik. Mit szól mindehhez a berlini szakfényképészek ipartestülete?” – kérdezi a szerző a Fotóművészeti Hírek 1928. decemberi számában. A képek barnára színezettek, 3,4×4,8 cm nagyságúak és oldalfordítottak, mivel direktpozitívről van szó, de utánrendelhető belőle bármekkora méret a 30×40 cm-ig. Az eredeti méret szolgált a későbbiekben mind a mai napig az igazolványképek szabványméretéül. A szerkezet maga egy 2 m magas, 2 m hosszú, 70 cm széles szekrény volt, ahol a keskenyebbik falra erősített háttér előtt ült a modell egy forgó széken, 1 méterre az objektívtől. A kezelő személy utasítására pénzt dobott a nyílásba. Kigyulladtak a fények és miként a mai fotóautomatákban, a gép 20 mp alatt nyolcat exponált. Az 1930-as években több száz Photomaton működött Európában és az Egyesült Államokban, s néhány tucat Kínában, Indiában, Egyiptomban, s egyéb helyeken.
Egy másik speciális brómezüst zselatinos papír az ún. Radiotyp gyorsfénykép-papír.
Több gyorsított laboreljárással készített “gyorsfénykép” is ránk maradt. Ezek hagyományos brómezüst zselatin papírra készültek, pusztán az elkészítés idejét igyekeztek rövidíteni – néha kétes eredménnyel.
Némely gyorsfényképész speciális nagyítógépet használt, ami nem átvilágította, hanem az epidiaszkóphoz hasonlóan erős fénnyel megvilágította a negatívpapírt, s a kép felületéről visszavert sugarak révén nyert pozitívot. Ezt az eljárást a Közel-Keleten még a II. világháború idején is alkalmazták a vándorfényképészek.
A magyar gyorsfényképészek a váci Kodak-1 és Kodak-2 papírokat kedvelték, főként a lágyat (1-es). Használták még a gyorsfényképezés céljaira gyártott Bromorit papírnegatívot is, ez érzékenyebb volt a Kodak fotópapírnál.
Kunkovács László írta le az ún. “kukk-kaszni” pontos használatát. A fényképész egy közönséges faládában, vonaton vagy a lovaskocsin szállította a felszerelését. Belerámolta a gépet, a statívot, a hátteret, az árjegyzéket, a laborfelszerelést. Megérkezve a helyszínre, kipakolt: a ládából lett a labor. Félsátor-szerűen egy ponyva borult föléje, így dolgozott. Még egyszerűbb szerkezet volt az a fényképezőgép, amelyet 1972-ben Gyimesközéplokon Kunkovács munka közben fényképezett le. “A faláda három lábon áll. Az objektív kivételével csak a minden szabad felületet ellepő, ráragasztott, jól sikerült fotók sokasága jellemzi, hogy ez fényképező masina. A ‘kirakat’ tehát maga a kamera. Két oldalán vágott kör alakú nyílásból a hivatalnokok fekete könyökvédőjére emlékeztető ‘bebújó’ lóg ki… Minden kellék, a fotópapír, az előhívót, öblítő és mosóvizet, valamint a fixíroldatot tartalmazó tálkák, kislábasok is a kamerában vannak… Az objektívtubus betolt állapotban van, így ad éles képet egy 2-5 méter távolságban álló emberről vagy csoportról. A mester helyére illeszti a film helyett szolgáló fotópapírt. Exponál az objektívsapka levételével vagy a szó szoros értelmében a sapkájával. Bedugja a kezét a faládába. Laborál. Az első fotópapír természetesen negatívban hívódik elő. Minimális fixálás után kiveszi, hiszen erre a negatívra később nem lesz szükség. Egy fából készült kart kifordít a kamera alól, s így most az objektív előtt egy jó arasznyira felmered egy deszkalapocska. Ez lesz a ‘repróállvány’. Ezen akár a nedvességtől is megtapad a negatív papírkép az átfényképezés idejére. Most előrehúzza az objektívet egy bejelölt állásig, amikor éppen a lencse elé rakott kép lesz éles. Az újabb fotópapír behelyezése és előhívása után megkaptuk a készterméket, a pozitívet. Mindez a műveletek elbeszélésénél rövidebb idő alatt játszódott le.” (Kunkovács László)
Méretei:
Általában mignon vagy vizitkártya, ritkábban kabinet méretűek. Ennél nagyobb csak elvétve fordul elő.
Magyarországi használata:
Gyakran a ferrotíp gyorsfényképészek álltak át papír gyorsfénykép készítésére, így leghíresebb gyorsfényképészünk, Helfgott Sámuel is. Bienenfeld Zsigmond, majd özvegye így hirdették műtermüket: “Első magyar papír gyorsfénykép műterem Budapest”. 1899-ben Aradon Vágó Imre, a Zóna fényképészeti műterem tulajdonosa így hirdette magát: “Van szerencsém a n.é. közönséget értesíteni, hogy a Templom utcza 4. sz. a. egy modern berendezésű fűtött Zóna fényképészeti műtermet nyitottam, ahol is 10 perc alatt! plasztikus, a megszólalásig hű pillanat papír fényképet vagyok képes készíteni. Este magnéziumfénynél eszközlöm a felvételt.” Aradon dolgozott 1905 körül Flórucz János is. Groszmann Pinkász Miskolcon főleg laktanyák közelében állította fel bódéját: a katonákra s látogatóikra specializálódott. Lusztig Náthán is Miskolcon élt, de ő inkább vásárokba járt, s miközben gyorsfényképeket készített, felesége lacipecsenyét sütött és italt mért. A Foto Lusztig fa-műtermét az 1944-es bombázás semmisítette meg. Adler Ármin Szolnokon volt gyorsfényképész 1893-tól kb. 1910-ig. A fennmaradt iratok szerint évente 90-100 dkg méreg felhasználására kért engedélyt a hatóságoktól. Freund Sándorné Friedländer Rozáliáról szintén szolnoki adatok maradtak fenn, 1917-ben izraelita gyorsfényképészként vették lajstromba. Férje mutatványosból lett gyorsfényképésszé, halála után felesége egyedül folytatta a munkát. A balparti Komáromban Kunné Ungár Márta és Feilig Péter dolgozott az első világháború alatt gyorsfényképészként. Szegeden Lengyel Gyuláné gyorsfényképész, 1887 tavaszán csak úgy kapott engedélyt ideiglenes műterem építésére, hogy egy éves felmondási idővel köteles lebontani, ha erre felszólítják. A népkert baloldalán, a céllövölde mellett építette meg csinosnak mondott fabódéját. Gertner (később Gesztesi) József a Jászság településeit, vásárait, búcsújait járta a század húszas éveiben, majd Gödöllőn telepedett le. Nagykanizsán élt Ritecz Péter, aki egy talicskába pakolta a felszerelését, úgy járt faluról-falura. Istállókban szállt meg, ott sokszorosította fényképeit. Elsősorban iskolafényképészként volt ismert. A Népligetben lakott és dolgozott egy Hirkula nevű gyorsfényképész, aki falvakba is eljárt. A Színházi Élet 1920. május 16-i száma Budapest egyik nevezetességeként aposztrofálta Genowszky mestert, aki “hosszú esztendők óta minden áldott nap kint van a korzón és viharvert, állványra csavart, mindig készen álló masinájával a kezében, hűséges kis kutyájával hol a Hangli előtt tűnik fel, hol meg a Ritz vagy a Bristol táján”. Pécsett dolgozott Viczina Károly (1920 k-1935) és Bottyán Mózesné (1920 k-1943). Braun Sándor Jászárokszálláson élt az 1930-as években. A dunavecsei Horog Géza 1915-től a negyvenes évekig dolgozott gyorsfényképészként, majd a hetvenes évek elejéig céllövöldésként járta a búcsúkat. “Használja az ‘ágyút’, az apró, medáliákra emlékeztető, kabátgallérra – kis bádogfoglalatban – tűzhető apró kis képek készítésére specializált fura német gyártmányú fényképezőgépét. Másik masinája a legtöbbször csak egyszerűen gépnek titulált gyorsfényképező. Ezt mondják még ‘négyesnek’ is, mert 13×18-as betétjét lehetett felezni két levlapra, de még gazdaságosabb volt négyesnek használni 6×9-es méretre.” (Kunkovács László) 1930-ban Dvornik János fényképész számtalan névtelenül maradt kartársával együtt járta a vásárokat. 1940 májusában Keller egy hűvösvölgyi gyorsfényképészetet kínált eladásra a Magyar Fényképész hirdetési rovatában. Vitéz Rajnay Károly tábornok, Nagyvárad katonai parancsnoka ugyanebben az évben rendeletben tiltotta meg az utcai gyorsfényképezést a városban. A legnagyobb forgalom a máriapócsi nagybúcsún volt a húszas-harmincas években. Egy-egy alkalommal harminc gyorsfényképész is dolgozott itt, s egyenként 1500 felvételt is megcsináltak naponta.
A gyorsfényképészek a fotós szakma alsó rétegébe tartoztak. Bár meglehetősen sokuk nevét ismerjük, nagyon nehéz azonosítani őket az elkészült képekkel, hiszen a gyorsfénykép lélektanához tartozott, hogy készítője nem fontos, hol itt, hol ott bukkan fel. Nem szignálták képeiket, nem használtak verzót vagy gumibélyegzőt sem. A szükség persze néha neves fényképészeket is rávitt, hogy belekapjanak ebbe is. “Lapunk legutóbbi számában Boronkay Kálmán kartársunk cikke jelent meg, amelyben kifogásolta, hogy Rónai Dénes elvállalta a Photomaton nagyításokat. Ezen cikk kapcsán Rónai Dénes levelet intézett szerkesztőnkhöz, amelyben bejelenti és lapunkban való közlését kéri annak, hogy a Photomaton nagyításokról lemondott” – jelent meg a Fényképész Ipartestület lapjában. (Magyar Fotográfia, 1929. 4. 16. o.). Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy Bródy Lili még egy verset is publikált a Pesti Napló 1930. máj.9-i számában Fotomaton címen. Akit érdekel, olvassa el.
Gyakorisága, értéke:
Rengeteg készült belőle. Kizárólag a különleges technikájú, nagyon érdekes témájú, vagy ismert szerzőjű képért érdemes áldozni, egyébként csak helyi értékkel bír.
Konzerválási feladatok:
A fotótörténet legmostohábban kezelt eljárásainak egyike. Miután nem az örökkévalóságnak készült, alig fixálták, kevéssé tartós anyagokat alkalmaztak. Mivel a papír gyorsfényképek nagyon eltérő technikákkal készültek, egyenként kell őket megvizsgálni és eldönteni a teendőket.
Irodalom:
[-]: Automatikus fotográfia. Fotóművészeti Hírek, 1926. december, 18-19. o.;
W [idder] F [rigyes]: A fotoautomata. Magyar Fotográfia, 1928. 6. 14-15. o.;
Widder Frigyes: A “photomaton” fantomról. Magyar Fotográfia, 1929. 1. 6-7. o.;
[-]: A Photomaton elleni küzdelem. Magyar Fotográfia, 1929. 1. 8-9. o.;
Torda József: Az automaták kontárkodása. Magyar Fotográfia, 1929. 2. 7-8. o.;
[-]: A Photomaton ügy. Magyar Fotográfia, 1929. 4. 8-9. o.;
[-]: Photomaton-Photomatik. Magyar Fotográfia, 1929. 8. 10-11. o.;
F.V.: Mi van a Photomaton és egyéb fotóautomaták pényügyi kulisszái mögött? Magyar Fotográfia, 1929. 9. 11-13.o.;
[-]: Dolgozhat-e a fényképész vásárokon? Magyar Fotográfia, 1931. május 20. 9-10. o.;
Tesléry László: Gyorsfénykép. Fotóélet, 1938. június, 136-137. o.;
Kunkovács László: Vándorfényképészek. Kézirat, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1976.
