Kincses Károly: …

0
169

Van egy bizonyos könyv, amibe a Földön véglegesen kihalt állatokat jegyzik be, Szerepel benne sokezer véglegesen eltűnt faj mellett a dodo, a vándorgalamb, a kvagga, az óriás alka, az afrikai kék lóantilop és csak a legöregebb biológusok emlékeznek még rá mifélék.

Ha lenne az emberiségnek, ha lenne a fotográfiának és benne a magyar fényképészetnek egy hasonló vörös könyve, akkor 1976 május másodikán ez a bejegyzés került volna bele. Véglegesen kihalt a magyar fényképezésből egy jelenség, egy nagyéletű, kalandos sorsú, mindig charmeur ember, akiről az őt ismerők körében legendák keringenek, akiből ha Rákosiék nem csukják le, nem ítélik életfogytra, majd karrierjét derékbatörve nem engedik szabadon, talán a legnagyobbak egyike lehetett volna. Aki Robert Capa, David Seymour, John Heartfield, Brassai barátja, egyenrangú társa volt azideig. Akinek életművéből a Berlinben készülteket elpusztították a hitlerista kulturkampf emberei, másik részét a kommunista Glavlit hivatalnokai 1938-ban Moszkvában, párizsi képei áldozatul estek a második világháborúnak, az 1945-49 között készítetteket pedig az ÁVH tette ad acta. Mégis, ami megmaradt ezekből, az a magyar fotográfia nagy és mind a mai napig kiaknázatlan kincsesbányája.
1925 májusában utazott Párizsba a húszesztendős fiatalember, hogy beiratkozzék a Sorbonne-ra, orvos apja elvárása szerint, de menet közben meggondolta magát, Peter Powel amerikai fényképész munkatársa lett, s inkább a Montparnasse művészkávéházait látogatta, mint az egyetemi padokat. 1928-ban elvégezte a müncheni Staatliche Höhere Fachschule für Phototechnik operatőri tanfolyamát, majd a friss diplomával a zsebében az Arbeiter Illustierte Zeitung fotóriportere lett, együtt dolgozott Moholy-Nagy Lászlóval, Erwin Piscatorral, John Heartfielddel, Umboval, Baumannal, Hübschmannal. Reklám-, illusztrációs és divatfelvételeket is készített, mint az U.R.F. Reklámkollektíva tagja, egészen 1931-ig. Ekkor Heartfield kiállítást rendezett műveiből Moszkvában. Reismann is odautazott, s ha már ott volt, ott is maradt, amíg csak lehetett. Hét évet töltött riporterként a Szovjetunióban. Az SZ.SZ.R. Na Sztrojke, a Szojuzfoto, az Ogonyok munkatársa volt, de 1932-től elsősorban az A.I.Z. szerkesztőségét látta el képekkel. 1938 februárjában nem hosszabbították meg tartózkodási engedélyét. A történelmet ismerve talán ennek köszönhette, hogy életben maradt, s nem lett sok társához hasonlóan Sztálin áldozata.
Kis kitérővel Párizsba utazott, s 1942 őszétől a párt illegális folyóiratát, a Bulletin d’Informationt szerkesztette. Dolgozott a Regardsnak is. 1945-ben, az első pártcsoporttal Olaszországon és Jugoszlávián keresztül hazatért Magyarországra, de nem bírta sokáig. Ez év decemberétől a Jövendő Párizsba küldte tudósítóként, majd 1948 januárjában a párizsi magyar nagykövetség sajtóirodájába került. A rákövetkező év májusában a sajtóiroda vezetője és a követség kultúrattaséja lett. Robert Capával és David Seymourral közösen Rómában, a Casa della Culturában állított ki. A rendeződő életpálya brutális fordulatot vett, amikor 1949 szeptemberében a Rajk-per kapcsán letartóztatták és koholt vádak alapján elítélték. Talán mint a Magnum fotóriportere készíthette volna életműve legfontosabb képeit, ehelyett testileg, lelkileg alaposan összetörték elvtársai börtönei. Szabadulása után azért nem felejtett el jókat inni, barátait hajnalig szóval tartani, vándorolni a világban, fényképezni. Szerencsénkre.
Szombathelyi cimborája Weöres Sándor még meg is verselte eképpen: Szombathely / Barokk házak sora számos/ kis kápolnák tornya jámbor/ itt született Reismann János/ valamint én Weöres Sándor.