Hat neve volt, még sem emlékeznek egyre sem. Szegény Vadas Jolán.
Bár ha jobban belegondolok, neki már ugyan mindegy, inkább Mi, tudatlanok vagyunk a szegények. Akkor hát szegény Mi, akik azt hisszük, mindent Mi találunk ki mérhetetlen elbizakodottságunkban, s elfelejtjük öregapánk intelmeit: csak jól megépített alapra húzható fel fiam, az időkkel, elemekkel is dacoló ház. Nem nagyon divatos mostanság erre emlékezni, emlékeztetni a fotótörténet ürügyén sem, hiszen épül itt dunamenti töltésterületre nemzetnek színháza, üszkös romokra sportpalota, más földjére autópálya, mindegy mi van alatta, csak Mi építsük.
Ezek vagyunk Mi. És ő kicsoda?
Természetesen fényképész, hogy jönnék én ahhoz, hogy másról írjak? Korai képeit Steimetz Jolán, majd Salgó Jolán néven szignálta. Nevezték Salgó Sándornénak is. Amikor férjhez ment Vadas Jenőhöz, aki a legendás HAFA (Hatschek és Farkas) fotókereskedelmi üzlethálózat cégvezetője volt, annak bankügyleteit felügyelte, felvette az ő nevét. Hivatalosan ekkortól Vadas Jenőnének szólították, de alkotásait Vadas Jolánként jegyezte haláláig. Az Andrássy úti HAFA-boltban volt eladó 1927-től. Tizenhét évesen kezdte, tizenhét esztendőn keresztül dolgozott ugyanazon pult mögött. Aztán jöttek ők, a bolt bezárt, a tulajdonost megölték. “1945-ben két régi kollégámmal átvettük és újra megnyitottuk a HAFA céget. Az üzletet az örökösöktől vettük bérbe és a saját iparigazolványunkkal vezettük egészen 1949. márciusig, amikor is a céget államosították és vállalatvezetőt rendeltek ki. Én továbbra is a cég alkalmazásában maradtam 1949. június másodikáig, amikor kölcsönös megegyezéssel kiléptem. Aztán a Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezet egyik vezetője lett. Partecédulája szerint: “a nemzetközi hírű fotóművész életpályája során a portrétól a reklámig gyakorolta a fényképezés műfajait; lelkes odaadással, fáradhatatlan szorgalommal nevelte a fiatal fotós nemzedéket.” Igazolom, így volt. Őrzöm a Székely Aladár Szocialista Brigád naplóit az 1970-es évekből, mindenhol őt dicsérik. Tucatnyi kiállításon szerzett oklevelet, érmet, elnyerte 1957-nem a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség tagságát bizonyító EFIAP címet, s ha annál a másfélszáznál több képe lenne ismert, mint amit őriz a Magyar Fotográfiai Múzeum, talán okafogyottá lehetne az első két mondatom.
Sokat szenvedett, mire 68 évesen, ezelőtt huszönhárom évvel végleg elköszönhetett. Én még ismertem. Most már Mi is.
