May Emanuel, olvasták a címsorban és én mégis Mai Manóról fogok mesélni. Ugye ezen a néven már ismertebb?
Kell is hogy tudjanak róla, mert a város közepén immáron hetedik éve küzd egy nevét viselő, civil kezdeményezésből épülő intézmény a megalakulásáért, fennmaradásáért, annak a pénznek a töredékéért, amit augusztus huszadikán az országimagecentrum -vagy mi a szösz- el fog pufogtatni csekélyke idő alatt a levegőbe, ezer évünk legméltóbb megünneplése ürügyén. Tegyék. Ez a dolguk, ők biztosan jobban tudják ezt is. Mindegy. Manó háza már áll több mint egy évszázada, s még ott lesz akkor is, amikor a petárdák, pukkancsok maró füstje nyomtalanul eloszlik a Környezetvédelmi Minisztérium épülete felett.
De már régen hiábavalóságokról fecsegek. Nézzük inkább, kinek köszönheti a millenium lázában égő, önfeledten ünneplő ország ezt a maga nemében már széles e vidéken, mondjuk egész Európában, egyedül álló, gyönyörű műteremházat!
Manónk 1885-től császári és királyi udvari fényképész, a maga korában a gyermekfényképezés legjobb hazai mívelője. Ugyanakkor meg alapítója és főszerkesztője A Fény című lapnak, és egyik életrehívója a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének. A sors furcsa fintora, hogy jobban ismerik őt megmaradt nagymező utcai műtermének kapcsán, mint alkotásai révén. Mondjuk nem is csoda, az épület áll, fotós hagyatéka viszont semmivé lett, elszórt képekkel lehet csak találkozni itt-ott. Majd negyvenéves pályafutása során -szerény becslések szerint is- kikerülhetett keze alól kettőszázezer felvétel. Ma nincs több kétezernél, s azok is kétszáz helyen. Pedig nem mindennapi pálya jutott neki. Tizenkét évvel a kiegyezés előtt, vagy hattal a vesztett szabadságharc után született, kinek-kinek ízlése szerint. Apja dr Mai Henrik bölcseleti és orvosdoktor, főreáliskolai tanár, aki átadván könyvtárát másik fiának, Ignácnak, ebből antikváriumot nyitott Budapesten. Ez lett később a Mai Henrik és Fiai Orvosi Könyvkiadó, mely az 1920-as években főleg magyar szerzők pszichiátriai könyveit adta ki. Apja keresete -vezető értelmiségiként -már ekkoriban sem volt sok, ezért a kis Manó kimaradt a gimnázium IV. osztályából, s 14 évesen inasként-lótott-futott Kalmár Péter Andrássy úti fényképésznél, miközben esténként rajziskolába járt. Később Borsos és Kollernál, majd két évig Grazban Leopold Bude műtermében dolgozott. 1878-ban lett önálló fényképész Budapesten. Több műteremben is feltűnik a neve, de kétségtelenül a legérdekesebb vállalkozása Mertens Edével a bécsi operával szemközti, Karntnerstrasse 42. szám alatti műterem megalakítása volt. 1883-ban vándorfényképészként is dolgozott. Az ez évi Váci Közlönyben jelentették meg, hogy “Mai és Társa, a budapesti jónevű fényképészek folyó hó 9-től kezdve 8 napon át városunkban fognak tartózkodni és magánfelvételeket is elfogadnak…” A csendőrtiszti képezde rendelt tőle csoportképeket. Nem fizethetett rosszul az állami megbízás, hisz 1894-ben, lebontatva az ott álló egyemeletes házát, ötszintes műterem- és lakóépületet építtetett Nay és Strausz műépítészekkel a Somossy-Orfeummal átellenben. Innen már aztán látható a hagyaték maradéka.
Gyakorlati tapasztalatai mellett elméleti képzettsége is jelentős volt. Beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot, hogy tudását tökéletesítse A Magyar Fényképészek Országos Szövetsége keretein belül kidolgozta fotóoktatási programját, amit a vezetőség bár elfogadott, megvalósítására nem került sor. Pedig, pedig hol tarthatnánk már
Visszatérve a név ortográfiájára, nekem ugyan doszt mindegy, melyik formában jegyzik meg e kiváló fényképész nevét, csak mondogassák gyakran valamelyiket:. Máj,vagy mai, máj, mai, Mai Manó…