Olyan ember volt, akivel míg élt, jókat lehetett röhögni, csavarogni, inni, csajozni, haverkodni, beszélgetni, egy visszahozhatatlan hangulat részesének lenni. Most meg, hogy már nincs, és éppen 15 éve nincs, legfeljebb jó és kevésbé jó történetekkel lehet emlékezni rá. Nem ugyanaz, nagyon nem ugyanaz, rossz csere, nem kóser üzlet, mondaná pénzhez, értékhez nálam jobban értő ismerősöm. Valamit azért én is sejtek a lényegből.
Mert az sem lehet véletlen, hogy most én mesélek egy emberről, akinek magának kéne ezt tenni magáról. Lenne rá ideje, éppen most menne a hatályos magyar törvények szerint nyugdíjba, elkezdhetné felélni, amit évek során vontak tőle nyugdíjjárulék címen. Ötven év élet. Tizenöt év halál. Még pozitív a mérleg, de nem lesz mindig így. S ha már a történetek szereplői, ismerői is múlt időbe teszik át saját létigéjüket, megkérdezi-e valaki: Ki volt az a Kotroczó?
Kevermesen még biztosan emlékeznek rá, a családjára, hiszen ott született, s annak így vagy úgy, de nyoma marad. Valószínűleg a gépipari technikum és a Práter utcai fényképész szakmunkásképző nyilvántartásai is bizonyítják, hogy tanult náluk egy ilyen nevű diák valamikor 1955 és 1958 között. És. Ez az és a két dátum között mi mindent rejt. Három évet, a közelben zajló kemény harcokat, hullákat és szabadságtól mámoros embereket. Egy kamasz életének meghatározó pillanatait. Két szám között két betű és mégis benne van minden. Jó nyelv ez a magyar, ha még kötőszavai is ennyit nyomnak a latban. 1959-ben került a Falusi Vasárnaphoz, majd a lap megszűnése után a Magyar Ifjúsághoz. Ekkoriban fotóriporter, 1975-től főmunkatárs, majd egy kicsit később rovatvezető lett. A kísérletező kedvű lelkes fiatal riporter címlapjaival, képriportjaival újfajta arculatot adott a lapnak. Ha kiscserkészeknek, katolikus leányegylet tagjainak szólna csak ez a lap, most busonghatnék, mi mindent tesz tönkre az alkohol, hová vezet a mértéktelen, kicsapongó élet. De nincs bennem ilyesfajta moralizáló szenvedély, a kezdet és a végpont adott, a kettő között pedig ki-ki úgy lavíroz, ahogy bír, ahogy hagyják. Nincs tanulság, vagy ha van is, az mindig akkor vonható már csak le, amikor semmi értelme. A Magyar Ifjúság után a Lapkiadó Vállalat alkalmazásában állva fotózott még a Világ Ifjúságának, az Esti Hírlapnak, a Népszabadságnak, a Pest megyei Hírlapnak, de már nem ugyanaz a Kotroczó volt, képeiből is hiányzott az a valami, ami miatt oda kellett rá figyelni.
Egy tragikus véletlen okozta halálát. Nem voltam ott, csak mesélték, remélem minden pontjában megfelel a valóságnak, mert ha valaki, akkor én nem szeretném őt bántani. Egy földszinti ablakból kiesve, gerincsérülést szenvedett. Segítőkész szomszédok felemelték, amikor megszakadt a gerincvelője. A Rákoskeresztúri Köztemetőben temették el 1986-ban. És ha nincs tanítványa, barátja, jóakarója, Urbán Tamás fotóriporter, akkor negatívjai nem kerültek volna a fotómúzeumba, s az én mesém sem hangozhatott volna el.
