-Hogy tetszik nekem ez a kép? – kérdezték. Tetszett, mert a nagy dísztribünön Rákosi és Gerő fogadta a felvonulókat, s ott integettek, mosolyogtak. Totálkép volt.
“1948-ban átkerültem a MAFIRT Fotóosztályára -mesélte nekem kevéssel a halála előtt.. A Híradó Mozi fölött voltak a helységei, ahol körülbelül tízen-tizenketten dolgoztunk. Ilyen nevek, mint Kotnyek Anti, Botta Feri, Kozacsek Elek, Széchenyi bácsi, aki már a háború előtt is fotóriporter volt. Bartos Péter volt az osztály vezetője. Előtte meg Rév Miklós, Bass Tibi volt a vezető, de ők átmentek a Szabad Néphez. A felszabadulás 7. évfordulója számomra igen megpróbáltató volt. 5-én mentem be, s le volt húzva a roló a Magyar Fotónál, ami soha nem szokott előfordulni. Megyek fel, azok várnak. Bementem az igazgatói irodába, ott a két idegen, valamint az igazgató, a párttitkár és a főszerkesztő. Te jó Isten, mi van itt? Elém tettek egy képet, amit előző nap én készítettem.
- Hogy tetszik nekem ez a kép? – kérdezték. Tetszett, mert a nagy dísztribünön Rákosi és Gerő fogadta a felvonulókat, s ott integettek, mosolyogtak. Totálkép volt.
- Igen? Tetszik magának? – Erre megszólalt, mert nem bírta már tovább a főszerkesztőm, Szegedi Emil is: – Olvasd el a feliratot! S oda az volt írva: “Éljen dulásunk 7. évfordulója” A felszaba elmaradt róla. Az volt csak a szerencsém, hogy a laborban maradt le, amit a negatívval tudtam bizonyítani. Szegény laboráns csak azt nézte, hogy a főnökök középre kerüljenek. Másra nem figyelt. Így tisztázódott részemről a dolog. Ma sokkal barátságosabb a hangulat a politikai fényképészetben.” Ilyen és még ilyenebb történeteket mindig is tucatjával meséltek a fotóriporterek. De kivétel nélkül csak később, utólag, amikor már minden mindegy volt, vagy fogatlanná lett az oroszlán.
Kíváncsi lennék a ma Torgyánt meg Őket fényképező riporterek kis színeseire. Aki meri, aki vállalja, keressen meg és mondja bele a fotómúzeum egyetlen magnetofonjába ezirányú történeteit. Mert hogy vannak, az fix. Hadd tudják meg az utánunk jövők, amit mi tudunk, de legalábbis sejtünk.
Kicsit messzire kanyarodtam muzeológusi hevületemben Bartal Ferenctől, mert hisz róla volt szó, az ő egyik történetét osztottam meg Önökkel.
1923-ban született és hetven évvel később halt meg. A két végpont között történt vele egysmás.
Felsőkereskedelmi érettségije után a legjobbkor, éppen 1944-ben lett inas Inkey Tibor műtermében, ahol 1946-ban szabadult mint fényképész, hogy utána rögtön Inkey Divatcsarnokban nyitott műtermében volt segéd. Ekkor már fényképezett a Nemzeti Színházban. 1946 júliusától viszont már a Honvédelmi Minisztérium állományába került fotósként. “Sok esemény volt, amelyre a katonaság kivonult. Ezeket kellett fotografálnunk. A nyersanyag megvolt, a felszerelés adott volt, 2 db Leica, 1 db Contax. Három helység volt ott, egy negatívhívó, egy vizeslabor és egy nagyobb szoba két lámpával, ahol portrékat készítettünk, pl. Pálfiról, Sólyom Lászlóról… Ott bekerülve a mélyvízbe, elsajátítottam a gyorsaságot. Természetesen az első képeim nem a legtökéletesebbek voltak, de előiskolának jó volt, mert a kontroll nem volt olyan szigorú, mint egy lapnál.” 1948-1964 között a Magyar Fotó, majd a jogutód MTI tagja. Innentől A Magyar Rendőr fotórovatvezetője, majd a Zsaru szerkesztőségének tagja. Számtalan kitüntetés tulajdonosa, köztük ilyeneké is, mint a Haza Szolgálatáért Érdemérem, Kiváló Társadalmi Munkáért, Közbiztonsági Érem arany fokozata. Hol vannak már ezek? És hol lesznek a mostaniak?
