Nyílvánosan álmodom egy nagyot. Szeretném, ha a Nemzet Színészeihez hasonlóan, pont olyan havi appanázzsal, ajnározással megválasztanák a Nemzet Fényképészeit is.
Kezdetben, az első évben megelégednék itt is 8 fővel, de a további gyarapodáshoz adok még tanácsokat. Mert számukat évről-évre sokasítani kell, ez nem kétséges. A Nemzet Színészei, Falstaffként, a Szomszédok felejthetetlen Kuyujaként, Bánk bánként és Solvejgként szolgálták hazájukat, megérdemlik hát a megkülönböztetett figyelmet. A Nemzet Leendő Fényképészei viszont konzervdobozokba zárták az Időt, a Múltat, az Eseményeket, a Hiteles és annak látszani akaró embereket és még sok minden mást is. Időkonzervek, melyek majd az utánunk jövő generációknak lesznek hihetetlenül fontosak, mert a mából gyorsan tegnap lesz, a tegnapból tegnapelőtt, s ki tud mindent fejben tartani? A dolgok nélkülük eltűnnének a semmiben, és ezt ugye senki sem akarja?
Ezért hát egyezzünk meg, hogy a Nemzet Fényképészeire szükség van. S ha figyelemmel kísérték azt a 42 nevet, akiket ugyanennyi hét alatt ezeken a hasábokon megidéztem, s tovább is olvassák ugyanezt ugyanitt, akkor, nos akkor a majdankori Nemzet Fényképésze Döntő Bizottságnak vagy az akkora kinevezett Nemzeti Fotómúzeum kormánybiztosának nem lesz nehéz dolga a megfelelő nevek kiválasztásában.
Egyet megigérek. Előre, látatlanba. Akárkik, hangsúlyozom: akárkik kerülnek az első nyolcba, tőlem egy rossz szót, egy kritikai megjegyzést nem fognak hallani. Volt úttörő becsület szavamra. Volt becsületszavam, igen, volt. Saját. Amúgy csak mellékesen megkérdezném: mikor látták utoljára ezt a szószerkezetet leírva?
Szóval, a többi mellé egy újabb Nemzet Fényképésze jelöltet ajánlok az Igen Tisztelt Döntő vagy Döntők figyelmébe..Még fiatal, alig ötven éves. Ifjú kora ellenére már jó harminc éve sokkol mindannyiunkat a balesetekről, katasztrófákról, egyéb vegyes szörnyűségekről szóló tudósításaival. Tipikus szenzációfényképész. Nemcsak most lett azzá, de így is indult. Mondjuk meg nyíltan persze, nem volt nehéz dolga, tekintve, hogy jelenlegi adataink szerint egyelőre csak a nagyapja, apja, őmaga és öccse újságíró. De azért gondoljanak csak bele: E. Várkonyi Péter fülébe a nap huszonnégy órájában a mentők, tűzoltók, katasztrófa-elhárítók, APEH kommandósok és különféle rendvédelmi szervek csipogói, URH-i, mobiljai és egyéb hangadó ketyeréi szólnak. Ha alszik, biztosan nem a vekkerre, hanem az éppen riasztott egység jelzésére ébred. Ha fotózik, nem a műtermi lámpák melegétől, hanem az igazi tűzvészek forróságától izzad. Gyakrabban lát a keresőjében eltorzult arcú halottakat, mint mosolygó gyermekeket.
“Ha a fényképezőgép optikáján át nézem az összeroncsolt, alaktalanná formálódott testeket, nem gondolok semmire. Akkor leszek rosszul, amikor a saját képeimet az újságban látom viszont.” -mondta egy vele készült interjúban. Ennek ellenére más, kevésbé véres témákon is dolgozik. “Hat-nyolc éve fotózom egy tervezett könyv anyagát, a régi, az ‘ismeretlen’ Budapestet, a ma is fellelhető korabeli emlékek nyomait, maradványait kutatom.”
Sokat gondolkodtam azon, vajon vannak-e egyáltalán irigyei? A címet pedig megérdemelné, az tuti..
