Igen-igen mélyre kell merülnie a gyöngyhalásznak, ha azt a kagylót akarja a felszínre hozni, melyben a Sztály nevű gyöngy rejtezik. Annak ellenére, hogy sokat dolgozott, gyakran szerepelt kiállításokon, sok babért aratott magának és a magyar fényképezésnek, annak ellenére, hogy egyike volt a magyaros stílus néven a két háború közt elhíresült irányzat meghatározó személyiségeinek, szóval mindezek ellenére nagyon kevés írás, csekélyszámú dokumentum, és nem túl sok kép maradt utána.
A magyar fotótörténetírással hobbiszinten munkálkodók meg igyekeznek úgytenni, mintha nem is lett volna. Ez feltehetőleg kevesebb munkával jár, mint a csekély eredménnyel ámde sok törődéssel kecsegtető kutatás. Ezért talán jót teszünk, ha a kagylót óvatosan kiemelve, résnyire szétnyitva megnézzük a bennelévőt, majd visszaeresztjük a mélybe. Nőjjön, növekedjen még háborítatlanul a gyöngy, egyszer talán büszkék leszünk rája.
Kész, lezárt életmű az övé. Húsz esztendeje halott, előtte meg élt éppen nyolcvanat. Azon fotóművészek közé tartozott, aki a szakmából emelkedett ki, fényképész mesterből lett mester fényképész. Elsősorban portréival, zsánerképeivel, magyaros stílusú fotóival vált a huszas évek végétől aktív szereplőjévé a magyar fotós közéletnek. Műterme Színesfilm Sztály foto néven Budapesten, a VII. kerületben, az Erzsébet körút 7. szám alatt volt S miután a fényképészet mellett fotókereskedéssel is foglalkozott, hát hozzá jártak a korabeli amatőrök az első színes filmjeiket megvásárolni, előhívatni. Mindez a harmincas évek legvégén történt, gondoljanak bele, még éppen hogy csak feltalálták a színes diapozitiveket. Rövid időre a színesfényképezők Mekkája lett az Erzsébet körúti műterem.
Fényképész kisiparosként elnöke volt a mestervizsgáztató bizottságnak, sok kollégájának mesterlevelén olvasható a Kunszt János elnök aláírás. Emellett persze a Magyar Művészfényképezők Országos Szövetségének (MAMOSZ) tagja is volt, 1945. februárjában az Újjászervező Biottság tagja Kankowszky Tibor és Mohai társaságában Még ugyanennek az évnek az augusztusán az ő neve is szóba került Angelo fotóakadémiájának tanári karának összeállításakor Angelo ekkor, az akadémia programját meghírdető szórólapon úgy jellemzi, mint a mozgás és a tánc, a dinamikus fotografálás mesterét, gyermekkép specialistát. A MADOME elnökségének Angelo, Haller F.G. Vásáry János mellett egyik igen tevékeny tagja. A számítógépemben két képernyőoldalt töltenek meg különböző kiállítási érmei, csak ízelítőül néhány. Bronzérem az 1938-as szegedi nemzetközi kiállításon, ugyanebben az évben falon volt Antwerpenben, egy évvel később Charleroiban, Leicesterben a The Sixth Midland Salon of Photography-n és a VI. Nemzetközi Kiállításon Torinóban. 1941-ben a fővárosi idegenforgalmi fotópályázaton nyert első díjat itt a székesfővárosban, majd egy ezüstérem az EMAOSZ Művészi Fényképkiállításán 1942-ben. Ugyanekkor Liszabonban 4 képét, a zaragozai XVII. Nemzetközi Szalonon 3 képét állították ki.
Nem is folytatom. A fotóművészet nem sport, hogy értékét érmekkel, helyezési számokkal, mennyiségi mutatókkal lehetne mérni. Hha ez a felsorolás egyáltalán ért valamit, legfeljebb annyit, hogy megmutatta, nem hamisgyöngyöt rejt az a bizonyos kagyló, amit most ezennel visszasüllyesztek a felszín alá. Ott van, keressék, az arra érdemesek meg is találják.
A Magyar Fotóművészek Szövetsége 1981-es közgyűlésén a résztvevők egy perces némasággal adóztak az előző években elhunyt fotóművészek emléke előtt. Klell Kálmán, Komlós Lili, Laczy Zoltán, Homoki Nagy István, Ramhab Gyula, Szegedi Emil, Sztály János, Vadas Jolán és Vajda Ernő neve hangzott el. Bőven és jól válogatott a halál.
