Helyszín:
Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár galériája,
Győr, 2005. február 22 – március 10.
Megnyitotta Eifert János fotóművész
Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!*
Megtiszteltetés, hogy ezt a kiállítást ajánlhatom Önöknek.
Az itt “élőben” megjelent Féner Tamás bizonyára tiltakozni fog, hogy nemcsak képeiről beszélek, de nála ez az “alanyi” és “tárgyi” oldal úgy összetartozik, hogy szétválasztani csak sérülésekkel járna. Tehát:
Féner Tamás a hazai fotográfia egyik legmarkánsabb alakja. A fotóriport számos területén hozott újat: megfigyelő, elemző, kiemelő módszerével, valamint a megjelenítés művészi erejével válnak erőteljessé képei. Nemcsak szociografikus témáira, hanem a művészvilágot – különösen a balettet – ábrázoló képeire is jellemző az életteli ábrázolás, amelytől nem idegen az artisztikus megjelenítés. Témáinak átgondolt, egységekben, vagy inkább sorozatokban történő megfogalmazása iskolateremtő. Fotográfiai tevékenysége mellett jelentős a művészeti közéletben, a közösségért végzett munkája, az oktatás, képzés területén való tevékenysége. A Magyar Fotóművészek Szövetsége főtitkáraként a minőségi fotográfia színvonalának emeléséért, a fotónak, mint művészetnek a társadalom felé történő elfogadtatásáért tevékenykedett. Számos hazai és külföldi bemutatkozást szervezett, csoportos és történeti kiállításokat, amelyek a hazai fotográfia nemzetközi ismertségét, elismertetését célozták. Megalapította és segítette a Fiatalok Fotóművészeti Stúdióját, fáradozott a Magyar Fotográfiai Múzeum létrehozásáért, amely aztán később, mások által indítva, 1990-ben kezdte meg működését. Olvasottsága, műveltsége, tájékozottsága eltér a megszokottól. A MÚOSZ Újságíró Iskolában, az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékén korszerű, mai tananyagot ad át hallgatóinak.
Telefonbeszélgetésünkkor, amikor tudakoltam, milyen képei lesznek kiállítva, és hogy mondana magáról néhány szót, amiket a megnyitó szövegébe illeszthetnék, kérte, hogy ne róla, hanem a képeiről beszéljek. Azt teszem, még akkor is, ha róla szólok. Egyénisége, személyisége, világlátása ugyanis nem választható el képeitől, és fordítva is igaz: képeiben benne van ő maga is, filozofikus gondolkodásmódja, különleges formateremtő képessége, sőt, az életet a maga nyersességében bemutató, a szkepticizmust sem nélkülöző “képírása”. Csak az igen bölcs emberek tudnak vesébelátó pillantással rátekinteni dolgokra. Csak a szkeptikus emberek képesek olykor fanyar oldalpillantással, humort idéző nézőpontokból odairányítani a figyelmünket, ahova kell. Ő maga – mint a meghívó szövegéből is kiderül – fotográfusnak vallja magát, képeit riportképeknek mondja. A fotográfus szóban azonban beleértem a fényírót, a fényképészt, a fotóművészt, a fotóriportert, a képtudósítót, a képmágust, a varázslót is, és riportképeiben pedig felfedezem a mívességet, a tökéletes szerkezetet, amely persze nem a dög unalmas, agyonmódolt, művészkedő komponálási módot jelenti, hanem a megformálás artisztikumát. Az életből kivágott darabok épp ezáltal válnak – szemünk nézésével, agyunk látásával – újra összerakható élet-darabokká. Képei tehát – mint mondja – riportképek, sorozatok. Nemcsak az NDK-s képei, a korábbiak is. De mi is az a sorozat? Sok kép egymás mellett, egymásután? Elmélkedjünk egy kicsit, Féner Tamás segédletével. Mert ugye nem felejthetjük el, hogy a Fotóművészet főszerkesztőjeként, egyetemi és tanfolyami előadások tanáraként, szakíróként sokat foglalkozott a “gyakorlat elméletével” is.
A sorozat – ahogy egyik írásában megfogalmazta – fénykép-elbeszélés, fotóesszé, fotószekvencia, elbeszélés képekben, riport- vagy fényképtörténet: akkor kerül alkalmazásra, ha a kívánt mondanivalót nem lehet, vagy nem akarják egyetlen fényképpel kifejezni. Meg kell jegyeznem, hogy a fotószekvencia kifejezés nem a többivel egyenértékű szinonima. Ez inkább olyan fénykép-sorozatot jelöl, amelyből hiányozhat az elbeszélés. Féner Tamás az előbbit művelte.
A fénykép-elbeszélés semmi esetre sem csak a több képpel elmondható témát jelenti. Jellemzője még, hogy a felvétel folyamatában az elbeszélés témáját és környezetét, a teret és az időt a fotóriporter felbontja, majd – ha újságban, folyóiratban gondolkodunk – a tördelés alkalmával azokat a valóságnak megfelelően újrateremtik. A fénykép-elbeszélés (nem az irodalmi elbeszélés, novella fényképi megfelelője!) terjedelmétől függően lehet tőmondatoknak megfelelő terjedelmű, de előfordul, hogy méreteiben egy összetett mondatnak felel meg.
Eugene Smith “Spanyol falu” című, 1951-ben készült fénykép-elbeszélése (sokan úgy mondják: fotóesszé) a LIFE-ban jelent meg, és a mai napig is példaértékű mind felépítésében, gondolati ívében és szerkezetében. Tanítani lehet, és tanítja Féner is, mint a nagyszerű, szinte utánozhatatlan fénykép-elbeszélés példáját. Ő maga nem csak tanítója, művelője is volt a fotóesszének.
A sorozat másik típusa lehet az amerikaiak által time lapse sequence-nek keresztelt kronologikus elbeszélés, amikor egy karaktert, vagy villanásnyi, sokszínű történések pillanatait fűzzük fel időrendben. Féner Tamás ebbe is belekóstolt, főleg a Film Színház Muzsikás korszakában.
A sorozat harmadik típusa, az analitikus fénykép-elbeszélés leggyakrabban tudományos kutatások, kísérleti folyamatok megjelenítésére használják. Első felhasználója és alkalmazója – bár vitatott, hogy az alkotást ne fotó-szekvenciának tekintsük-e inkább – Eadweard Muybridge (1830-1904) volt, aki birkózó, sétáló, futó, székre fel- és lelépő emberekről, vágtató lóról készített analitikus mozdulatsorai mai szemmel is érdekesek és különlegesek. Thomas Eakins Ugró embere 1884-85 körül készülhetett, és a hozzáfűzött, a fotópapírra vetett jegyzetek alapján sokat tudunk meg a készítés körülményeiről is. Úgy tudom, az ilyen típusú sorozatkészítésbe Tamás soha nem kóstolt bele.
A sorozat kapcsán említenünk kell azokat a hazai fotográfusokat, – Korniss Péter, Benkő Imre, Szalay Zoltán, Urbán Tamás, Gulyás Miklós – akik a fotóriport, dokumentarista ábrázolás műfajában nagy lélegzetű fotó-esszét alkottak, amelyeket a munkaábrázolás, a munkásportré körében szoktak említeni. Igen, Féner Tamás kiemelkedve közülük, ám velük együtt, különösen nagyot alkotott.
Ahogyan már említettem, témáinak átgondolt, egységekben, vagy inkább sorozatokban történő megfogalmazása jellemzi, és amely iskolateremtő. Az 1974-ben bemutatott Cigányok és Cserhalmi brigád, amelyeket 1976-ban az Olajmunkások, Egy régi vasmű, Vasútasokról, Oravecz István nyugdíjba megy, 1978-ban az 1400 C° követett, amelyeket ma is mértéktartó sorozatoknak, illetve fotó-esszéknek, ahogyan szerényen ő fogalmazta: kiállításra készült daraboknak mondhatunk.
Ilyen kiállításra készített darabok az NDK – Nem Demokratikus Köztársaság képei is. Szomorú, lehangoló világ, ahol az ember csak lenyomataiban jelenik meg, mégis mindenütt jelen van. Elkeseredetten, egy idejétmúlt birodalmi múlt romhalmazain, fényekben és árnyékokban, feliratok, táblák, falfirkák szövegfoszlányaiban, elhagyott, vagy annak látszó épületek embertelen falai között, a fekete égboltcafatokban, vagy a sötétlő-örvénylő vizek alattomos csillogásaiban. A képek természetesen egyenként is megállják helyüket, egyik másik legalább is, de így együtt, egy sorozatban, ahogyan ő mondja: kiállításra készült darabjaiban szól arról, amit a cím is jelez. A rendszerváltás előtt valamivel, a rendszerváltást már előre jelző időszakban, Berlinben készültek a képek, megérezvén valamit, amely üzenetével a mának, talán a jövőnek szól. Mély szomorúság, magány, depresszió érződik egyik-másik képből. A fekete-fehér képekből szinte hiányoznak a világos tónusok.
Felesleges lenne túlmagyarázni, vagy éppen megmagyarázni Önöknek, hogy miről is szól ez a kiállítás, a “képolvasás” örömétől, felfedező izgalmától sem szeretném megfosztani Önöket. Viszont, ha kérdések mégiscsak akadnának, a legjobb választ a fotográfustól, Féner Tamástól kaphatják meg. Van mondanivalód, amit a képek mellé/mögé/elé rakva, elmondanál nekünk? Nem? Sejtettem…
Ha nem kívánsz semmit mondani, mondván, képeid mindent elmondanak szavak nélkül is, nem marad hátra, mint megköszönni, hogy képeidet itt Győrben, a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár galériájában bemutattad.
Mit is szoktak ilyenkor mondani? Hát persze: a kiállítás meg van nyitva.
Eifert János
Győr, 2005. február 22.
* a kiállítás-megnyitón elhangzottak alapján
