A képalkotásra való törekvés az ember ősi tulajdonsága. Az ásatások, feltárások során előkerült őskori leleteken, a csontra és rénszarvasagancsra karcolt, a barlangfalakra festett és vésett állatképek mellett megjelentek a meztelen nőalakok. A willendorfi Vénusz, vagy a mentoni, ún. bölényszarvat tartó asszonyalak dús, termékenységet szimbolizáló formája az akkori szépségideált fogalmazhatta meg. A különböző korokban ez is változott, ugyanúgy, mint a képhordozók, a megjelenítés eszközei is.
A kezdetekben a barlang falára, szénnel, később fatáblára, vászonra, papírra tollal, ecsettel, márványba vésővel, bronzba öntéssel, közel másfél évszázada a fényérzékeny anyagra kamera, objektív segítségével és manapság winchesterekre, hajlékony lemezekre szkennerekkel, digitális fényképezőgépekkel rögzül a kép.
Hogyan változott az aktábrázolás? A fényképezés, mint művészet elfogadtatásával oldódtak-e merev a határok a különböző eszközök, felfogások, műfajok között? Milyen összefüggések, átjárhatóságok vannak a képzőművészet és a fotográfia között?
Angelo F. Pál az aktfényképezésről tartott egyik előadásának kivonatos ismertetőjében, a Fotóművészeti Hírek 1924. novemberi-decemberi számában a következőket olvashatjuk:
“Az emberi test adta vonalak, formaváltozatok, a test adta ritmus, a test által produkált kifejezés, gondolatok, szimbólumok gigantikusan meghangszerelt, káprázatos szimfónia” Heraklesi keménység, vénuszi lágyság, hangulat, mese. Az emberi test a témája a régi Kelet, a klasszikus ókor, a termékeny középkor, a hatalmas renaissance művészetének. A meztelen test gazdagsága kiaknázhatatlan. A nagy mesterek műveiből, alkotásaiból kell tanulni a fotográfiának.”
Mit kell, és mit lehet megtanulni? A mesterségbeli tudást meg lehet szerezni iskolában, tanfolyamokon, műhelyekben, önképzés formájában is. A látásmódot, amely nélkül a technika csak üres eszköz marad, műalkotások elemzésével is fejleszthetjük. A modellbeállítást, a formák alakítását, a kompozíciót, perspektivikus hatásokat, a fények kezelését Michelangelotól, Van der Meer-től, Rembrandtól, Rodin-tól, René Magritte-tól, Salvador Dali-tól, Gustav Klimmt-től, Gulácsy Lajostól és másoktól tanulhatjuk meg igazán.
Botticelli lebegő nőalakjait, Rubens hús-vér asszonyait, Egon Schiele sápadt, sovány leányait, Modigliani érzéki nőit tanulmányozva vajon megtanulhatunk-e művészi aktot fényképezni? Tanítható-e a művészet?
Beke László művészettörténésznek “saját tapasztalataira és számos nagy művész, tudós vagy pedagógus meggyőződésére támaszkodva – az a véleménye, hogy a művészet különös tulajdonságai miatt “nem megtanítható”. Rengeteg ismeret és készség átadható és elsajátítható ugyan a művészettel kapcsolatban, elméletben és gyakorlatban egyaránt, de éppen a legfontosabbhoz, ahhoz a “kimondhatatlanhoz”, amelynek megragadására minden művész és minden műértő törekszik, kizárólag személyes utak vezetnek.”
A tudomány számos területén csak pontos meghatározásokkal és adatokkal boldogulhatunk, de művészetben fontosabb a szabályszerűségnél a szabálytól való eltérés, az egyedi, a megismételhetetlen teljesítmény, vagyis az esztétika nyelvén szólva: az egyedi, az általános és a különös dialektikája.
A személyes utak különfélék lehetnek. Pécsi József “A modern aktfotó” című, a Fotóművészet 1941/1-3. számában megjelent írásában arra inti az akkori fotográfusokat, hogy kerüljék a festőiséget, óvakodjanak a rafinált technikai trükköktől, melyek végül festmény- vagy grafikai technikák külsőségeinek utánzásához vezetnek. “Ha a test elrendezésében, a világításban és a környezet megválasztásában természetességre és egyszerűségre törekszünk, valószínűleg őszinte és tartalmas aktfotók születnek. A modell kiválasztásánál, régebbi felfogásunkkal szemben nem kell okvetlenül túl karcsú, fehérbőrű, légies tündérek után kutatni. Többet nyerünk olyan testtel, mely kedvező arányaival, friss, őszinte taglejtéseivel, esetleg a sportolás folytán edzett izomjátékaival több inspirációt nyújt, mint az édeskés jellegű női szépség. A törzs, a végtagok hajlékonysága és szép arányai, a természetes mozgás, hajlékonyság döntik el a jó modell kérdését.
Fontos persze a szép, érdekes vágású, kifejező arc, de sokan ahelyett, hogy egy megfelelő fejfordulattal, alkalmasabb világítással jelenítenék meg előnyösebben az arcot, a modell diszkrét szempontja miatt sokszor eltakarják, árnyékba fullasztják. A beállítással alapozhatjuk meg a kompozíció művészi vonzerejét. A külsőséges modorosságtól, pózolástól eltávolodva az őszinteségre, a természetességre törekedjünk. A kezdő leghelyesebben jár el, ha modelljét nyugalmi helyzetben, fekvő, ülő, guggoló helyzetben örökíti meg. Az álló figurák készítéséhez már nagyobb gyakorlat és biztos értékítélet szükséges. A beállításunkat a megfelelő világításban úgyszólván “megmintázzuk”, a színeknek, tónusoknak, formákat összhangba hozzuk. A rosszul hangsúlyozott fények és árnyékok, fényfoltok zavaros összevisszasága helyett a főfény, derítőfény és díszítőfény irányainak és arányainak harmóniája segíthet bennünket a “megmintázásban”. A háttér, a kellékek, a helyszín megválasztása összhangban kell, hogy legyenek elképzeléseinkkel.
A meztelen test beállítására ugyanazon esztétikai törvények vonatkoznak, mint minden más figurális testábrázolásra. A férfitest a műteremben furcsán és banálisan hat. A meztelen női test vonal- és formagazdagsága viszont a műterem intim keretében is teljes szépségében kibontakozhat. A stílusosan hangolt környezet: hátterek, függönyök, és más dekorációs tárgyak, de különösen a megfelelő, jól variálható világítás hasznosak a jó aktfotó elkészítéséhez.
Itt akár le is tehetném a tollat, (bocsánat, kikapcsolhatnám a számítógépet) hiszen Angelo Pál és Pécsi József megállapításai lényegében ma is érvényesek. Autodidakta módon jó néhányan a “nagyok” tapasztalataiból, munkáik elemzéséből okulhattunk. Ezt ajánlom most is a magabiztos tippek, nagyképű kinyilatkoztatások helyett. Figyeljünk együtt a titkokra. Ugye feltűnt, talán éppen P. F. Angelo (1894-1974), Pécsi József (1889-1956), Szöllősy Kálmán (1887-1976), Németh József (1911) és mások képeinek elemzése során, hogy a jó aktfotó titka nem feltétlenül a kivitelezés technikai tökéletességében rejlik, hiszen ez mindig is alapkövetelmény volt. Mégis, miért kap nagy hangsúlyt a mesterség magas színvonalú elsajátítása? Gondoljuk csak végig: a kép elkészítése nem a film befűzésével kezdődik, és nem az exponáló gomb lenyomásával fejeződik be. A gondolkodás, amely megelőzi és folytatja a zár kioldásának pillanatát, és meghatározza, hol, mikor, mit, miért, hogyan fényképezzünk, azt kinek mutassuk be, szinte a lényegét adja fotográfiai tevékenységünknek. A megfelelő pillanat kiválasztásához, előfordulhat, évek kellenek. Van úgy, hogy fejünkben már “összeállt” a kép, de a szükséges helyszín, a modell, a hátterek, drapériák, kellékek, lámpák, technikai felszerelések, eszközök, kamera, filmanyag, stb., még nem áll rendelkezésünkre. Ezt nekünk kell megszervezni, nekünk kell megtalálni a megfelelő modellt, szerződést kötni, és mint legfontosabb munkatársunkkal megértetni, elfogadtatni elképzelésünket, hogy átéléssel álljon a kameránk előtt, és ne csak a testét, hanem lelkét is adja a készülő képhez. A fotográfus gondolatait, érzéseit, a lelkét sűríti tehát a fényérzékeny anyagba, modellje és eszközei segítségével. Ha ezeket nem képes irányítani, előfordulhat, hogy a kép a fejében marad meg, előbb-utóbb az emlékezetéből is kitörlődve. Ha saját utunkat kívánjuk járni, ha eredeti műveket akarunk létrehozni, akkor a “nagyoktól”, példaképeinktől ellesett fortélyokat, megtanult szabályokat, előképeket gyakran kell, hogy “elfelejtsük”.
Ne utánozzunk! A nagy művek sohasem születtek volna meg, ha a művészek a kitaposott úton járva, a biztos recept szerint dolgoznak. Saját kedvenceimmel példálóznék: az amerikai Edward Weston (1886-1958) parikáival, és az erkélyen készült aktjával, a húszas években alkotó csehszlovák Frantisek Driktol (1883-1961), vagy teljesen új szemléletváltozást hoztak az aktfotográfiába. Helmut Newton (1922), aki a Vogue és a Playboy megrendelésére dolgozott, vagy a francia divatfotográfus, Jean-Loup Sieff (1933), aki a híres Yva-műteremben tanult, soha nem fogadták el megrendelőik diktátumát. Erős egyéniségek voltak, meg tudták valósítani elképzeléseiket, és azok meg is jelentek a különböző publikációkban. André Kertész (1984-1985) Torzítások című, mintegy 120 aktból álló sorozatát 1932-ben Párizsban állította ki, de Amerikában csak évtizeddel később érett rá a közönség, később lett belőle album. A német származású, Párizsba emigrált Erwin Blumenfeld (1897-1969) modelljeit vizes test testhez tapadó tüll-leplekkel borította, torzító tükrökön, az objektív elé helyezett vastag üveglemezen kirajzolódó képeket örökített meg, meglepő fényhatásokat teremtve reflektoraival. Az 1950-es évek elején az angol Bill Brandt (1904-1983) kísérletei az emberi testet csupán a környezet egyik elemeként ábrázolták, az amerikai Harry Callahan (1912) korábbi próbálkozásait továbbgondolva. A japán Eikoh Hosoe (1933) szuperszéles látószögű objektívvel elrajzolt női formái, Robert Mapplethorpe (1946-1989) a washingtoni Corcoran Galériában betiltott kiállítása, a “halál, gyönyörű testekből”, vagy a prágai születésű Jan Saudek (1935) kövér női sokak ellenállását nem tudta megtörni. Mindannyian zseniális képeket hoztak létre, amelyek nem tükrözték a kor ízlését, és nem mindig találtak egyetértésre a közönség és a szakma részéről. Szerencsére akkor is voltak jó szemű galériások, műgyűjtők, akik ráéreztek a képek értékére.
Ma már múzeumok, gyűjtők versengenek az előbb említettek képeiért, az aukciókon, borsos áron kelnek el a keletkezésük idején vitatott, becsmérelt fotográfiák. A velük egy időben készült korrekt képecskékre, amelyek vihar nélkül töltötték meg a szolid kiállítótermek falait, már senki nem emlékszik. Persze nemcsak külföldi példákon lehet okulni. A mai magyar fotográfia számtalan tehetséggel megáldott, és az akt műfajában különösen hivatkozhatunk a nemzetközileg elismert fotográfusainkra. Baricz Kati, Jung Zseni, Kovács Melinda különös érzékenységgel fordulnak a téma iránt, és már a megrendezéssel, a kézi színezéssel, stb. olyan eszközöket használnak, amelyekkel könnyedén törnek át műfaji korlátokat. Balla András, Kerekes Gábor, Vékás Magdolna az archaikus technikákhoz nyúlnak vissza, és nem kell aktfelvételeket készíteniük, hogy az emberi testről és lélekről mai érzéseket, gondolatokat közöljenek.
Barta Zsolt-Péter olyan modelleket választott, akiknek segítségével fizikai és szellemi határokat képes kilométerekkel odébb tolni. Török László kék világa nem azért, vagy nemcsak azért költői, mert versidézeteket jelenít meg, hanem képi nyelvezetébe beépített jelképei, szimbólumai miatt. Tóth György “tud” kemény és lágy lenni, mindig pontosan fogalmaz, gondosan felépített sajátos jelrendszerével különös és különleges képi világot teremtett meg. Vécsy Attila fényképeit festi meg, természetesen nem azért, mert se festeni, se fotografálni nem tud: a műfaji korlátokat ugorja át, kiszélesítve a festészet, vagy a fotográfia határait. Fiala de Gábor gondos beállításai, az aktfényképezésnél nemigen szokásos kellékek, kiegészítők használata az ábrázolt személyiség jegyeit emeli ki. Drégely Imre merész ötlettel megépített sok-keretes kompozíciói jól rímelnek Lábady István polaroid képekből összeálló nagy képfelületeire. Polónyi István egyszerű, szépen világított szoborszerű kompozíciói Körtvélyesi László beállításaival rokoníthatók, de külön-külön is önálló, erőteljes stílusjegyekkel rendelkeznek. Detvay Jenő nem angyalszerű, de földöntúli alakjai filozofikus gondolkodásmódot sejtetnek, Nagy Tamás és Soltész István akár a camera obsura eszközével, a különleges részletek ábrázolásával titkokat bízva ránk. Szebeni András “riportosan” zökkent vissza bennünket a köznapi valóságba, míg Assay H. Péter a xerox használatával éri el ugyanezt. Kámán Gyöngyi, Bász Szűcs Anna, Érdi-Krausz Éva – hangulat, stílus vonatkozásában – ellenpontjai Harnóczy Örsnek, Rónai Gergelynek, Szirányi Istvánnak. Ha lehetne nőies, vagy férfias jelzőkkel illetni az esztétikumot, akkor legszívesebben evvel jellemezném a két pólust. Bukta Nándor – talán a velencei Biennáléra készült – nagyméretű képfelületén Vető János, Hajas Tibor performanszait építi tovább. Csíkvári Péter (egyébként érmész, szobrász, grafikus) 120×120 cm. nagyságú, digitális technikával készült képei valami egészen újat, fantasztikusat láttatnak. Katkó Tamás a megvilágított papírkép előhívásánál használ szivacsot, azzal “maszatol”, Farkas Antal pedig szó szerint “megfesti” modelljeit, különös, szürrealista világot hozva létre ez által. Deső Ida, Balaskó Attila a megvilágításnál a fény-árnyék játékokkal teszi ugyanezt. A külföldi látogatók, köztük Ken Damy professzor, és a hazai kritikusok szerint a 2. Országos Fotóhetek idején, az Olof Palme Házban bemutatott Akt/Test kiállítás résztvevőinek keresztmetszetében a kortárs magyar aktfotográfia európai hangzású és színvonalú. Angelo F. Pál szavait kölcsönözve mondhatjuk, a zenekar így teljes, változatos és sokszínű hangzásával zenéjük olyan, mint egy gigantikusan meghangszerelt, káprázatos szimfónia.
Hallgassuk, tanuljunk belőle, hogy legközelebb mi is bekapcsolódhassunk a zenekar játékába.
Eifert János
(Megjelent a FotoVideo 2002/5 számában)
