Pécsi József, Máté Olga, Angelo
Az előző számban a fotográfia történetének – az aktfotográfiára kivetített – nagy korszakait villantottuk fel, különös tekintettel az egymásráhatásokra. Most a bemutatott korszakok itthoni képviselői következnek, elsőként Pécsi József (1889-1956), akinek új szellemű portréi, tájképei, az új tárgyiasságot magába olvasztó reklám- és divatfotói, csendéletei, és avantgárd aktjai iskolát teremtettek. Pécsi nemcsak elismert fényképész, fotóművész, a szakma aranykoszorús mestere volt, hanem kitűnő szakíró és szaktanár is. 1913-ban – a székesfőváros megbízásából – a Budapesti Iparrajziskolában létrehozta az iskola fotótagozatát. Kitűnő előadó volt, előadásainak írásos változatai, cikkei, könyvei külföldön is megjelentek. Ezek utánnyomásával ma is találkozhatunk.
Pécsi szerint az akt próbaköve a művészi képességnek
Pécsi József A fényképező művészete című könyve, amely a magyar fotóelmélet-írás alapművének számít, 1916-ban, a Fény kiadásában, Budapesten jelent először magyarul, 1923-ban a bostoni Photographic Publishing Co. jóvoltából angol nyelven is. A második kiadásra 1928-ban, a harmadikra pedig 1996-ban, a Magyar Fotóművészek Szövetsége megbízásából az Intera Kiadó gondozásában, Sümegi György kísérő szövegével került sor. Szinte hihetetlen, hogy Pécsi réges-régen megfogalmazott gondolatai, szakmai-művészi tanulságai mennyire aktuálisnak tűnnek a mai kor fotográfusa számára. Előbb említett könyvében, amelyben a meglátásról, a képszerűségről, a felvételről és a fényképezés technikájáról ír, a portréról szóló fejezetben rátér az aktfényképezésre is: “Nehezebb a meztelen emberi test ábrázolása, mert a formákat nem rejti a tökéletes vonalú ruha, minden testrész előttünk él és mozog, s ily híven kerül a fotografáló gép lemezére. A meztelen test előadása sok tekintetben próbaköve a piktor rajztudásának, művészi képességének; mindezt joggal állíthatjuk az akt fotográfiai beállításánál is. Tanulságos az aktfényképezés, mert nagyigényű feladat, s különösen művészi elmélyedést kíván. Fejleszti a formaérzéket, próbára teszi a komponáló képességet, utal a vonalvezetés szigorú törvényeire, és akár műteremben örökítjük meg, akár a szabad természet szolgál háttér gyanánt és kínál fényhatásokat, a legszebb művészi élményben részesülhetünk.” Brómolajnyomatai, például az Akt legyezővel (1926), Akt sziklán (1927) nemcsak a korabeli technika szempontjából, hanem szemléletmódja miatt is érdekesek.
A modell természetes beállítása, az átgondolt világítás
Pécsinek egy későbbi albuma (12 Akt Aufnahmen von Josef Pécsi, W.J. Mörlins, Berlin, 1922; 2. kiadás: 12 Aktfelvétel Pécsi Józseftől, Pelikán Kiadó, Budapest, 1995) képein keresztül igazolja elméleti fejtegetéseit, amelyek közül jó néhány ma is hasznosítható. A modell természetes beállításával, mozgatásával és térbehelyezésével ugyanis Pécsi a formák nagyszerű együttesét, tisztaságát teremtette meg, a jól átgondolt világítással, a fények erőteljes összefogásával pedig a bőrtónusok bársonyos puhaságát, a szép és érdekes részek érvényesülését segítette. Napi gyakorlatainkban éppen a beállítás, modellmozgatás, a világítás és a kompozíció jelenti a legnehezebb feladatsort. Pécsi József A modern aktfotó című, sorozatban megjelent írásában (Fotóművészet, 1941/1. 7-8., 2. 3-4.; 3. 7-8.) további tanácsokat ad: “a modern aktfotográfus kerülje a festőiességet, és minden esetben a fotótechnika lehetőségeivel számoljon. Óvakodjon mindenféle rafinált technikai trükktől, melyek végül festmény- vagy grafikai technikák külsőségeinek utánzására vezetnek. Ha a test elrendezésében, a világításban és a környezet megválasztásában természetességre és egyszerűségre fog törekedni, valószínűleg őszinte és tartalmas aktfotók születnek meg.”
Máté Olga kerülte a sablonos beállításokat
Máté Olga (1878-1965), a századelején indult fotós generáció legtehetségesebb nőtagja elsősorban portréfényképészként ismert, de készített reklámfotókat, táj- és városképeket, zsánerképeket is. Aktfotói pedig különösen figyelemre méltók. Nem használt kellékeket, háttereket, kerülte a sablonos beállításokat. Az egyszerűnek látszó, ám célratörően rafinált világítás, amely a természetes és mesterséges fényforrások biztos kezeléséből következett, a modell mozdulatának természetességét, vagy éppen gesztusának jelképi erejét hangsúlyozta. Az u.n. háromszög-világítást kombinálta a háttérre (nem a modellre!) dobott díszítőfénnyel, amelynek szerepe éppen nem a cirkalmazás, hanem a test fény-árnyék-tónusainak finom kiemelése volt. Képeit maga laborálta, mestere volt a nemeseljárásoknak, különösen a brómolajnyomásnak, pigmenteljárásoknak. 1899-ben nyitott először műtermet, majd némi tőkét gyűjtve 1907-1908-ban, Berlinben és Drezdában képezte tovább magát Dührkoopnál és Perscheidnél. 1912-ben Budapesten, a Veres Pálné utca 12. szám hatodik emeletén nyitott új műteremet, ahol fényképezte többek között Babits Mihályt, Kaffka Margitot, Osvát Ernőt, Lechner Ödönt, Mannheim Károlyt. Képeit, köztük aktfotóit 1907 – 1934 között számos magyar és külföldi városban – Budapesten, Hamburgban, Londonban, New Yorkban – állították ki. 1912-ben Perscheid-del, Wasow-val, Pécsi Józseffel együtt nyert aranyérmet Stuttgartban, 1922-ben pedig akt-tanulmánnyal szerepelt az Iparművészeti Múzeumban rendezett művészi fényképkiállításon, amely nagy figyelmet keltett. A Fény c. lap – amelynek 1911-től munkatársa volt – többször közölte képeit, így aktfelvételeit is. A két kiadást megért könyvnek a borítójára – E. Csorba Csilla: Magyar fotográfusnők (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2000, 2001) – Máté Olga 1920-as évek elején készült Félakt-ját választották. A Kisfiú akt-ját, amely 1923-ban készült brómolajnyomat, a Magyar Fotográfiai Múzeum féltett kincsként őrzi.
Angelo az emberi testet jelként, szürrealista álmai konstruktív elemeként értelmezte
Angelo F. Pál (1894-1974) fotós tudását Hamburgban a Dührkoop-műteremben Petersnél, Berlinben Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban E. Hoppénél, Marcus Adamsnál tökéletesítette, majd hazatérve Budapestre, Székely Aladár műtermében lett első segéd. 1919 novemberében nyitotta meg első műtermét Budapesten, majd egy évvel később Párizsban és Nizzában, később a hollandiai Scheveningben és Hágában is. ezidőtájt folyamatosan úton volt, a fényképezéssel párhuzamosan élőképeket rendezett, jelmezeket tervezett. Pályája kezdetén festőies stílusban fotografált, későbbi korszakaiban a modern fotográfia különböző irányzatait követte. Élete során közel 450.000 embert fényképezett le, köztük olyan hírességeket, mint Chaplin, Josephine Baker, Nizsinszkij, Isadora Duncan, Bartók Béla, Gustav Mahler, Lil Dagover. 1923-tól szerepelt hazai és nemzetközi fotókiállításokon, a világ 216 városában rendezett kiállításokon száznál több díjat, oklevelet kapott. Hetvennél több előadást tartott – magyarul, angolul, franciául – a modern fotóművészet esztétikájáról, a portré- és aktfényképezésről. Szakíróként is jelentős volt. A Fotóművészeti Hírekben 1927-1937 között jelentek meg tanulmányai, a Magyar Fotográfia szaklapnak egyik szerkesztője volt 1934-1938 között. 1956-ban részt vesz a Magyar Fotóművészek Szövetsége alapításában. Természetesen most nem vállalkozhatunk teljes életpályája bemutatására, figyelmünket most az aktfotográfiával kapcsolatos tevékenységére összpontosítjuk. Egyik, az aktfényképezésről tartott előadásának kivonatos ismertetőjében, a Fotóművészeti Hírek 1924. nov.-dec. számában a következőket olvashatjuk: “Az emberi test adta vonalak, formaváltozatok, a test adta ritmus, a test által produkált kifejezés, gondolatok, szimbólumok gigantikusan meghangszerelt, káprázatos szimfónia… Heraklesi keménység, vénuszi lágyság, hangulat, mese. Az emberi test a témája a régi Kelet, a klasszikus ókor, a termékeny középkor, a hatalmas renaissance művészetének. A meztelen test gazdagsága kiaknázhatatlan. A nagy mesterek műveiből, alkotásaiból kell tanulni a fotográfiának.” Elfogadhatjuk, hogy ma is a modellbeállítást, a formák alakítását, a kompozíciót, a perspektivikus hatásokat, a fények kezelését nemcsak az ismert fotográfusoktól, hanem Michelangelo-tól, Van der Meer-től, Rembrandt-tól, Rodin-tól, René Magritte-tól, Salvador Dali-tól, Gustav Klimmt-től, Gulácsy Lajostól tanulhatjuk meg. A különböző típusokat pedig Botticelli lebegő nőalakjai, Rubens hús-vér asszonyai, Egon Schiele sápadt, sovány leányai, Modigliani érzéki női példázzák, ám Angelo szürrealista látomásaiban, konstruktív aktjaiban, szuggesztív hangulatokat közvetítő eszközhasználatában, laboratóriumi beavatkozásaiban is felfedezhetjük a lelkesítő példákat. A Manzard (1938), Legyőzött erő (1960-as évek), Spirál II. (1960) és más képei, ahol a meztelen emberi test jelként, szürrealista álmainak konstruktív elemeként, gondolatok hordozójaként jelenik meg, előfutárai a mai modern aktfotográfiának, amelyről következő számunkban ejtünk szót.
Eifert János
Győr, 2003. június 22.
(Megjelent a Foto Mozaik 2003. augusztusi számában, 32-33.o.)
Képek jegyzéke Aktfotográfia 4. cikkhez:
Pécsi József: Akt legyezővel (1927, brómolajnyomat)
Pécsi József: Oláh Teri, művésznevén Cleo Cortez táncosnő félaktja, aki sikereket aratott Buenos Airesben is (1923 körül, arisztópapír)
Pécsi József: Sebastian Droste táncos (1927 körül) – a kép nem akt, de Pécsi jellegzetes “léleklátó” testábrázolására kitűnő példa
Máté Olga: Félakt (1920-as évek eleje), E. Csorba Csilla: Magyar fotográfusnők (Enciklopédia Kiadó, Budapest) borítóján
Máté Olga: Kisfiú akt (1923, brómolaj nyomat)
Angelo: Spirál II. (1960)
Angelo: Legyőzött erő (1960-as évek)
12 Aktfelvétel Pécsi Józseftől (3. kiadás, Pelikán Kiadó, Budapest, 1995). A könyv borítója
