Dr. Sterbetz István: Mire törekszik a korszerű madárfényképezés?

0
26

(Megjelent a Búvár XIII. évf. 1.szám – 1968. január-február számában)

A madárfényképezés világszerte a legnépszerűbb, leglátványosabb témaköre az állatfotográfiának. A madárvilág változatos formaszépsége, fajgazdagsága, a felvételek készítésével járó élmények, – és valljuk be, nem utolsó sorban – a legkényesebb igényeket kielégítő, tekintetfogó képek viszonylag gyakori elérhetősége csábító vonzerő. A költő vagy a fiókáit nevelő madár szülői ösztöne módot nyújt arra, hogy a közismert fotóstárs módszerrel, kellő előkészítés után, szebbnél szebb felvételekhez jussunk, és ez a magyarázata annak, hogy a különböző kiadványok madárképeinek legtöbbjét ezzel az eljárással készítették.
Ugyanakkor azonban gyakran bírálják is a fészek melletti fényképezést, és sok esetben sajnos jogosak ezek a madárvédelmi kritikák. Aki nem ismeri, vagy nem tartja be a költő madár fokozatos megnyugtatásának előírásait, vagy éppenséggel nincs hozzá elegendő ideje, nagyon könnyen tönkreteheti a fészkelés sikerét. A madárszülők otthagyják a fészket, a tojások kihűlnek, a fiókák halálra fáznak, vagy éhen pusztulnak. Sajnos a gyakorlatban többnyire éppen az értékes, kiemelten védett fajok közül kerülnek ki a áldozatok, hiszen – eléggé helytelenül – a kezdő madárfényképészek rendszerint mindenekelőtt ritkaságokat akarnak megörökíteni.
Mindezek következménye az 54/1959/IX. 9./M.T. számú rendelet 4. paragrafusának megértése, mely a fészkelés bármilyen formában történő háborítását természetvédelmi szabálysértésnek minősíti. A dolog erkölcsi oldaláról felesleges bővebben szólni. Egy tönkrefényképezett fészekalj épp olyan sportszerűtlenség, épp olyan szégyen, mint mondjuk egy vaddisznóvadászaton a szopós malacai mellől ellőtt anyakoca. Ilyen tapasztalatokon okulva, egyes nyugati országokban már ismételten javasolták a fészek melletti fényképezés betiltását. Ez az álláspont persze jóakaratú túlzás, de kétségtelenül nagyon komolyan kell venni a felelőtlen kísérletezésekről mondott kritikákat, hiszen ilyen természetű kártételeket itthon is ismételten tapasztalhatunk. Ez a fényképezési mód szakszerűen gyakorolva eredményes segítsége lehet a madárélet kutatásának, de mindenképpen elítélendő, ha valaki hozzá nem értően, vagy a cél érdekében kíméletlen módszerekkel műveli.
Manapság már a tudományos dokumentáció és a fotósport szempontjából is kezdenek lassan háttérbe szorulni a fészeknél készül madárfelvételek. A legtöbb faj költési jeleneteit a különböző kiadványok már szebbnél szebb képsorozatokban jórészt bemutatták. A tudományos szemléltetés pedig a többi életmegnyilvánulás csokorba kötését is megkívánja, és ugyanakkor a fotós teljesítményt is értékesebb, ha kevésbé kitaposott, újszerű eredményekre vezető utakat keresünk. A fészkelő madár, ha idegeit nem tettük túlságosan próbára, helyhez kötöttségével kiszolgáltatja magát a fényképezőgépnek. Ha azonban a szülői ösztönök eltompulnak, egyszeriben nehezebbé válik a feladat! Mennyivel csábítóbb, sportszerűbb az alkalomszerűen becserkészett fényképészzsákmány! Ugyanakkor mennyivel csekélyebb a madár káros zavarásának eshetősége. Nem lehet kétséges, hogy így ritkábban sikerül majd lapszerkesztői mértékkel mért, magaigényű képekhez jutni, de manapság a sok fényképhez viszonyítva még olyan kevés felvétel nyújt bepillantást a madárélet egyéb területére, hogy egyelőre egy szerényebb minőségű képpel is értékes dokumentumokat szolgáltathatunk.
Ha az utóbbi évek ornitológiai kiadványainak madárképanyagát végiglapozzuk, kétféle törekvést látunk a felvételek tematikájában. A szerzők egyrészt minél sokoldalúbb, minél változatosabb anyagra törekednek, másrészt a portréjellegű megoldásokkal szemben a jellegzetes előfordulási helyén, a tájban ábrázolt madár bemutatását értékelik.
A felsorolt irányelveket hazai vonatkozásban még egy harmadik kívánalommal is kiegészíthetjük. Szenteljük már egyszer több figyelmet az eddig méltánytalanul mellőzött, közönségesebb fajok sokszor hiányolt képanyagának! Magyarországon ma még nagyobb választékban találunk pl. gulipánképet, mint mondjuk vadgerle vagy háziveréb anyagot. A már sokszor fényképezett, közismert természetfilm sztárok helyett vegyük sorra a hazai madárfauna közönségesebb képviselőit is, és igyekezzünk róluk változatos, újszerű, élettevékenységeiket minél tágabb területen bemutató felvételeket készíteni. A táplálékkereső, repülésében ellesett, a vonulásidő sok érdekes mozzanatát kínáló madár végtelelen sok lehetőséget nyújt az újat, eddig még ki nem merített témát kereső természetfényképész számára. Ezen a területen még nem fenyeget a fészekfelvételeket elítélő, gyakran elhangzó az az esztétikai kritika sem, amely szerint a madárfényképezés ma már önmagát ismétli. Senkit ne kedvetlenítsen el az a tudat, hogy a fészek bűvkörétől elszakadva bizonyára kevesebb olyan felvétel születik majd, amelyik a képeslapok címoldalára kívánkozik. A lapszerkesztők és fotópályázatok bírálói bizonyára számolnak majd ezzel az eshetőséggel. Reméljük, hogy a jövőben a szabadban felvett madárképek értékelésénél a látványosság mellett az a szempont is jóval többet nyom majd a serpenyőben, hogy milyen körülmények között volt lehetséges a kérdéses felvételt elkészíteni. Fejlődés, előrehaladás csak örökös új-keresés árán lehetséges.

Göröngyös utakon pedig mindig csábítóbbnak érezzük a siker ígéretét, tartsuk tehát ehhez magunkat a madárfényképezésben is!