Emberemlékezet őta nem volt ilyen jó fotóművészünk írhatnám, s rajtam pont ugyanúgy nem lehetne e bombasztikus megállapítást számonkérni, mint nagytekintélyű honfitársamon. Ám vele ellentétben én már tudom, hogy a póker nyerési szériája csak az első terítésig tart, amikor mindenki kiteszi a lapjait.
És akkor jön a csodálkozás. Ilyen lapokkal, ennyit?! Szóval, a szavak mögött jó ha van valós tett, tartalom, érték, bár nem muszáj. Visszakozom tehát, Rötzer Henrik emberemlékezet óta sem a legjobb, csak úgy egyszerűen jó, a jók közül az egyik, akire érdemes emlékeznünk egy új év, évtized, évszázad, évezred, meg még mi kezdetén.
Megkerülhetetlen immár a kérdés: ki volt Rötzer Henrik? Tudtam én már régóta felőle ezt-azt, néhány díjnyertes fotója megjelent a harmincas évek szakirodalmában, de ennyi. S ha nem találkozom a TV-Híradó egyik operatőrével (kérésre bármikor megnevezem, mert a barátom, de én már teljesen megzavarodtam kérem, és én már nem tudom, hogy jót teszek-e neki, ha itt, most, én dicsérem önzetlenségéért), tehát, ha nem találkozom fent nem nevezettel, akkor ennyi is marad. Ám az előbb dícsért anonym operatőr, egy nemes gesztussal felajánlotta a birtokában lévő mintegy kétszáz Rötzer negatívot, ugyanannyi pozitívot a Fotómúzeum számára. S ezzel az addig csak leírásokból ismert, mások által felmagasztalt papír-emberből hús-vér alkotó lett, megőrizhető, bemutatható hagyatékkal.
E gesztus nyomán immáron Rötzer Henrik két születésnapot ünnepelhetne, ha még élne. Az egyik 1895, a valóságos, a másik 1997, amikor hagyatéka kelt új életre, biztosítva ezzel szerzőjének a korlátozott halhatatlanságot. Ezáltal lett a Budapesti VII. ker. Felső Kereskedelmi iskola tanulójából főtisztviselő 1928-ban, a Magyar Amatőrök Országos Szövetségének tagja, majd különféle tisztségeinek viselője a harmincas években, két háború és egy forradalom elszenvedője az ismert időpontokban, és a magyar fotóművészet egy jeles, emlékezetes, bár nem a legemlékezetesebb képviselője a kilencvenes évekre.
