Egy jó fotótörténésznek szinte a legokosabb embernek kellene lennie a világon. Mindenről mindent illene tudnia ahhoz, hogy az általa vizsgált személyekről, korokról hiteles ismeretei legyenek. Hogy előbb saját maga, majd mások is elhiggyék mindazt, amit ír vagy mond. Gyakran gondolok effélékre, de most speciel Máté Olga kapcsán jutott ez az eszembe.
Sok információt őrzök róla a számítógépemben, csak válogatni kell hogy mit emeljek ki belőle. Ezt képzeltem, mikor nekiültem e sorozat 59-ik részét megírni. Azóta viszont csak mélázok. Azon gondolkodom, mi mindent nem tudok a Vasárnapi Körről, Mannheim Károlyról, Hauser Arnoldról, a századforduló nőmozgalmairól, Zalai Béla filozófusról és rendszerelméletéről 1911-ből, mennyire nem tanították meg nekem történelemtanáraim a Tanácsköztársaságot közvetlenül követő rezsim napi működését, mennyire fogalmam sincs az ekkoriban divatos mozgásstúdiókban folyó életről, a társasági élet és a szalonok megannyi titkáról, a tízes évek Budapestjéről, az emigrált magyar művészek és az itthonmaradottak kapcsolatairól, a mások gyermekeit egyedül nevelő nők pszichéjéről és így tovább. Csak egy rövid életrajz lenne a penzum, és mégis mennyi kérdőjel, mennyi bizonytalanság. Megszerezhető-e ennyi vagy több tudás, vagy nincs mit tenni, mint fülem-farkam behúzva, nagy szerényen elmondani azt a keveset, amit azért tudok, s a többit Önökre, olvasókra bízni.
Jobb híján ezt választom, tegyék hozzá amit tudnak, s bővüljön a képzeletbeli dokumentum-file. Mert ha valakinek negyven évvel a halála után egy vagy több fejben, számítógépben megnyílik a nevét viselő file, az már talán nem élt hiába, annak érdemes volt 1879 január harmadikán megörvendeztetnie megérkeztével Mauthner Lőrinc szigetvári kereskedőt és Spiegel Sarolta varrónőt. A kérdésekből persze mozaikosan összeállt már az életrajz is, a Mátéra magyarosított. Olga 21 évesen nyitotta első műtermét Budán, a Fő utca 21. alatt. 1907-1908 között Berlinben, Rudolf Dührkoopnál tökéletesítette tudását. A német mesternek amúgy sokat köszönhet az éppen ekkoriban megújuló, piktorialista hatásokat is mutató magyar portréfényképezés. Máté Olgán kívül Pécsi József, Székely Aladár, Rónai Dénes és Angelo is eltöltött több-kevesebb időt Dührkoop mellett, s a tanultakat itthon hasznosítva, valóban újat hoztak a honi műtermi portéfényképezés addigra meglehetősen igénytelenné váló műfajába. Hazatérve résztvevője lett a hazai és a nemzetközi kiállításoknak, 1911-ben A Fény című szaklapnak vált munkatársává, 1912-től pedig már a Belvárosban, a Veres Pálné utca 12. hatodik emeleti lakásában élt, dolgozott. Akárhányszor arra járok mostanában, vagy húsz éve, mindig felnézek a sarokház tetőablakaira, s elképzelem, de mit is? Inkább csak elképzelném, de sosem láttam, amikor meghalt, még csak hét esztendős voltam. De azért jó olyan városban élni, ahol valamely házról, tetőablakról egy s más eszébe jut az arra járó bennszülöttnek. Ott bújtatta Lukács Györgyöt, amíg csak ki nem menekítették valahogy a biztonságot jelentő Lajtán túlra, ott fényképezte Kaffka Margitot, Balázs Bélát, Babits Mihályt, Osvát Ernőt, Lechner Ödönt, Mannheim Károlyt, Kozma Lajost, ott nevelte az első világháborúban hastífuszban elhúnyt nagyreményű filozófusférje két gyermekét egyedül, ezt a műtermet adta aztán át megöregedve Haár Ferencnek, aki néhány évi munka után, Párizsba mente előtt, eladta Reismann Mariannak, aki megmutatta nekem, én meg elmesélem most Önöknek. Jól van azért ez így, ki van rendesen találva. Épül, gyarapodik a dokumentumfile, míg csak nem jön egy erőszakos kéz, s rátenyerel a delete-re. De akkor meg már minden mindegy.
