Ha belépsz egy Rákóczi úti, második emeleti lakásba és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában.
Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotografus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve éve magányosan.
Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több, mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, kik presztizsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán, ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz.
A Salgótarjánban, a Forgách-telepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen résztvett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám, hogy a helyzet kellőrn bonyolódhassék, festő diplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban.
Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél, mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt.
Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum.
Gyöngyöspatán temették.
Ahol egyébként egy gyönyörű gótikus templom is van.
