vasárnap, október 24, 2021
KezdőlapblogKincses Károly: A Mecénás. Egy Tóth hány Tóth?

Kincses Károly: A Mecénás. Egy Tóth hány Tóth?

Elhangzott Tóth György kiállításának megnyitóján 2006.05.24-én

Szerencsés emberek Önök itt mindannyian, akik megjelentek Tóth György kiállításának megnyitóján. Szerencsések, mert egy belépővel mindjárt két megnyitóbeszédet hallanak tőlem. Az egyik egy olyan emberről szól, aki nincs itt, nem is lehet, mert megölték néhány esztendővel ezelőtt. Nincs itt, pedig nagyon kéne, annak ellenére, hogy sohasem fényképezett, egyetlen fotóját sem akasztották kiállító terem falára és mégis. Olyan ember nincs itt, akire pontosan akkora szükség lenne, mint tehetséges fotósokra, invenciózus fotókritikusokra, képzett fotótanárokra, akikből szintén nagy hiány mutatkozik a magyar fényképezésben. Ő, Novomeszky János volt a -nagyon fehér holló- honi mecénások egyike, aki éppen csak megkezdte áldásos tevékenységét, s máris átgázolt rajta néhány kigyúrt, nekikmindentszabad fickó. Tervei voltak, melyek megvalósításához már hozzákezdett. Létre akart hozni egy nemzetközi fotóművészeti központot, kutatóintézetet, hazahozta Amerikából gyűjteménye jelentős részét, köztük néhány Talbot, Cameron, Mapplethorpe és Cindy Sherman képpel, melyek darabonként is dollár tízezreket érnek, de össze is lehet adni a részösszegeket. Olyan képek kerültek a Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlavónia, Ausztria határai közé szorult területre, melyek addig egyetlen példányban sem léteztek itt. Mondjam mekkora ennek a jelentősége?

De nemcsak erre, arra is dolgozott. Egyszer meglátta Tóth György néhány képét egy budapesti galériában, kapcsolatot keresett és talált vele, kiválogatta néhány képét, könyvet terveztetett neki, megfizette értékükön képeit, s elkezdte, amit minden normális országban elkezdenek, megfelelően menedzselni az általa tehetségesnek látott, kiválasztott fényképészt. Cikkek sorozatát jelentette meg róla és képeiről, de ugye nem gondolják, hogy a Fotópiacban vagy hasonszőrű orgánumokban. Nem. Fontos európai és amerikai fotóművészeti szaklapokban. A legjobbnak ítélt Tóth fényképeket ismert, mértékadó, nagy gyűjteményekbe juttatta be. Került Tóth kép a MOMA-ba, a San Franciscoi Modern Művészeti Múzeumba, a George Eastmann House-ba. Innen már csak egy lépés kellett volna… Ebben gátolták meg gyilkosai. Dögöljenek meg, mondom tehetetlen dühömben, ha már a független magyar bíróság futni hagyja őket. Ennél kevesebbet sem János családja, szerettei, sem Tóth, sem a magam és a magyar fotókultúra nevében nem kívánhatok.

És akkor Tóth? Mihez kezd ezután, az itt a kérdés. Itt van most körülöttünk egy lehetséges válasz, és lesz egy másik, néhány nap múlva a Manóházban. Két kiállítás. És ez, az itteni csak olyan képekből áll, amit Novomeszky János annak idején választott, szeretett. Mert Tóth György nem hálátlan.

A másik beszéd meg így kezdődik: Ó boldogtalan utókor! Ha még érdekli őket bármi fontos, akkor nem irigylem szépreményű utódaim egyikét sem, midőn a fotómúzeum addigra remélhetőleg többmilliós gyűjteményében Tóth fotókat kutat majd. Kihúzza a T betűs fiókot, s mit talál legelébb is? Egy kiállítás anyagát 1980 elejéről, melynek Modern Ikarusz a címe, s benne rendkívül artisztikusan sárkányrepülők vannak megörökítve, amint a képek tanúsága szerint immár örökre ég és föld között csimpaszkodnak a legrondább madárhoz képest is borzasztó, ormótlan szárnyaikba. De a képek poétikusak, s jól érezhető belőlük a földön ragadt ember irigy vágyakozása. Mondom, a képek szépek, s az emlegetett utód kényelmesen hátradőlhet, Tóth ki van pipálva. Szépfényképész, romantikus témákkal. Jóérzése addig tart, míg tovább nem nézi a fiók képeit. Mert a szárnyaló héroszok után ócska, nyitott, huzatos peronokon toporgó, dupla filccsizmás villamosvezetőket lát, nem egyet-kettőt, de sokat, tucatnyinál is többet, ami kizárja, hogy Tóth kezében csak úgy véletlenül elsült a gép, miközben lilára fagyva didergett a tuján. Ha tehetném, most nosztalgikus sorokat emlékeznék ki magamból, mert én bizony sokkal jobban szerettem a fapados, bőrfogantyús, olajos padló szagú, régi villamosokat, melyekről menetközben is nyugodtan lehetett le- fel lépni, amit a kalauz egy bőrszíj kétszeri megrántásával indított, de az utolsó ilyen villamos már régen beállt az égi remízbe, foglalkozzunk hát Tóthtal. Mert ez láthatólag nem ugyanaz a fényképész, semmi pátosz, költőiség, helyette kőkemény dokumentumfotók. Hát akkor ez a Tóth dokumentarista, kérdezi az elképedt szépjövőjű? Igen, adja meg magának a választ, mert a villamosvezetők után a kalauzokról is talál még egy jó sorozatot, aztán meg a budapesti villamosmegállókról egy harmadikat. Roppant tanulságos, mondja majd az utód, ha még lesz szája, és azt tagolt emberi beszédre használják azidőtájt is. Fellapozza hordozható elektromos világkönyvtárát, s megnézi, hogy az a régenvolt Budapesti Közlekedési Vállalat vajon adott-e ki könyvet, albumot ezekből a pótolhatatlan és művészi értéküket tekintve sem megvetendő képekből. Nem talál semmit, ezért mérgében odacsapja a lába alatt lévő szilárd anyaghoz a hordozható világkönyvtárat, mert azt gondolja, nem teljes, nem tökéletes, ilyen könyv biztos volt, csak nem tud róla a Mindentudó. Szóval van egy poétikus, repülnivágyó, és van egy földhözragadt dokumentarista Tóth, memorizálja az utód. Kezd azért kialakulni a rend, az elődök okozta őskáoszban, gondolja, de még kíváncsi. Mi ez? -döbben meg, amikor május elsejei felvonulókkal találkozik fakuló színes nagyításokon, akik a Ligetben kifeszített háttér előtt pózolnak, kezükben fogva önmagukat – egy Polaroid fénykép formájában. Kísérleti fotós lenne? Ez a Tóth az őrületbe kerget engem, morogja, de nézi tovább a képeket, amik megint csak nem hasonlítanak valahogy az eddig látottakhoz. Portrék, fehér háttér előtt egykor volt, tán még ma is hírneves fényképészek, festők, zenészek. Jók, igen jók, a portréfényképezés 1980-as évek végi helyzetében talán a legjobbak, állapítja meg és valamelyik végtagja kinövésein behajlítja a negyediket is. Szóval egy Tóth az négy, mi van még? Aktok köbméterszám, de azok sem akármilyenek, hanem elmozdult, bepörgött, önmagukba visszafordult, önmagukból kilépő, az egész teret betöltő meztelen testek, időnként csak arcok, kezek, lábak, pinák. Ez sem hasonlít semmi eddigire, akkor most már egy Tóth az megvan öt is, vagy nem értek semmit, s kérem korengedményes nyugdíjazásomat, mondja majd a szépreményű.

Ja igen, és a fiók még valószínűleg nem ürült ki.

Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.

További friss hírek