Bár a vetítés első ábrázolása 1420-ból származik, a laterna magica teljesen kifejlett formájának megjelenése mégis csak a 17. század közepére tehető. A vetítő szerkezet legismertebb ábrázolása 1671-ben Athanasius Kircher Ars magna lucis et umbrae című művében jelent meg. Alapja egy kis dobozka, amibe fényforrást (gyertyát, mécsest) helyeznek. A beleépített homorú tükör biztosította a fénynyaláb párhuzamosságát, s egy lencse a falra vetítette a fényt. Kezdetben a képet magára a homorú tükörre festették, így azonban mindig csak egy képet mutathattak be. 1654-ben Andreas Tacquet festette először a képet a homorú tükör és a vetítő lencse közé helyezett üveglapokra, amivel megteremtette a képcsere lehetőségét. A laterna magicával történő vetítés lehetőségei sokáig nagyon korlátozottak maradtak, lassan fejlődtek ki olyan áttetsző festékek, amivel üvegre lehetett festeni. A kétlencsés objektív alapvető javulást hozott, amelyben az első lencse eltolható, tehát a vetített kép az ernyőn élesíthető. Később Christian Huygnes és Thomas Walgenstein kondenzorlencsét is beépítettek, amivel jobban össze tudták fogni a fénykévét és így világosabb képet kaphattak. A laterna magicához sok félelem tapadt, sok helyütt nevezték boszorkány-mécsesnek, később azonban egyre általánosabbá vált tudományos, ismeretterjesztő, majd iskolai szemléltető használata.