Illés Barna-Gyenis Tibor: Ismeretlen tájakon

0
97

[, 2007. november 28 – 2008. január 5.]

Mivel a kiállítás nem „pusztán” fotográfiák kiállítása, hanem egyfajta, némileg összművészeti jellegű, a webre és a „valóságba” átnyúló, továbbá, világosan, írott formában is közreadott koncepció által meghatározott valami/létező van/volt, ezért szövegeken át kezdem a képek elemzését.
[Kitérő : a kiállítás maga így „nézett ki”: a Dorottya Galéria bejáratán/üvegajtaján volt a dolog címe, bent fehér falak és 8 nagyméretű kép, keret nélkül; a képeken kívül semmilyen „írás” a falakon, sem a koncepcióról, se a képek adatai. Egy asztalkán megtaláltam, több más album, kiadvány között a kiállításhoz kiadott füzetkét, amit helyben el lehetett olvasni, elvinni nem, több példány nem volt a galériában. A kiállításhoz kapcsolódik egy weblap és egy akció/akciók, ami leírása, meghirdetése a honlapon: „Jelen kiállításhoz kapcsolódóan a két művész budapesti fotós sétára invitál minden érdeklődőt. A Travelexp honlapján szerveződő kirándulások a hektikus város elhanyagolt és feltúrt területein keresnek olyan motívumokat, amelyek a kietlen tájba más vidékek hangulatát csempészik be. A fotózás nézőpontjával, minimális beavatkozással elérhető lépték- és kontextusváltással a kellemetlen környezet inspiráló kalandtereppé válhat.” Tehát: képek, füzet, weblap, eksön.]
Van ugye a koncepció, ami el van árulva előzetesen, beharangozókban, kis füzetben, honlapon:
és kiállítása egzotikus és vad vidékekről tudósít. Madártávlatból és a tenger színe alatti kameraállásokból készített felvételeik az utazási irodák által használt tájképekhez hasonlóak. A képek alapos szemügyre vétele során kiderül, makettfotókat látunk.”(…)
„A kiállítók hibrid munkamódszerükkel a mindinkább terebélyesedő turisztikai képkészítés motivációit és felépítését tematizálják.”(…)
„A kiállításon látható képek modellek egyrészt abban az értelemben, hogy a turisztikai ipar által használt képek szándékait és sajátos modorát tárják fel, másrészt abban az értelemben, hogy egy lehetséges pozíciót és viszonyulást nyújtanak az utazó és az idegennel valóban ismerkedni vágyó számára.”(…)
„A nyaralót az utazási magazinok képeinek sugallatára meghatározza egy az ott látható képeket szolgáló érdeklődés. A helyi sajátosságokat kereső turista nem képes meglátni a valóban megkapó helyi jellegzetességeket, hiszen a magazinok professzionalizált steril képvilága alapján lát. Érzékenysége valójában a már ismerttel való hasonlóságok keresésére irányul. Érdeklődését és tevékenységét így preformálja, és keretek közé szorítja a turisztikai ipar által sugallt viselkedési minta.”

Ami ebből kiolvasható, azaz, amit a magam számára így fordítok le, bár lehet, hogy tévesen, nem pontosan, mert ugye nincs, lehetetlen a (pontos) fordítás: van ugye egy alapblöff, kamuflázs [vagy irónia, valamibe való belehelyezkedés, hogy aztán ki-és átfordítsuk: leleplezzük], a fotográfusok úgy tesznek, mint, olyan képeket csinálnak, mint… Amit rögtön, udvariasan le is lepleznek és elmondják, miért az egész: merthogy rosszul látunk, lát, aki lát, egy turisztikai látványosság, kitalált képi világ, egy pszeudo, egy szimulakrum által homályosan. Látásunk, „érdeklődésünk és tevékenységünk”, érzékenységünk preformált, azaz: nem autentikus. És akkor ebből valahogy most próbálkozás van kivezetni minket a kifordítás-leleplezés-megmutatás által. Ki, az „életbe”, amit a honlap és az akció mutat: nézzünk körül, mi az, ami van, nem kell elmenni sehova sem, mert a „látvány” az körülvesz, az a valós, szemben a pszeudóval, kitalálttal, amit a magazinok, utazási irodák prospektusai mutatnak fel, és amit ezek után mi is meg akarunk találni, el akarunk érni, ami lehetetlen ugye, mert az nincs, az a látvány, azok a helyek, úgy nem léteznek, nem létezik. Az összművészeti kiállítás tehát egyfajta tetthez kell vezessen, tettben csúcsosodik ki, felszólít mintegy, hogy tettben „csúcsosodjunk ki”, ami tett lehet egy konkrét fotóstúra Budapesten, de lényegi értelemben a tett: a homály felismerése, a preformáltság/lepel felismerése, majd/ezáltal való „lerántása” és eljutás egy autentikus, valós „valósághoz”, igazibb érzékenységhez, netán egy preformáltság nélküli látáshoz [ami illúzió, lehetetlen, mert nincs, alapjában lehetetlen tabula rasa, „szűz” látás].
Ahogy én „olvasom” a kiállítást, az: kicsit manifesztum, kicsit akciómű, kicsit kultúrkritika, főleg a vizuális kultúráé, és nagyon: didaktika. Sok didaktika. A koncepció világos, körülírt, a képek többé-kevésbé „szolgálják” [illetve: nem, de lásd: lejjebb] a koncepciót, de az egész alapjában véve: túlságosan átlátható, ismerős, kicsit lapos és anakronisztikus. „Ismerős szöveg”, rég összerakott és kiválóan működő „gépezet”. Ami nem lenne baj, ha lenne benne valami egyéni íz, csavar, nüansz, ha tovább lenne gondolva a vizuális kúltúra kritikája, a preformált látás kritikája, és/vagy a pszeudo-valós és autentikus-nem autentikus látás/érzékenység dichotómia. De a dolog/kiállítás, mondjuk, célkitűzésének következtében túlságosan közönségbarát, tán ezért szájbarágós, leegyszerűsített. Valami olyasmit érzek [és most még erőteljesebben sarkítok/fordítok, mint egyébként], hogy az alkotók által egyébként „komoly”, komolyabb művekben kikísérletezett eredmények [saját világ és pszeudo-mimetikus művek, lehetséges világok felépítése, megalkotása és „működtetése” stb.] pop-osítása, hígítása lenne a kiállítás. Egyfajta: hozzuk közelebb a közönséget a kortárs fotográfiához. Ami önmagában nem baj, sőt, sőt. Számomra túl didaktikus és lapos.

A koncepció kivitelezéséről, a képekről annyit, hogy szerintem nem „hasonlóak”. Nem érik el azt a célt, hogy a megtévesztésig hasonlóak legyenek turisztikai kiadványokhoz. A színek nem elég irreálisan teltek, a „tájak” igen kevéssé attraktívak, a kompozíciók nem eléggé elcsépeltek, hatásosak, hatásvadászak, giccsesek stb. Lényeges lenne, bár ugye a blöffről rögtön le van rántva a lepel, hogy azért legyen valami hihető, valami kis „érzéki csalódás”, hiszen, gondolom eme elgondolás része a meglehetősen sivár és puritán, „szövegtelen” kiállítás rendezés, hogy aki betér, ne tudja, mi az, amit lát. De sajnos, szerintem ez nem működik. Nincs eléggé „olyanra” csinálva, nem vagyok, vagyunk eléggé átverve, épp ezért „leleplezés” stb., sem igazán működik. Ahol picit mozdul valami, az tán az „orrszarvús” és „búváros” kép. Pontosabban kellene működnie és célba találnia a kamuflázsnak, az iróniának: jobban meg kellett volna „csinálni” a blöfföt. Nem a koncepciót, a képeket kellett volna „közönségbarátabbá” tenni. Adott esetben kevéssé „tart célra” ama bizonyos nyílvessző.

Hogy mondjam: talán a jó fotográfia az valamiképp a látás megváltoztatása, másként látni-kényszerítő valami. Mást látni kényszerítő valami. A szem megtisztítása [vagy ellenkezőleg: összezavarása és megvakítása], valami feltárása/felépítése, ami eddig nem vagy nem így és nem ott volt. A jó fotográfia kép: valami, amit eddig nem láttunk. Újra ideírom: talán [mert sokféle fotográfia, sokféle út, igazság és ilyenek vannak, nincs „egy”, nem „egy” van; azaz: én sem tudom, tudok biztosan (semmit)]. Ezt így, „külön” és egyfajta didaktikai céllal „akarni”: hát nem tudom… Izé: finomabban, ha lehetne. Lólábat etc., eldugni. Vagy: magasabbra a tetőt, ácsok.