V. Molnár Imre: A kamera poétája – színdarab, második felvonás

0
71

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

1930. PÁRIZS

A Café du Dôme teraszán balra hátrébb egy boltíves kapun a kávéház neve olvasható. Középtájt kerek márványlapos asztalnál az egyik fonott széken Kertész ül szomorúan merengve. Jobbra régimódi lámpa áll.
PIERRE: (Kilép a boltív alól) Üdvözlöm, André úr! Egy kiadó kereste…(Észreveszi Kertész bús tekintetét) Jaj!
KERTÉSZ: (Fölpillant) Elváltak útjaink Rózsival… Nem élhetek tovább vele…
PIERRE: (Együttérzéssel) Nagyon sajnálom, André.
KERTÉSZ: Köszönöm, Pierre, de ennek így kellett történnie. Nem Rózsit kellett volna elvennem, hanem Erzsit, tudja, akinek még Magyarországon udvaroltam. Mikor ide kerültem, még sűrűn írtunk egymásnak, majd egy idő után a levelezésünk valahogy megakadt. (Szünet, Pierre leül) Először megijedtem, azt hittem, hogy baja esett Erzsinek, de később a családomtól és a közös ismerősöktől megtudtam, hogy él és jól van, Nem tudtam mire vélni az egészet…Nemrég Magyarországon jártunk. Alaposan utánanéztem ennek a dolognak, és döbbenetes felfedezést tettem. Azt hittem, hogy szétvet a harag! Kiderült, hogy Rózsi családjának intrikái miatt akadt el a levelezésünk…Úristen!… Hogy lehet?! Ezen alapult a házasságunk Rózsival?! Ezen az álságon?!…Fölháborító!! (Szünet) Megmondtam neki, hogy képtelen vagyok tovább élni vele.
PIERRE: Valószínűleg én is így éreznék.
KERTÉSZ: Úgyhogy már külön is költöztünk. (Szünet) Hogy is mondta Pierre, ki keresett?
PIERRE: (Kártyát nyújt át Kertésznek) Egy kiadó hagyta itt névjegyét. Az egyik ismerősénél látta a fotográfiáit, és szeretne a saját lapja számára is rendelni képeket.
KERTÉSZ: (Mosoly suhan át arcán) Ez egy jó hír. Köszönöm, Pierre!
PIERRE: (Föláll) Szóra sem érdemes. Mivel szolgálhatok, André úr?
KERTÉSZ: Egy kávét kérek szépen sok tejszínnel!
PIERRE: Rögtön hozom…Talán még arra sincs késő, hogy boldogok legyenek Erzsébettel. (Belép a kapun)
KERTÉSZ: (Tűnődve) Talán… Függöny
MÁSODIK JELENET

1931. PÁRIZS

A Dôme teraszát hangulatosan világítja meg az öreg lámpa meleg fénye. A háttérből kávéházi zajok szűrődnek ki. Kertész és Brassai nevetése hangzik a baloldali kulisszák felől. Belépnek, Kertésznél Leica és lemezes gép van, kezében állvány.
KERTÉSZ: (Nevet) Azóta is rettentő hálás vagyok Jenő öcsémnek, amiért kimerevedve végigállta a jó hat és tízperces expozíciós időket.
BRASSAÏ: Arra gondoltam, hogy a fényképészet hőskorában kellett még hasonló tortúrákat végigszenvedniök a modelleknek.
KERTÉSZ: (Baloldalt helyet foglal) Igen, de természetesen fényes nappal. (Az állványt az asztal alá helyezi, Brassaï jobbra leül.) Az első dagerrotíp portréfölvétel teljes napfényben félórán keresztül készült a New York-i egyetem tetején Morse és Draper műtermében. (Leteszi gépeit) Te is tudod, hogy akkortájt különféle fej- és testtámaszokkal igyekeztek elejét venni a modellek bemozdulásának.
BRASSAÏ: (Derűsen) Ezeket a támasztékokat pedig egyes rosszmájú grafikusok fúrónak ábrázolták.
KERTÉSZ: Jaj! Igen! (Nevet) Káprázatosan találóak ezek a fotográfia kezdeti nehézségeit kifigurázó karikatúrák. (Pierre, a pincér megjelenik a boltív alatt) Az is aranyos, amelyiken a hosszú expozíció alatt elbóbiskol a dagerrotípista.
PIERRE: (Asztalhoz lép, kedélyesen) Tiszteletem, uraim!
BRASSAÏ és KERTÉSZ: Jó estét, Pierre!
PIERRE: Mivel szolgálhatok?
KERTÉSZ: Kérek egy konyakot!
BRASSAÏ: Nekem is konyakot legyen szíves, Pierre!
PIERRE: Igen, uraim, mindjárt hozom. (Kimegy)
KERTÉSZ: Amikor Jenőről azt a fényképet készítettem, azt mondta, hogy a végén már szörnyen szenvedett.
BRASSAÏ: El tudom képzelni kínjait. Nem igazán könnyű annyi ideig mozdulatlanul állni.
KERTÉSZ: Ha jobban megnézzük a képet, ezt látni is lehet rajta, mert egy kicsit bemozdult.
BRASSAÏ: Nem is csoda! (Szünet) Ugye ez a fotód jelent meg az Érdekes Újság címoldalán?
KERTÉSZ: Igen. Édesanyám akkor nagyon boldog volt.
BRASSAÏ: Azt akartam kérdezni tőled, hogy használsz-e néha optikai fénymércét?
KERTÉSZ: (Mosolyog) Ó, ezek a kukkerek! A rossz nyelvek szerint annyiféle expozíciós időt mutatnak, mint ahány fényképész beléjük néz.
PIERRE: (Hozza az italt) Uraim! (Leteszi a poharakat, a gépekre pillant, és Kertészhez fordul.) Csak nem éjszakai fotózásra készülnek, André úr?
KERTÉSZ: Nem, Pierre, már fényképeztem. Képzelje, a Pont des Arts-nál az egyik uszályt átalakították éjjeli menedékhelynek, erről készítettem riportot.
PIERRE: Akkor ezek hasonló képek lesznek, mint az „Hotel des Clochards”?
KERTÉSZ: (Gondolkodva) Egy kicsit más jellegűek lesznek, de sok lesz bennük a közös vonás.
BRASSAÏ: André a hídról az uszályt is levette állvánnyal. Az imént éppen arról beszélgettünk, hogy nekünk majdnem olyan nehéz éjszaka fényképezni, mint hajdan az ősfényképészeknek fényes nappal. (Rágyújt egy cigarettára)
KERTÉSZ: Ennyit fejlődött azóta a technika.
PIERRE: És biztosan továbbfejlődik. (Szünet) Köszönöm, uraim! (Elindul)
KERTÉSZ: Mi pedig az italt köszönjük!
PIERRE: (Egy pillanatra visszafordul, és kissé meghajol) Uraim! (Belép a kapun)
KERTÉSZ: Jól esik, hogy ennyire kíváncsi a munkámra, a képeim javát már látta.
BRASSAÏ: Igen, Pierre nagyon érdeklődő.
KERTÉSZ: A családját is ismerem, nagyon kedvesek, bájosak a gyermekei. (Poharát emeli) Kedves egészségünkre!
BRASSAÏ: Egészségünkre! (Isznak)
KERTÉSZ: A fénymércékről azt akartam mondani, hogy használhatóak, csak borzalmasan lassú műszerek. Komótosan dolgozó tájképfotósoknak való az ilyesmi, de nem nekem. A fotótémám rég megváltozna, vagy az általam választott modell rég észrevenné, hogy le akarom fényképezni, mire kimérném a megvilágítási időt.
BRASSAÏ: Én pedig senkit sem akarok úgy lefényképezni, hogy ne tudjon róla.
KERTÉSZ: Ezzel nem értek egyet! Ha több személyre irányul a kamera, akkor sok esetben nem tudsz mindenkinek szólni, hogy rákerül a képre. Másrészt pedig a felvétel veszít természetességéből, pózolnak az emberek.
BRASSAÏ: Én ennek ellenére tévhitnek tartom, hogy a lesből való fotózással valami különlegeset lehetne alkotni.
KERTÉSZ: Hidd el, Gyula, hogy sok felvételem negyedannyira sem sikerült volna, ha azok, akiket fényképeztem, tudtak volna arról, hogy mi készül ellenük!
BRASSAÏ: Sok képed pedig éppen azért jó, mert tudták a modelljeid, hogy fényképezel.
KERTÉSZ: (Elmosolyodik) Igen, ez így igaz. (Szünet) De egyes zsánerképek igenis igénylik az első pillanat frissességét!
BRASSAÏ: Biztosan így van, de mégsem tartom helyénvalónak a lesipuskázást.
KERTÉSZ: Ha annyira fontos a lelked békéje, akkor fölvétel után megkérdezheted a lefotózott személytől, hogy nem tiltakozik-e a merénylet ellen.
BRASSAÏ: Ez pedig azzal járna, hogy rengeteg drága anyagot elpazarolnék. Nem, André. Ez nem nekem való!
KERTÉSZ: Úgy látom, hogy ebben a kérdésben nem tudjuk meggyőzni egymást.
BRASSAÏ: Én is így érzem.
KERTÉSZ: Miről is beszélgettünk az előbb? Ó, igen! Az optikai fénymércéről. Van nekem egy ilyen, azt hiszem, már mutattam neked.
BRASSAÏ: Igen. Azért is kérdeztem, hogy szoktad-e használni.
KERTÉSZ: Többet ér a tapasztalat. (Szünet) Nem tagadom, hogy mércével sokszor pontosabban tudnék fényképezni, de amit nyernék a réven, elveszíteném a vámon.
BRASSAÏ: Éjszakai fotóhoz ugye nem használható?
KERTÉSZ: Nem próbáltam, de szerintem nem sokat ér. Nappali fényképezésnél is több mint egy percig kell a csőbe nézni ahhoz, hogy le tudd olvasni a megvilágítási időt. Éjszaka ennek a többszörösét kellene várni, de gyaníthatóan nem kapnánk jó értékeket. (Szünet) Itt is többet ér a tapasztalat. Mint már mondtam, úgy a legcélszerűbb éjszaka fényképezni, hogy az ember különböző időkkel exponál két-három negatívot, és előhívás után a legjobbat kiválasztja nagyításra. Éjjel mindig így fotózok. Az éjszakai Párizsról tervezett könyvem képeit mind így készítettem. (Szünet) Mivel amúgy is dohányos ember vagy, érdemes lenne a helyes megvilágítási időt cigaretta elszívásával kitapasztalnod.
BRASSAÏ: Pompás ötlet! Köszönöm, majd kipróbálom. (Derűsen) Amikor most az uszályon a hajléktalanokat fényképezted, önkéntelenül is eszembe jutott az egyik magyarországi képed, meg egy festmény.
KERTÉSZ: (Meglepetten) Festmény?
BRASSAÏ: Igen. Repin képe a volgai hajóvontatókról. (Eloltja a cigarettát)
KERTÉSZ: (Mosolyog) Ó, már tudom, hogy melyik fotómra gondolsz! A tiszai hajóvontatókra.
BRASSAÏ: Természetesen! Amikor először mutattad, akkor első döbbenetemben ezeknek a szegényeknek csupasz lábain akadt meg a szemem, csak később kezdett derengeni, mintha hasonlítana egy festményre. Ikonográfiai szempontból sok rokon vonást találtam köztük.
KERTÉSZ: Ámbár az én képem nem olyan drámai, mint Repiné, mégis hasonló részvétet éreztem a hajóvontatók iránt, mint amilyet Repin érezhetett.
BRASSAÏ: A részvét az a nyílás, amelyen át kitárul egy mű, amelyen át határtalannak látszik.
KERTÉSZ: Így igaz. Ismerős gondolat.
BRASSAÏ: Oscar Wilde mondta.
KERTÉSZ: Ó, igen. André Gide-nek mondta a börtönévek után.
BRASSAÏ: Te is olvastad Gide róla szóló könyvét?
KERTÉSZ: Igen, nagyon érdekes. Van benne néhány művészettel kapcsolatos aforizma, melyek hallatán sok fényképész gondolkodóba esne.
BRASSAÏ: Például Wilde egyik legkedveltebb paradoxonja, miszerint az élet inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet.
KERTÉSZ: Bennem legjobban az maradt meg, hogy a művészet ott kezdődik, ahol az utánzás végződik. És erről rögtön eszembe jut a régi vita, hogy lehet-e művészet a fényképezés?
BRASSAÏ: Miért ne lehetne?
KERTÉSZ: Szerintem is. Az a tény, hogy technikai eszközzel készült egy kép, és hogy sokszorosítható, nem vonhat le semmit művészi értékéből.
BRASSAÏ: De csak ha tényleg művészi! Bár úgy érzem, hogy reád nem érvényes Bernard Shaw mondata: „A fényképező olyan, mint a tőkehal, mely millió petét rak, hogy egy közülük megérjen.”
KERTÉSZ: Ennél én is tudatosabbnak, akarom mondani, intuitívebbnek érzem magamat.
BRASSAÏ: (Kíváncsi mosollyal) Inkább intuitívnek, mint tudatosnak?
KERTÉSZ: Igen, inkább ösztönös vagyok, mint tudatos. Egyszerűen úgy fényképezem a dolgokat, ahogyan rám hatnak. Részletesen nem tudom elmondani, hogyan készítem a felvételeket. Egyszerűen csak érzem őket. Már készen állok a képre, mielőtt a felvétel megtörténik. Érzem, hogy ez belülről jön, de nem tudom, mi az, és hogyan.
BRASSAÏ: Csak nem azt akarod mondani, hogy fényképezés közben nem is gondolkozol?
KERTÉSZ: Dehogy! Csak nem ez az elsődleges. Ezt nem lehet megmagyarázni. A cselekvést a helyzet határozza meg. Én minden képet a pillanat hatása alatt csinálok. Még akkor is, ha előre meghatározott tárgyat kell lefényképeznem. Nem avatkozom bele, hagyok mindent a maga útján menni. S amikor megérzem a kellő feszültség pillanatát, exponálok. (Szünet) A gondolkodás egyenlő a logika alkalmazásával. Ez nem elegendő. A puszta látás sem elegendő. A fotográfiában inkább érezni kell, mintsem egyszerűen látni!
BRASSAÏ: Át kell érezni a dolgok lényegét.
KERTÉSZ: Így van. Az érzések színt és mélységet adnak életünknek. Nem a technika teszi, hogy a kép jó, hanem a beleérzési képesség és az emberi érzelmek.
BRASSAÏ: Nagyrészt én is hasonlóan vélekedem ezekről a dolgokról, azt az egy kérdést kivéve.
KERTÉSZ: Igen, nem akarsz senkit sem észrevétlen lekapni. Végül is beláttam, hogy ez nem is baj. Mindenki másmilyen, és ezt a fotográfiának tükröznie kell, de a fényképnek reálisnak kell lennie! A kreatív munka legnagyobb jutalma az, hogy az ember úgy csinálja a dolgát, ahogyan akarja.
BRASSAÏ: De ha megrendelésre fényképezünk, akkor előfordulhat, hogy néha engedni kell a megbízó elképzelésének.
KERTÉSZ: Minden kompromisszum fájdalmas. (Szünet) Én eddig soha nem alkudtam meg e téren, és talán ez sikerem titka. Azok az emberek, akik a képeimre felfigyeltek, azt érezték, hogy van azokban valami személyes, valami természetes és valami eredeti.
BRASSAÏ: Mert már kialakult a stílusod.
KERTÉSZ: Éppen az az érdekes az egészben, Gyula, hogy soha nem erőlködtem, hogy egyéni stílust vagy valamilyen bonyolult módszert agyaljak ki! Egyszerűen úgy fényképeztem a dolgokat, ahogy rám hatottak. Azt neked is ajánlom, hogy légy hű önmagadhoz! Használd a fotográfiát arra, hogy a világról alkotott egyéni képedet megmutassad! Használd a saját becsületes ösztöneidet! Én is ezt teszem már lassan húsz esztendeje.
BRASSAÏ: Megszívlelendő tanácsok. De hogyan is mondtad egyszer, hogy te tulajdonképpen naplót készítsz?
KERTÉSZ: Azt teszem. Fényképészeti tevékenységem valójában vizuális napló. A fotográfia számomra eszköz, szerszám, hogy leírjam és kifejezzem az életemet, ahogyan a költők és írók megörökítik tapasztalataikat.
BRASSAÏ: Én is ezt várom a fotótól. Azért is kezdtem el fényképezni, mert rengeteg képet ki kell adnom magamból más –közvetlenebb –formában is, mint amit az ecset nyújthat. (Poharát emeli) Kedves egészségünkre!
KERTÉSZ: Egészségünkre! (Isznak) Oscar Wilde-ra visszatérve azt akartam mondani, hogy a lexikonok és irodalomtörténészek mindig rásütik az öncélúság bélyegét. Pedig szerintem meséiből ugyanúgy árad a világot jobbítani akaró szándék, mint a világirodalom bármelyik hatalmas alkotásából. (Szünet) Bárhol is olvasok bele „A boldog herceg” című mesébe, mindenhol ugyanazt az édes-bús, szívhez szóló Oscar Wilde-i hangulatot találom, mely által senki más írásával össze nem téveszthető, s amely tökéletesebbé teszi lelkemet. (Szünet)
BRASSAÏ: S közben fény derül gyarlóságokra is. Igen, jól érzed.
KERTÉSZ: Töprengtél már azon, hogy egy művész akkor válik igazán naggyá, ha művészetén kívül még két dologhoz ért, a filozófiához és a lélektanhoz?
BRASSAÏ: Természetesen. A művészetek –az elvontak is- gondolatokat, érzéseket fejeznek ki, ezáltal kötődnek a filozófiához.
KERTÉSZ: A lélektanhoz pedig azért kell értenie a művésznek, hogy ráérezzen az emberek lelkére, a dolgok lényegére, és hogy előre megérezhesse művének leendő fogadtatását.
BRASSAÏ: Ez az, ami nálad ösztönös.
KERTÉSZ: Voltaképpen ez az igazság. (Szünet)
BRASSAÏ: Ugye tőled hallottam Vlaminck és Derain vitáját egy szobor fölött?
KERTÉSZ: Igen. Itt, a Dôme-ban mesélték, hogy valamikor a század elején Vlaminck talált egy néger szobrot. Elvitte Derainhez, és azt mondta: „Majdnem olyan szép, mint a Milói Vénusz!” Derain válasza ez volt: „Nem, legalább olyan szép!” Mivel nem tudtak dűlőre jutni, elvitték a szobrot Picasso műtermébe. Picasso megnézte a szobrot, és meghallgatta művésztársai véleményét, majd így szólt: „Nincs igaza egyikőtöknek sem, (Együtt mondják) ez sokkal szebb!” (A boltív alatt megjelenik Kiki, Brassaĭra mosolyog, szájára teszi jobbjának mutatóujját.)
BRASSAÏ: Talán ez a kubista szellemiség legérzékletesebb kinyilatkoztatása. (Kiki Kertész háta mögé settenkedik)
KERTÉSZ: Egy műtörténész sem tudna találóbbat kisütni! (Kiki hátulról befogja André szemét, aki nyomban megragadja a látását akadályozó kezeket.) Az illatból, az időpontból, a kezek méretéből, no meg a kapcsolatteremtés módjából következtetve ez a hölgy nem lehet más, csak Kiki!
KIKI: (Fölnevet) Nyert, André! Jó estét, fiúk!
KERTÉSZ: (Kiki kezeit fogva derűsen hátra fölnéz) Üdvözöllek!
BRASSAÏ: (Mosolyogva feláll, és székkel kínálja Kikit) Szevusz, Kiki!
KIKI: Köszönöm, Jules! Függöny
HARMADIK JELENET

1931. PÁRIZS

Kertészék lakásában. Jobbra, a szín közepe felé fordított fotelben Erzsébet kötöget. Csupán egy fénynyaláb emeli ki a sötétségből.
KERTÉSZ: (Balról, a homályból) Szervusz, Erzsi!
ERZSÉBET: (Kertész felé néz) Andris! Későn jöttél haza, csak nem a Dôme-ban jártál?
KERTÉSZ: Ott voltam.
ERZSÉBET: Mi újság a társaságban?
KERTÉSZ: Semmi különösebb, illetve az, hogy Brassaït nem láttam már jó ideje, a többiek is hiányolták.
ERZSÉBET: Biztosan sok dolga van, majd csak előkerül!
KERTÉSZ: Én is bízom benne. Mindenesetre furcsa, hogy hirtelen így eltűnt.

Függöny

NEGYEDIK JELENET

1931. PÁRIZS

Kertészék előszobájában a balra álló thonett fogast fénycsóva világítja meg.
KERTÉSZ: (Balról belép földúltan, kétségbeesetten kiált.) Erzsi!
ERZSÉBET: (Megszeppenve jobbról, a homályból) Mi történt, Andris?
KERTÉSZ: (Leveti zakóját) Megtudtam, hogy miért nem látni Brassaït már hetek óta. Ó, a hálátlan!
ERZSÉBET: Mit csinált?
KERTÉSZ: Könyvet fog kiadatni az éjszakai Párizsról, ráadásul ugyanannál a kiadónál, aki annak idején ki akart engem zsigerelni. (Fölakasztja kabátját) Érted ezt? Mindenre megtanítottam, és most mi a hála? Ellopta a könyvtervemet! Éjszaka titkon kijár fényképezni. Ezért nem találkoztunk vele a Montparnasse-on már hetek óta.
ERZSÉBET: Kitől tudod?
KERTÉSZ: Tihanyiék mesélték.
ERZSÉBET: Nekik elhihetjük. Ez nagyon ronda dolog volt tőle!
KERTÉSZ: Az egyik legcsúnyább, amit tanítvány a mestere ellen elkövethet! (A sötétből kilép Erzsébet, megölelik egymást.)
ERZSÉBET: Ugye már nem sokat tehetünk?
KERTÉSZ: Sajnos nem. Talán perre vihetném az ügyet, de az nem igazán az én stílusom. (Szünet) Még egy dologra meg kellett volna tanítanom őt.
ERZSÉBET: Mire, Andris?
KERTÉSZ: Arra a régi latin közmondásra, mely szerint nem minden tisztességes is egyúttal, amit meg szabad cselekedni.

Függöny

ÖTÖDIK JELENET
1935. PÁRIZS

Kertészék lakásában balra pianínó áll, előtte festőállvány, mellette üvegajtós szekrény látható. Az ajtótól jobbra levő könyvespolc előtt kanapé és fotelek vannak. Erzsébet középen, az asztalnál rajzol, időnként a nézőtérre pillant. Ajtócsikorgás hangzik.
KERTÉSZ: (Belép, a rajzot nézi) Ó, az egyik ablakunk délutáni verőfényben.
ERZSÉBET: (Fölpillant) Megragadott, ahogy a fény játszott a függönyökön és a növényeken. (Kertész leül) Dolgozol ma este?
KERTÉSZ: Nem. A Vouge kért néhány képet tőlem, a tegnap előhívott filmek egyikén vannak rajta. Holnapután kell vinnem, ráérek. Ma este pihenni szeretnék.
ERZSÉBET: (Andréra mosolyog) Nem bánom, majd készítek finom vacsorát.
KERTÉSZ.(Megsimogatja Erzsébet haját) Olyan jó így elnézni téged! (Mosolya elhalványul, kabátja belső zsebéből borítékot vesz elő.) Megint kaptam levelet a Keystone ügynökségtől.
ERZSÉBET: (Szigorúan a szemébe néz) André! Ha elvállalod azt a New York-i ajánlatot, elválok!
KERTÉSZ: (Kicsit zavarban, tréfásan) Csak nem képzeli hölgyem, hogy az ön személyével versenyezni tudna bármelyik újvilági vállalkozás? (Szünet, komolyan) Dehogy vállalom el! Rögtön meg is írom a választ, ami ugyanaz lesz, mint a múltkor: „Egyáltalán nem érdekel, Párizsban otthon vagyok.”
ERZSÉBET: (Megkönnyebbülten újra rajzol) Jól van! Ezt vártam tőled. (Néhány vonás után megmutatja rajzát) Tessék, kész van.
KERTÉSZ: Nem rossz! Most, hogy elmélyítetted az árnyékokat, még jobban érezhető a fényáradat. Nekem tetszik, érdekes hangulata van.
ERZSÉBET: Örülök neki! (Fölkel, megérinti André vállát) Megyek, főzök valami finomat. (Az ajtó felé indul)
KERTÉSZ: Erzsi! Mi lesz a vacsora?
ERZSÉBET: (Már kintről kiáltja) Meglepetés!
KERTÉSZ: (Elmosolyodik. Még egyszer megnézi a rajzot, leengedi karját, és tekintete a távolba réved.)

Függöny

HATODIK JELENET

1936. PÁRIZS

Kertészék lakásában, a díszlet változatlan. Kertész a pianínó előtt ül a szín jobboldala felé fordulva. A fölhajtott fedélre könyöklő baljával megtámasztja fejét. Tűnődve néz maga elé, jobbjának ujjai tétován sétálnak a billentyűkön. Vívódik. Kis idő múlva fölkel, a könyvespolcról levesz egy könyvet, olvas. Kulcszörgés hallatszik, Erzsébet lép be új frizurával.
ERZSÉBET: Szervusz, Andris! Rengetegen voltak, máskor majd hét elején megyek.
KERTÉSZ: Hol voltál, Erzsi?
ERZSÉBET: Fodrásznál! Nem látod, hogy új frizurám van? Reggel mondtam, hogy elmegyek.
KERTÉSZ: Ó, igen. De bolond vagyok!
ERZSÉBET: (Kertész arcát fürkészi) Mi történt, André?
KERTÉSZ: (Zavartan babrál a könyvön) Együtt ebédeltem Ernie Prince-szel.
ERZSÉBET: (Szigorúan) Remélem, hogy nemet mondtál!
KERTÉSZ: Nem, Erzsi. Nem olyan egyszerű ez.
ERZSÉBET: (Értetlenül és mérgesen) De hogyhogy nem olyan egyszerű?! Tudtommal Párizsban úgy élsz, mint hal a vízben. Következésképpen semmi keresnivalód az Újvilágban!
KERTÉSZ: Azt mondtam Prince-nek, hogy megbeszélem veled.
ERZSÉBET: (Dühösen) De mit kell megbeszélni?!
KERTÉSZ: (Csendesen) Erzsi! Én el szeretnék utazni New Yorkba.
ERZSÉBET: André! Ez kész őrület! Telebeszélte a fejedet mindenféle butasággal! (Kétségbeesetten járkál, Kertész csitítani próbálja.) Nem tudom, hogy miért nem jó neked Párizs? Miért nem jó neked ez, ami van?!
KERTÉSZ: (Békítően) Gyere, Erzsi! Üljünk le, beszéljük meg!
ERZSÉBET: (Feldúltan tovább járkál) Képtelen vagyok felfogni, hogy miért akarsz egy év után most hirtelen mégis elutazni!
KERTÉSZ: Mert már jó ideje kíváncsi vagyok Amerikára.
ERZSÉBET: (Megáll, tekintetük találkozik) De annyira egyetértettünk abban, hogy nem utazunk el!
KERTÉSZ: Nem tehetek róla, egyre jobban érdekel, hogy mi történik az Óceán túlpartján.
ERZSÉBET: (Dühösen rákiált) De az Isten szerelmére! Párizsban mindened megvan!
KERTÉSZ: (Dacosan) Ez igaz, de Párizs minden zegét-zugát úgy ismerem már, mint a tenyeremet.
ERZSÉBET: (Hangjában cseppnyi gúnnyal) És ez olyan nagy baj?
KERTÉSZ: De Erzsi! Új impressziókat szeretnék gyűjteni.
ERZSÉBET: Nem tudom elképzelni, hogy miféle impressziókat lehet gyűjteni abban a betonrengetegben!
KERTÉSZ: (Daccal) Azt innen Európából nem lehet megítélni.
ERZSÉBET: De mégis! A felhőkarcolókat akarod fényképezni?!
KERTÉSZ: (Bosszankodva) Erzsi! Ne butáskodj! New Yorkban nem csak felhőkarcolók vannak. (Higgadtabban) Különben az is lehet, hogy vidéken is kellene dolgoznom.
ERZSÉBET: De az új benyomásokért nem kell rögtön Amerikába menni! Elutazhatnánk a szomszédba, Spanyolországba, vagy csak bejárnánk az országot.
KERTÉSZ: De az nem ugyanaz.
ERZSÉBET: Miért? Nem az a fontos, hogy itt hagyjuk Párizst?
KERTÉSZ: Nem, Erzsi. Amerika más kontinens, mások az emberek, a szokások, és rettentően érdekel.
ERZSÉBET: Engem ugyan nem!
KERTÉSZ: Te nem vagy fényképész.
ERZSÉBET. Nem. Én festek és rajzolok. Itt is találok elég témát magamnak.
KERTÉSZ: Ha jobban meggondolom, én is, de hívogat az ismeretlen.
ERZSÉBET: Mely tele van veszélyekkel. (Szünet) Nem tudhatjuk, mi várna ránk Amerikában.
KERTÉSZ: Veszélyek mindenhol vannak.
ERZSÉBET: Igen, de azt hallottam, hogy arrafelé kevésbé biztonságos az élet.
KERTÉSZ: Az meglehet.
ERZSÉBET: Ne feledd, hogy kezdetben ide sem akartam kiköltözni, a hűtlenséged városába.
KERTÉSZ: Még mindig ennyire bánt téged, hogy Klein Rózsit feleségül vettem?
ERZSÉBET: Nem tehetek róla, a tüske bennem van. Nagyon rossz érzés az is, hogy kapcsolatunk még nem törvényes.
KERTÉSZ: (Sóhajt) Nehéz dolog, de mégis csak a végére kellene járni.
ERZSÉBET: (Szemrehányóan) Évek óta mindig elodázod, ha elutaznánk, akkor még tovább húzódna.
KERTÉSZ: (Restelkedve) Így igaz.
ERZSÉBET: Nem fér a fejembe ez a hirtelen jött elvágyódás!
KERTÉSZ: Nem hirtelen jött. Mint mondtam, egy ideje már tart.(Szünet) Ez az örök emberi kíváncsiság. A kíváncsiság az iránt, vajon miként tudnám kamerával kifejezni magamat egy idegen földrészen.
ERZSÉBET: Persze! Meglett az eredménye Prince állandó zaklatásainak!
KERTÉSZ: Sokszor hívott, ez igaz, de ha nem érdekelne, akkor sohasem vállalnám el ezt a megbízást.
ERZSÉBET: Az ember sok mindenre kíváncsi, de az okos nem hagy csak úgy ott csapot-papot.
KERTÉSZ: Erzsi! Miért nem akarsz világot látni?
ERZSÉBET: Úgy érzem, minél távolabb utaznánk Európától, annál nagyobb bizonytalanságba kerülnénk.
KERTÉSZ: Kezdetben itt is nagyon kilátástalan volt a helyzetem, de látod, hogy minden rendbejött.
ERZSÉBET: Éppen ezért helytelen lenne újabb bizonytalanságoknak kitenni magunkat.
KERTÉSZ: (Kérlelve) Csak egy évre szeretnék elmenni!
ERZSÉBET: Egy év nagy idő, és Amerika rettentő messze van.
KERTÉSZ: Igaz, de miért ne próbálnánk meg csupán a változás kedvéért összehangolni a kellemeset a hasznossal?
ERZSÉBET: Az a kérdés, hogy mennyire lenne kellemes és hasznos?!
KERTÉSZ: (Türelmét elveszítve fölkiált) De Erzsi! New Yorkban olyan riportokat készíthetnék, amelyeket senki sem tud megcsinálni, csak én!!
ERZSÉBET: (Döbbenten) Úristen! André, te ezt ennyire akarod?!

Függöny

HETEDIK JELENET

1936. PÁRIZS

A szín változatlan, utazásra készülődés nyomai látszanak. A kanapén nyitott bőrönd fekszik. Jobbról szekrényzörgés, ruhák suhogása hallatszik. Erzsébet lép be ruhákkal karján. Hozzálát a csomagoláshoz, dúdolgat. Kintről ajtócsikorgás hangzik.
KERTÉSZ: (Derűsen bejön) Üdv néked, kedvesem! (Megcsókolja Erzsébet homlokát)
ERZSÉBET: Szervusz. Kivel találkoztál? Erős konyakillatot érzek.
KERTÉSZ: (Fölnevet) Összefutottam néhány barátommal, köztük Mondriannal, betértünk a Dôme-ba egy kis búcsúpoharazásra. Bocsáss meg, de egy picit becsiccsentettem.
ERZSÉBET: Semmi baj! Jobb is így, most egy ideig úgysem látnak téged.
KERTÉSZ: A fiúk rettenetesen sajnálják, hogy elutazunk.
ERZSÉBET: (Sóhajt) Andris! Mit hoz nekünk ez az esztendő? Nehéz szívvel hagyom itt Párizst.
KERTÉSZ: (Szomorúan) Én is.
ERZSÉBET: (Egy mellényt hajtogat) Válogasd ki a ruháidat, légy szíves!
KERTÉSZ: Jó, mindjárt megnézem.
ERZSÉBET: Ó, igen! Mademoiselle Monge- nál jártam. Megkértem, hogy vigyázzon a ládára, amiben a negatívjaid vannak.
KERTÉSZ: Köszönöm, Erzsi! Holnap átviszem.
ERZSÉBET: Ugye már mindegyik kiadóban tudják, hogy elutazunk?
KERTÉSZ: Természetesen. Tudod, hogy rég megbocsátottam Brassaïnak, meg nála jobb helyettest keresve sem találhatnék. Mindenhol bemutattam. (Jobbra kimegy, Erzsébet dúdolgat. Megszólal a csengő, visszatér.) Majd én nyitom. (Kimegy, az ajtót tárva hagyja, kulcszörgés.)
FLEUR: Tiszteletem! Jean Fleur vagyok, a Külügyminisztériumból jöttem. André Kertésszel szeretnék beszélni.
KERTÉSZ: Üdvözlöm, uram! Én vagyok, kérem, kerüljön beljebb!
FLEUR: Köszönöm. (Belépnek)
KERTÉSZ: (Erzsébet felé int) Fleur úr, a párom.
ERZSÉBET: (Kezét nyújtja) Sali Erzsébet.
FLEUR: Örvendek, hölgyem! (Kezet csókol, Kertészhez) Ha megengedi uram, rátérek jövetelem céljára. Azt a megbízást kaptam, hogy művészi érdemeire való tekintettel felajánljam önnek a francia állampolgárságot.
KERTÉSZ: (Meglepett mosollyal, nem hisz a fülének) Jól hallottam, uram? A francia állampolgárságot ajánlotta föl nekem?!
FLEUR: Igen, Kertész úr.
ERZSÉBET: (Csodálkozó örömmel öleli át Kertész vállát) André! Ez gyönyörű!
KERTÉSZ: (Mosolyogva) Igen, az. (Szünet, elkomorodik, zakója belső zsebéből borítékot húz elő, és megmutatja tartalmát.) Tisztelt uram! Mélyen meghatott ez a gesztus, de nézze, itt a jegyem. Egy évre elutazom.

Függöny

NYOLCADIK JELENET

1936. NEW YORK

Kikötőben. A szín hátterének kétharmadát kitölti egy balról benyúló hajótest, az orráról lógó kötél a balra levő tömzsi cölöpre van erősítve. Jobbra a háttér kék felületei jelzik a vizet és az égboltot. Hajókürt hangzik. Jobbról Kertészék jönnek bőrönddel és táskával, egy hordár két kofferrel követi őket.
ERZSÉBET: (Középen fáradtan megáll) Kérlek, pihenjünk egy kicsit, olyan nehéz volt kiverekedni magunkat a hajóról!
KERTÉSZ: Jól van, Erzsi, nem hajt minket a tatár. (Int a hordárnak, a koffereken helyet foglalnak, a hordár a cölöpön dohányzik.)
ERZSÉBET: Már szeretnék a szállodában lenni, de most nagyon jól esik ez a kis pihenés a friss levegőn. (Hajóduda)
KERTÉSZ: Én is élvezem, hogy újra szilárd talajt érzek a talpam alatt annyi hajózás után. (Körbenéznek. Balról egy úr jelenik meg kofferrel a nézőtér közelében. Néhány lépés után Kertészékre pillant.)
MICHEL: (Örömmel) André! Hát ti hogy kerültök ide! (Leteszi poggyászát)
KERTÉSZ: (Mosollyal fölkel) Michel! De kicsi a világ! (Kezet fognak)
ERZSÉBET: (Föláll, derűsen nyújtja kezét) Bon jour, Michel!
MICHEL: Bon jour! (Kezet csókol. Szünet, Erzsébet visszaül.) Jöttök vissza Párizsba?
KERTÉSZ: (Fejét rázza) Nem. Még nem. Most érkeztünk. Majd egy év múlva megyünk haza.
MICHEL: (Csodálkozva) Csak nem dolgozni jöttél az Államokba? André!
KERTÉSZ: De igen. Fotóriporter leszek a Keystone ügynökségnél.
MICHEL: De Párizsban olyan jól éreztétek magatokat! (Szünet) Sok érdekes dolog van itt Amerikában, néhány hétig jól esik elcsavarogni. Jacques bátyám –akinél most voltam- sokfelé elvitt autóval. Szép élményekkel gazdagodtam, de hogy egy évig itt éljek? Azt nehezen tudom elképzelni.
KERTÉSZ: (Komolyan) Mi is így voltunk ezzel, de végül is úgy döntöttünk, hogy nem árt egy kis változatosság.
ERZSÉBET: Igen. Csupán magáért a változásért jöttünk. André új impressziókat akar gyűjteni.
KERTÉSZ: (Mosoly suhan át arcán) Úgy gondolom, hogy az új környezet, az új viszonyok serkentően hatnak rám, és hasznára válnak majd további munkámnak. Leendő munkaadóm, Ernie Prince olyan riportokkal kecsegtet, melyekre azt mondta, hogy senki más nem tudja megcsinálni, csak én. (Szünet)
MICHEL: (Komolyan) Itt, az Államokban mások az emberek, mint az Óceán túlpartján. Sokat mesélt az itteni életről Jacques bátyám. Ő mondta, hogy azt a mély barátságot, ami Párizsban van, és általában egész Európában, azt itt az ember meg nem találja. (Szünet) Évekkel ezelőtt mesélt egy kis történetet, ami kellőképpen rávilágít az amerikai mentalitásra. A történet így hangzott: egy kisfiút felállít az apja az asztalra, és biztatja, hogy ugorjon le róla bátran, majd ő elkapja. A fiú fél, nem akar ugrani. Az apja tovább bátorítja, hosszas huzavona után végül is enged a gyerek, és ugrik. Az apa félrelép, a gyerek össze-vissza töri magát. A kisfiú sírva kérdezi, hogy miért csinálta ezt. A válasz: „Tanuld meg fiam, hogy Amerikában az apádnak sem hihetsz!” (Szünet, hajókürt. Kertészék egyre komorabb arccal hallgatták Michel elbeszélését, többször egymásra néztek. Csend.)
KERTÉSZ: (Erzsébet vállára teszi kezét) Na, jóval biztatnak minket, Erzsi! (Hajóduda)

Függöny

KILENCEDIK JELENET

1936. NEW YORK

A Keystone ügynökség műtermében a sötétkamrát balra hátul paravánok jelezhetik. A laborajtótól jobbra álló kis szekrényen Kertész Leicája és hamutartó látható. A középső műtermi résztől jobbra, az ajtó mellett szekrény zárja a színt. Thonett fogas áll a szekrény és a nézőtér közötti ablak előtt. Neszek szűrődnek ki a kamrából. Kopognak.
KERTÉSZ: (A sötétből) Mindjárt megyek!
PRINCE: Helló! Van itt valaki?! (Kopog)
KERTÉSZ: (Hunyorogva kijön a laborból, kezét törölve az ajtó felé siet. Kockás ingének ujjai föl vannak hajtva.) Megyek már, nyitom! (Elfordítja a kulcsot)
PRINCE: (Fölényes mosollyal, szivarral szájában, dossziéval kezében belép.) Helló! Már azt hittem, hogy nincs itt senki.
KERTÉSZ: Dehogy! Éppen hívtam. A kamrából kiabáltam neked. (Vállára veti a törülközőt)
PRINCE: (Megemeli a dossziét) Légy szíves, készíts erről a szövegről egy ugyanekkora negatív kópiát!
KERTÉSZ: (Komoran) Éppen ez az, amiről megint beszélni szeretnék veled.
PRINCE: (Megjátszott értetlenséggel) Miről? Nem értem, André.
KERTÉSZ: (Szemrehányóan és megvetéssel) Hogy miért vagyok itt?! Nem sokkal megérkezésem után beraktál ebbe a stúdióba, és azt mondtad, hogy csináljak valamit. Már ez sem a korábbi megállapodásunk szerint történt, hiszen nem azért keltem át az Óceánon, hogy műteremben fényképezgessek. Ezt Párizsban is meg tudtam volna tenni, sőt, ha jól meggondolom, még odáig sem kellett volna elutaznom.
PRINCE: (Kicsit kínban érzi magát, de fölényessége nem rendül meg.) De André!…
KERTÉSZ: (Ellentmondást nem tűrő hangon) Várj! Ne szakíts félbe! Én riporter akartam lenni, ezért utaztam Párizsba. És New Yorkba is. Ernie! Én azért jöttem, hogy riporter legyek!
PRINCE: Igen, de hát, kérlek, amíg azt megszervezzük, készíts kereskedelmi fotókat!
KERTÉSZ: (Dühösen) Ezt mondod már hetek óta! A szerződésben benne van, hogy riporter és a többi, és a többi. Te Párizsban olyan munkákkal kecsegtettél, amelyekre azt mondtad,hogy senki más nem tudja megcsinálni, csak én. Mondd, Ernie! Hol vannak azok az egész speciális szüzsék, amiket csak én tudok megvalósítani a magam személyes stílusával?! (Lassan a kamra felé tart, Prince leül) Csak a műterem van, meg ezek a kommersz munkák, melyeket bármelyik fényképész el tud végezni!
PRINCE: (Mentegetőzve) Igen, én ezt tudom, de a szüzsék olyan érdekesek, olyan komplikáltak, hogy összehozni őket, ahhoz idő kell, több idő kell, mint gondoltam. Kérlek, legyél türelemmel!
KERTÉSZ: Mégis, mik ezek a témák?! A feketék helyzete? A társadalmi közöny? Az ipar gondjai? A kábítószer, az alkohol, a bűnözés? Vagy valami szolidabb dolog? A lebontásra ítélt ipartelepek szépsége? A farmergazdaságok élete? Mondj már valami konkrétat!
PRINCE: Azoknak, amiket említettél, tényleg van közük az általam elképzelt témákhoz, de még ki kell puhatolnom, hogy melyik lap tart igényt ezekre a munkákra, vagy ha könyv készülne, melyik kiadónál lehetne megjelentetni.
KERTÉSZ: De ha ennyire bizonytalan, akkor mi a fenének hívtál át az Óceán túlsó partjára?!
PRINCE: (Elszántan) Amikor hívtalak, akkor még nem látszott ennyire bizonytalannak.
KERTÉSZ: (Villámló tekintettel belép a kamrába, kis idő múlva kijön. A szekrényke mellett állva kezét törli.) Már kezdem megszokni, hogy ismert európai karrierem után Amerikában csak szabadidőmben fényképezhetek műtermen kívül.
PRINCE: (Fölpattan a székről) Jaj! André! Hidd el, hogy véget ér majd ez a stúdió korszak! Bízom benne, hogy összehozzuk ezeket a témákat, és akkor csak riportokat fogsz készíteni. (Szünet) Már javában a riport programot állítom össze, de azt szeretném, hogy addig is töltsed az időt hasznosan. Nemsokára csak laborálni jársz ide. (Leül)
KERTÉSZ: És ezeket a munkákat ki végzi majd el?
PRINCE: Ó, azért ne fájjon a fejed, majd szerzek egy fényképészt.
KERTÉSZ: (Bizalmatlanul) Az nagyon jó lenne, Ernie! Már unom ezeket a kereskedelmi munkákat, amelyekhez semmi közöm. (Rámutat Leicájára) Ezzel a masinával riportokat kell készítenem! Ernie! Azt te is tudod, hogy én sokkal jobban fel vagyok készülve, mint egy közönséges profi.
PRINCE: Természetes, hogy tudom. Ezt sokan tudjuk, André. Ezért is esett rád az egyik ismerősöm választása…
KERTÉSZ: (Fölkapja a fejét) Ki az! Mi ez már megint?!
PRINCE: (Engesztelve gesztikulál) Jó, jó! A kávéházban találkoztam az egyik régi ismerősömmel. Morrisnak hívják /Kitalált név/, a szőrme szakmában érdekelt. Szóval meghívtam egy konyakra, és elbeszélgettünk. Kérdezte tőlem, hogy mi újság? Mondtam: „Semmi különösebb, azaz most nálam dolgozik .” Földerült a tekintete, és megkérdezte: „Az a magyar fényképész, akinek azok a pompás fotói jelentek meg a Vu-ben?” Mondtam neki, hogy „Igen, ő az.” Erre azt mondta: „Jaj, barátom, most lenne éppen szükségem néhány kitűnő reklámfotóra, szőrmereklámhoz, csinos modellekkel.” Ekkor kacsintott. „Légy szíves, kérd meg, hogy fényképezze le őket!” (Szünet) Szóval erről lenne szó. Azért jöttem, hogy szóljak neked. Holnapután küldi Morris a modelleket és a szőrméket.
KERTÉSZ: (Sóhajt egy nagyot) Tényleg csinosak azok a modellek? Jókedvűek? Mert az olyan unott arcú vénkisasszonyokkal, akiket múltkor az a ruhagyáros küldött, még ezt a kommersz munkát sem lehet tisztességesen elvégezni.
PRINCE: (Lelkesen) Persze, hogy csinosak! Morris mutatott két fényképet róluk. Hát, barátocskám! Ha én fényképeznék, megpróbálnám rábeszélni őket, hogy aktfotókat is készíthessek róluk. (Kajánul nevet és kacsint)
KERTÉSZ: (Enyhe megvetéssel) Majd meglátom. (Szünet) Ernie! Riportokat mikor készíthetek? (Farkasszemet néznek) Nem tudom, hogy higgyek-e neked.
PRINCE: (Idegesen fölugrik és kiabál) De André! Hányszor mondjam már, hogy milyen nehézségekkel jár a riport program megszervezése?!
KERTÉSZ: (Visszafojtott indulattal) Lassabban a testtel, Ernie! Ha itt valakinek van oka a sértődésre, akkor az én vagyok!
PRINCE: (Higgadtabban, Kertész szemébe néz, vállat von.) Jó, na mindegy!
KERTÉSZ: (Élesen, cseppnyi gúnnyal) Nem mindegy! Ernie! (Prince kinéz az ablakon, és mélyet sóhajt, szemmel láthatóan eleresztette a füle mellett Kertész megjegyzését.) Hozzád beszélek, Ernie!
PRINCE: (Révetegséget színlelve Andréra néz) Igen?!
KERTÉSZ: Mondom, Ernie. Nem mindegy! Ha beszélek hozzád, légy szíves rám figyelni!
PRINCE: Igen, figyelek.
KERTÉSZ: Nem mindegy, hogy az ember itt rostokol ebben a műteremben, vagy pedig megalkotja azokat a zseniális riportokat, melyek reményében hagyta magát átcsábítani Amerikába.
PRINCE: (Idegesen) Jó! Akkor nem mindegy!
KERTÉSZ: Nem ám! Mint a mézesmadzagot, úgy húztad el az orrom előtt ezeket a lehetőségeket. Kíváncsi vagyok, mit fogok megvalósítani a magam személyes stílusával.
PRINCE: A bizalmatlanság légkörében sokkal nehezebb megszervezni ezeket a munkákat.
KERTÉSZ: (Rákiált Prince-re) De Ernie! Te nem adsz okot a bizalomra!
PRINCE: (Kiabál) Miért?! Mit kellene tennem?!
KERTÉSZ: Azt, amiről ma már beszéltünk, ha a szüzséidből valamit elárulnál, elmondhatatlanul leköteleznél!
PRINCE: De André! Ezek annyira bonyolultak…
KERTÉSZ: (Remeg az idegességtől, alig bírja türtőztetni magát) Nagyon kérlek, most menj innen!! (Karjaival kitessékelő mozdulatokat tesz) Menj!! (Ráüvölt a menekülő Prince-re) Kifelé!!

Függöny

TIZEDIK JELENET

1936. NEW YORK

A Conde Nast Publication művészeti igazgatóságán, Dr. Agha szobájában. Baloldalt óriási pálma zöldell, középen dohányzóasztal látható fotelekkel. A szín jobboldalát könyvespolc zárja, előtte ódon íróasztal áll támlás székkel. Az asztalon telefon körül reprodukciók, fényképek, papírlapok hevernek, Agha úr könyvet keres a polcon. Megcsörren a telefon.
AGHA: (Fölveszi a kagylót) Halló!
TITKÁR: (Recsegő hang a telefonból) Agha úr! André Kertész úr kíván beszélni önnel.
AGHA: (Fölcsillan a szeme) Köszönöm, küldje be, kérem!
TITKÁR: Igen, uram.
AGHA: (Leteszi a kagylót, leemel egy könyvet a polcról. Kopognak.) Tessék!
KERTÉSZ: (Mosolyogva balról belép) Tiszteletem, Agha úr!
AGHA: (Örömmel jön elő az asztal mögül) Isten hozta kedves uram a Conde Nast Publicationnál! Örülök, hogy pompás fényképei után végre önt is megismerhetem. (Kezet fognak)
KERTÉSZ: Amikor tegnap hazaértem, a feleségem mondta, hogy ön telefonon keresett.
AGHA: Igen, de jöjjön uram, foglaljon helyet! Mivel kínálhatom, whiskyvel vagy konyakkal?
KERTÉSZ: Köszönöm. (Leül) Konyakot kérek szépen.
AGHA: (Íróasztala szekrényéből palackot és poharakat vesz elő) Egy barátomtól hallottam, hogy New Yorkban van. (Leül és tölt) Úgy éreztem, hogy feltétlenül beszélnünk kell. Eddig csak kitűnő felvételeit ismertem. Kedves egészségére!
KERTÉSZ: Egészségünkre! (Isznak, kissé zavart mosollyal) Nagyon örülök, hogy tetszenek a képeim, ezért mindig hálás vagyok. (Szünet)
AGHA: Meddig lesznek New Yorkban?
KERTÉSZ: Októberben jöttünk át egy évre.
AGHA: Miért nem látogatott meg? Arra szeretném megkérni, hogy dolgozzon nekünk!
KERTÉSZ: (Mosolyogva) Nagyon kedves, szívesen vállalnám, de jelenleg Ernie Prince stúdiójával van szerződésem.
AGHA: (Döbbenten nyitja kerekre szemét, és fölkiált) Maga dolgozik ennek a pasasnak?!! (Dermedt szünet)
KERTÉSZ: (Meghökkenve) Igen. Ezért jöttünk át az Államokba…
AGHA: (Dühösen) Prince egy nagy csaló, akivel már senki sem hajlandó dolgozni!
KERTÉSZ: (Egy ideig nem tud szóhoz jutni, hüledezve) Akkor…már értem!….

Függöny