Gaál István (1933 – 2007)

0
5

Kincses Károly

Mindent vagy Valamit

Aki sok Mindent szeretne tudni Gaál István Kossuth-díjas filmrendezőről, az olvassa el tucatnyi magyar és külföldi lexikon szócikkét, ugyanannyi ki-kicsodát, kicsit több filmográfiát, s garantáltan tele lesz a feje rengeteg ismerettel fent nevezettről. Tudja majd, mikor és hol született, ki volt az apja, anyja, hogy hívták a kutyájukat, jó tanuló volt-e az általános iskolában, hányast kapott tigrisbukfencből tornaórán és töméntelen hasonló fontosságok birtokába juthat. Aki viszont Valamit szeretne tudni Gaálról, az ne töltse idejét ilyen források tanulmányozásával, ne olvasson előre semmit, csak keresse meg őt, jusson a közelébe, üljön vele néhány órát a zöldteája mellett és beszélgessenek. Vagy menjen el vele egy forgatására, amelyet legtöbbször egyedül organizál, egyszerre lévén forgatókönyvíró, gyártásvezető, operatőr, rendező, utána foglaljon helyet a mellette lévő üres széken a vágószobában, s mindjárt megtud Valamit róla. Vagy a világról, a filmről és a fotóról, esetleg a politikáról, a művészetről, Epiktétoszról, Avicennáról és Indiáról, vagy akár Itáliáról, de mindezt gaálosítva, úgy, hogy bármiről beszél, magáról szól. Mindegy is hogy mit, Valamit mond. És én ezt a Valamit -Gaál esetében- fölébe helyezem a mindenféléről jó sok tudásnak.

Nem ismertem fiatal korában. Kár, de akkor én még a homokozó feletti uralom megszerzésével voltam elfoglalva. Kicsit később át kellett fúrni életlen bicskával a gesztenyét, hogy a kisdobos nyakkendőt ne ugyanolyan csomóra kössem, mint a tömeg körülöttem… És így tovább. Már közelítettem az ötvenhez, ő a hetvenhez, amikor először melléülhettem. S azóta képletesen fel sem álltam. Ülök itthon a sok ezer átadott negatívja felett, s miközben elvégzem velük a rutin fotótörténészi, muzeológusi feladatokat, képei által megélem Gaál korábbi életének sok-sok részét is. Nem tudom, dolgoztak-e már csíkokra vágott kisfilmes negatívokkal, kontaktokkal. Ha igen, tudják, értik, amiről a következőkben szólok, tekintsék puszta ismétlésnek, és ami most jön, azt csak a többieknek mondom. Minden filmtekercs (csak és kizárólag állóképekről beszélek, senki ne keverje ide a filmet egyelőre, mert az nagyon más tészta) nagyon érdekes tér-idő sűrítmény. Minden egyes kockája a fényképészt a felvétel pillanatában körülvevő világ 360 fokos gömbterének redukált szeletkéje. Próbálják maguk elé képzelni. Állnak egy teremben, szemük előtt egy fényképezőgép, melynek lencséje legfeljebb 105 fokot lát. Arrafelé fordulnak, amit meg akarnak örökíteni, beállítják és exponálnak. Sikerült. A gép őrzi a látványt. De gondoltak-e arra, hogy a felvétel pillanatában a fényképésztől jobbra-balra, feljebb és lejjebb ugyanolyan érvényes terek vannak, s csak a pillanatnyi intuíció, esetleg a vakvéletlen vezeti a fényképészt a választásában. Miért nem jobbra, feljebb vagy lejjebb egy kicsit? Miért nem azt, ami a hátam mögött van? Miért pont ezt? Fotókat szemlélve, ezeket a kérdéseket, gyakorta felteszem magamnak, s talán ezért is, szinte minden kezembe kerülő fénykép megfejtésre váró rejtvény a számomra. Megpróbálom kideríteni, hogy az általam ismeretlen szituációban készült felvétel pillanatában mi vette körül a fényképészt, mi mindent vágott ki a térből és hagyott el a felvételt készítője. Meglehetősen érdekes feladat, rekonstruálni a láthatatlant. De ez mind semmi. Mert a már említett szobában álló fényképész nemcsak a térszelet kiválasztásában korlátlan úr, de a megfelelő időpillanat eldöntése is az ő kiváltsága. A dolgok ugyanis folyamatosan zajlanak, minden mozdulat előtt volt egy másik és utána következik egy újabb, minden változik, s a fényképész, amikor ezt a mozgó időfolyamot időlegesen megállítja, nem tesz mást, mint kiszakítja belőle az expozíció tört másodpercnyi idejét, és azt konzervdobozba zárja. Minden fénykép tartalmaz tehát valóságosan egy időpillanatot, amit rögzített a fényérzékeny anyag, s ugyanakkor magába foglalja látens módon a megelőző és a következő pillanatot is. Tehát nemcsak a térhiányok megfejtése jelenti az érdekességeket, de az idővel is hasonló a helyzet. Gondolkodjunk el a fénykép láttán, mi előzte meg, és mi követte a fényképen rögzült kis időegységet. Tovább is van, mondjam még? Mindez, amit most leírtam, csak egyetlen filmkockára, egyetlen fényképre vonatkozik. Ám ha az embernek az a lehetősége jut, hogy egy másik ember negatívtekercsét nézegetheti, akkor feltűnik számára, hogy a 36 kockás filmen egymás után következő képek a legritkábban véletlenszerűek, hanem mint egy napló adnak hírt arról, hol, mi, mikor történt meg a fényképésszel akkor, amikor nála volt a fényképezőgépe. Tehát nemcsak az egyes képek tér-idő viszonylata egy felettébb érdekes puzzle, hanem a kockák egymásutániságából kirajzolódó térkép is. Merre járt, hol nyomta meg a gombot. Napló, mely rögzíti, mi minden történt vele, amikor nála volt az apparátusa. Leltárív, hogy kikkel találkozott, kiket tartott megörökítésre méltónak. Minden fénykép és a fényképek egymásutánisága is titkok garmadáját rejtő vár, amibe az ajtókat nyitva, új és új dolgokat tudhatunk meg a vár uráról. Az már csak arányérzék és más kárán tanulás, hogy a hetedik ajtó előtt megálljon a jóérzésű fotómuzeológus, csapja össze a két kezét, s mondja: dolgomat elvégeztem, viszontlátásra.

Miért írattam be Önöket kéretlenül egy alapfokú fotós szemináriumra? Mert Gaál István egész munkássága, a felém közvetített összes üzenete a látható és a láthatatlan, de mindig jelenlévő dolgok megbonthatatlan egységére épül. Éljen! És mindezt igazolja az íróasztalom jobb oldalán tornyosuló óriási adag Gaál István negatív is. Ennyi tudás után pedig már lehet hozzáolvasni, mert megvan a váz, amire felpakolható a Gaál Istvánról megjelent sok-sok strukturálatlan ismeret. Magam sem teszek mást, beleolvasok a rendelkezésre álló forrásokba.

A Filmcritica feliratot viselő olasz szakmai lap 1966 januárjában megkérdezett huszonkét filmkritikust, mely filmeket tartja az elmúlt esztendő legfontosabb filmjének. Az első tíz között volt a Sodrásban. A G –A- Á- L betűkből képzett tulajdonnevet ekkor egy sorban írták B-U-N-U-E-L, L-O-S-E-Y, T-R-U-F-F-A-U-T, G-O-D-A-R-D, K-A-Z-A-N, P-A-S-O-L-I-N-I nevével. Kicsit hagyják abba az olvasást, forduljanak a tükör felé, és jól artikulált szájmozgással kérdezzék meg maguktól: láttam én ezt a filmet? Ha igen, emlékszem rá? Amennyiben nem nem a válasz, dőljenek hátra elégedetten, de ha nem igen, akkor tessék bepótolni, akár igazolt a hiányzás, akár igazolatlan. Lehet azonnal is, befejezetlenül hagyva az olvasást. Gaál a fontos. A találkozás vele direktben, vagy alkotásain keresztül. Akár ezeken a fotókon, melyeket itt kiállít. S amelyekről van képe azt állítani, hogy ezek neki nem fontosak, csak olyan menetközbeni ujjgyakorlatok két mozgófilm között. Tiltakozom, kérem! Mert aki ezt mondja, miért nyilatkozza Bartók trilógiája vetítésekor, hogy gyermekkorában a salgótarjáni játszótérre mentükben, éppen öt évesen, a nagynénjével egy erdei úton, látta a víz által kimosott gyökerű fenyőket. S hatvanegynehány évvel később felidéződött a gyermekkori emlék, elment ugyanoda, s az itt felvett képekkel indul a Bartók filmje. Aki erre képes, az fényképez, képet rögzít még akkor is, ha nincs fényképezőgépe. Szerintem, s szeretném majd egyszer képeivel bizonyítani, Gaálnak fontosabb volt az állókép, mint amilyennek akár most is gondolja. Rómában készült fényképeit először a Műcsarnokban mutatta be 1991-ben. Akkor, azokat látva néztem újra a korábban látott filmjeit, s kezdtem felé tekintgetni. Mert ezek a képek nem köznapiak.

1959-ben 25 éves sem volt még Gaál István, s egy római ösztöndíjjal két évet tölthetett a Centro Sperimentale di Cinematografián, vizsgafilmjéhez kapott 300 méter negatívanyagot és 2 forgatási napot. Ebből forgatta le a 7 perces Etude filmjét, ahol az egyetlen színész szereplője fütyülte Dvorzsák Újvilág szimfóniájának dallamát, mert zenekarra sem tellett. A film példája lett a Via Tuscolana-n lévő főiskolán a semmiből, Minden helyett Valamit csinálásnak. Gaál neve pedig évtizedekre ismert maradt olasz filmes körökben. Persze nem csak ezért. És számomra most ez is kizárólag azért említendő, mert volt vele egy Zenit fényképezőgép is. És az ekkor készült macskakövek, spaletta árnyékolta ablakok, száradó mosott ruhák, a délutáni napfény vetette hosszú árnyékok és még sorolhatnám fényképeit leíró módon, ezek mind olyan gaáli világba visznek el, amelyben jobb lenni, mint ebben a valóságosban. Ezért a belső utaztatásért pedig a Magyar Mozgókép Mestere kiérdemelné a Magyar Állókép Mestere címet is. Ha ugyan lenne ilyen.