Eifert János: Aktfotográfia 1.

0
106

Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek

A Willendorfi Vénusztól a virtuális nőig
Az aktfotó születésétől fogva kedvelt és népszerű. Egy 1859-ben rendezett párizsi tárlaton – ahol a fotográfia történetében először a fényképezők önálló szekciókban mutatták be alkotásaikat – 148 kiállító fotói között 1295 akt szerepelt. Ma sincs olyan fotópályázat, kiállítás, amelyben ne tűnnének fel nagy számban jól, vagy rosszul megoldott aktfotográfiák. Kétségtelen, hogy sokan művelik tehetséggel, de gyakran találkozunk félreértésekkel, silány fércmunkákkal is. Vajon a csinos lányok ruhátlan fényképezése maga az aktfotográfia? Kell-e tehetség, különleges érzékenység ennek a műfajnak a műveléséhez? Kell-e többet, vagy mást tudnia egy aktfotósnak a más témák megörökítőihez képest? Hogyan, kitől, miként lehet megtanulni szabályait, ellesni módszereit, megszerezni eszközeit? A megválaszolandó kérdések sora – amely a technika, etika, esztétika, stb. irányából számos gyakorlati és elméleti problémát vet fel – nem kevés. Megválaszolásukra és nem megkerülésükre – hányszor bevált ez már! – kezdjük a képzőművészettel, mondjuk a görög szobrászattal. Vagy inkább a Willendorfi Vénusszal?

Mezítelenség, vagy akt

A meztelenség és az akt (angolul: naked és a nude) látszólag ugyanazt a látványt jelenti, mégis lényeges a különbség. Meztelenül lenni azt jelenti, hogy meg vagyunk fosztva ruházatunktól, és a szó valamelyest magába foglalja azt a zavart, amelyet többnyire ilyenkor érezni szoktunk. Az akt szónak ellenben a művelt nyelvhasználatban nincs kényelmetlen mellékzöngéje. A meztelenség lereagálása kor, felfogás, társadalmi szokások függvénye, az akt pedig művészettörténeti kategória. Kenneth Clark arra a kérdésre, hogy mi az akt, tanulmányában a következő választ adja: Művészi forma, amelyet a görögök hoztak létre az V. században, akárcsak az opera, amely a XVII. századi Itáliában alakult ki. (Az Akt. Tanulmány az eszményi formáról. The Nude. A study in ideal form – Corvina Kiadó, 1986)

Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek

A festészet legnagyobb korszakaiban az akt ihlette a legnagyobb műveket; és amikor nem volt kötelező téma, akkor is megtartotta rangját, mint akadémiai gyakorlat és a mesterségbeli tudás bizonyítéka. Az emberi test, mint téma, telis-tele van képzettársításokkal, és ezek a képzettársítások akkor sem tűnnek el teljesen, amikor a test átváltozik művészetté. Még a legabsztraktabb akt is fel kell, hogy ébressze a szemlélőben az erotikus érzés valamilyen maradványát. Karunkba zárni egy másik emberi testet és egyesülni vele, ez a vágy alapvető része természetünknek. Mindazonáltal a műalkotás rengeteg erotikus tartalmat tud magába olvasztani. A X. századi India templomszobrai leplezetlenül magasztalták a testi vágyat, mégis nagy műalkotások, mert érzékiségük szerves része filozófiájuknak. A biológiai szükségleteken kívül a meztelen emberi test az emberi tapasztalás más területeit is felidézheti: a harmóniát, az energiát, az eksztázist, az alázatot, a szenvedést. Az akt, mint kifejezési eszköz egyetemes és örök emberi érték tehát. Természetesen nem minden meztelen ábrázolást tekintünk aktnak, ennek térbeli és időkorlátai vannak. A távol-keleti festményeken is vannak mezítelen alakok, de csak a fogalom kiterjesztésével nevezhetnénk aktoknak azokat. A japán metszeteken hozzátartoznak az ukiojéhoz, az életképekhez, amely meghitt jeleneteket foglal magába. Az a gondolat, hogy a testet saját kedvéért, az elmélkedés komoly tárgyaként is lehet ábrázolni, a kínai vagy japán embernek meg sem fordul a fejében. Alapjában hasonló volt a helyzet a gótikus északon is. A reneszánsz kori német festők mikor látták, hogy Itáliában milyen nagyra becsült téma a meztelen test, maguk is elkezdtek élni vele, sajátos kánont fejlesztve ki. Igazán csak a Földközi-tengerrel érintkező országokban volt otthonos az akt, és jelentése még ott is gyakran ment feledésbe.

Létezik-e tökéletes forma?

Ahogyan a meztelen emberi test jelentése változott a különböző történelmi korszakokban, úgy a test arányainak megjelenése is különböző volt. Ahogyan Arisztotelész fogalmazta, “a művészet befejezi, amit a természet nem tudott végrehajtani.” Az ideális forma, a tökéletes szépségnek az ábrándja kétezer éven át kísérte a művészeteket. Szabályokat, kánonokat fogalmaztak meg e törvényszerűség meghatározására. Valójában eszményi szépségen annak a testalkatnak a széles körben elterjedt emlékét értették, amely Görögországban fejlődött ki i.e. 480 és 440 között, és amely változó erővel és tudatossággal ugyan, de a reneszánsztól a XX. századig az európai ember számára a tökéletesség mintájául szolgált. Vitruvius harmadik könyvében utal a helyes emberi arányokra: az arányosságban – amely az építészetben is meghatározó – az ember teste a modell, mert kinyújtott karral és lábbal beleilleszkedik a “tökéletes” geometriai formákba, a négyzetbe és a körbe. Sokan azonban erőltetettnek érezték az emberi test geometriai formákba kényszerítését. 1507 után Dürer az emberi arányokat a természetből próbálta levezetni. “Nem él olyan ember a földön ” mondja -, aki végsőleg ítélhetne felőle, hogy milyen is lehetne a legszebb emberi forma; csak Isten tudja azt.”
Láthatjuk tehát, a szépség, az ideális arányok meghatározása, egyáltalán, a meztelenség és az akt társadalmi megítélése koronként változott. A megítélés visszafelé is változhat, ahogyan mindig is változott a szerzett tapasztalat, tudás, az adott kultúrkör ízlése, az egyéni ráirányultsága függvényében. A görögök testkultuszát például csak filozófiájukkal összefüggésben lehet megérteni, ugyanúgy azt a középkori prüdériát is, amely a kivillanó boka látványát is illetlenségnek tartotta, miközben Ádám és Éva ruhátlan ábrázolása az oltárképeken teljesen megengedett volt. Az akt a klasszikus reneszánsz első száz évében virágzott legbujábban, amikor az antik ábrázolások iránti friss étvágy összefonódott a szimbolizmus és megszemélyesítés középkori szokásaival, voltak azonban korszakok, amikor csak a szenvedés, a halál megjelenítésére volt megengedett. A kép- és szoborrombolások – a meztelenség megjelenítésének, mint bűnnek az elítéléseként – szintén hozzátartoznak az akt történetéhez.

Az aktfotográfiának külön – és különös – története van

Évezredeken, évszázadokon át az ember gondolatait, érzéseit, a világ képét a zene, irodalom, képzőművészet, színház jelenítette meg. A meztelen emberi testet, az aktot leginkább a vásznakon, rajzlapokon, szoborba faragva, versekben rímelve, megénekelve ábrázolták. Aztán jött a “fényírás”, a fotográfia. A francia Joseph Nicéphore Niépce-é az érdem, hogy a világon elsőként sikerült maradandó fényképet előállítania, és Louis Jacques-Mandé Daguerre (1787-1851) volt az, aki az első, széles körben elterjedt fényképészeti eljárást kidolgozta. Francois Dominique Arago (1786-1853), korának elismert fizikusa és csillagásza – francia parlamenti képviselő – a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia 1839. augusztus 19.-i együttes ülésén ismertette Daguerre találmányát, melynek világszabadalmát a francia állam megvásárolta és a világnak felajánlotta. Niépce, Daguerre, Henry Fox Talbot, Petzvál József, , George Eastmann, Oscar Barnack Ernst Leitz, August és Louis Lumiére, Valentin Linhof, Riszdorfer Ödön, Mihályi József, , Edwin H. Land, Victor Hasselblad, Asahi Kogak, Takachiro Seisakusho, Gábor Dénes és mások felfedezéseinek, találmányainak, újításainak köszönhető a fényképezés gyors elterjedése, a fotótechnika fejlődésének szédületes tempója, amely aztán a mindent átalakító kisfilmtől a modern, nagy fényerejű objektívek megjelenésén, a korszerű világítástechnikán keresztül a digitális technikáig gyors és eredményes utat járt be.
A fényképezés megszületésével az aktfotográfia is megszületett. Niépce Csendélete 1830 körül, a párizsi Temple körutat ábrázoló felvétele 1839-ben készült. A Térdeplő nő hátaktja, egy ismeretlen szerzőtől való sztereoszkóp felvétel, 1842-ből való. Herman Krone (1827-1916) Fekvő női aktja 1852-re datálódik. Gustav Courbet heves indulatokat, gyűlöletet és irigységet kiváltó kiállítását, amelyen több, fénykép alapján festett akt is szerepelt, 1855-ben mutatta be. Az aktfotográfiának külön – és különös – története van. Következő számunkban evvel folytatjuk.


Győr, 2003. március 22.

(Megjelent a Foto Mozaik 2003. áprilisi számában)

Képaláírások:

Goldschmidt: Akt, 1890 körül
Reprodukció
Szilágyi Gábor: A fotóművészet története (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1982)

Willendorfi Vénusz. (Prehisztorikus nőalak. Ausztria, Kr.e. 30.000)
Reprodukció
Kenneth Clark: Az Akt – Tanulmány az eszményi formáról (Corvina, 1986)

René Magritte: A szép hajó, 1946
Reprodukció
A szürrealizmus enciklopédiája (Corvina Kiadó, 1983)

Jean Fouquet: Madonna, 1450 körül.
Fa, 93×85 cm. Antwerpen, Musée Royal des Beaux-Arts)
Reprodukció
Lajta Edit: Korai francia festészet (Corvina Kiadó, 1973)

Reich Károly: Pastorale, 1973
Reprodukció
Pastorale, Reich Károly rajzai (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1973)

Brassai: Transzmutáció/25, cím nélkül, 1934-35 körül
8,8×6,5 cm-es üvegnegatív
A Picasso műtermében felejtett exponált üvegnegatívra a festő felesége portréját karcolta az emulzióba.

Jean-Auguste-Dominique Ingres: Török fürdő
(108 cm. Olaj, vászon. 1863. Paris, Musée du Louvre)
Reprodukció
Hans Ebert: Ingres (Corvina Kiadó, 1982)