Fotográfiák és versek a szerelemről, az életről
Papírlapok fekszenek a műteremasztalon szerteszét. Meglebbenti őket a szél, egy lomb árnyékai suhannak át rajtuk. A lapokon versek és fotók, mind egy-egy látomás. Az egyiken egy klaviatúra felett kottafejek sorakozak méltóságteljes rendben, arra várakozva, hogy a billentyűk érintésére megelevenedhessenek, s életre keltse őket a zene.
Hullámzó formák táncolnak a fényben. Különös szépség: az érzékek játéka és a valóság. A fény, az ember és a papírlapok. Ismerősök és mégis újra titok valamennyi.
Martin Gábor
Részletek a könyvből
Emlékszel-e, hogy egy őszi estén
hogy vibrált a levegő ?
Emlékszel-e arcunkon hogyan
játszott a fény ?
Emlékszel-e milyen édes volt
a hívás,
s milyen fájó a taszítás ?
Emlékszel-e, hogyan teltek el hónapok,
s hogyan a karácsony ?
Hogyan vált színné egy téli álom ?
Emlékszel-e, mióta ünnep minden reggel,
mely csókkal várta az új napot ?
S emlékszel-e, hogyan öltött testet az álom ?
Hogyan folyt a zene ereinkbe,
s hogyan égtek a színek szemeinkbe ?
S hogyan repültünk az élettől oly távol
édes fellegekbe ?
Érzed,- érzed-e hogy zuhanunk a jövőbe ?
Lágyívű bútoraid érintve
kereslek, – drága nagyapám!
Hisz arcod csak egy régi képről ismerem,
Melyről komoly tekinteted tán a jövőbe lát!
Miért tetted le a tervező – teremtő ceruzát,
s miért váltottál iparra?
Míly kényszer tehette ezt véled,
s hol kushadt ekkor a lélek?
Sejtetted-e a korai halált, s a terhet,
melytől kedvesed egy életre szótlanná vált?
Láttad-e fentről, gyermekeid felől
a fedélt hogyan húzza szét
az ügyvédek hiéna hada?
S ha igen miért hagytad?
Miért nem sziszegte ismét szigorú szád:
“azt a hétszázát”?!!
S miért nem sújtott kemény öklöd oda?!
Hogyan óvta angyal kezed a gyermekek útját,
s az unokák lelki üdvét?
Asztalos nagyapám csak egy régi képről ismerem,
de bútorain érzem keze melegét!
A felhőket s az eget nézve tünődöm,
nékem vajon miként küldi el szellemét
a vér és az idő!?
Hová repít arcod
Szép szőke lány ?
Hová ragad tüzed
Te őrült lány ?
Hová tűnt a lelkem
Szőke lány ?
Hová lett a múlt
Te őrült lány ?
Álmok – fények
Sziklák – mézek
Sár és méreg
S végre Te,
Kedvesem!
De honnan eddig a fény?
Honnan az erő?
Honnan a színek?
S hogyan telt eddig az idő?
Im felőled a fény,
Tőled az erő
Tieid a színek,
S hogy rohan az esztendő!
Álmok – fények
Sziklák – mézek
Sár és méreg
S végre Te,
Kedvesem!
Hová száll a füst s a lélek
Mi belőlem maradhat
Ha izzásod eléget ?
Hová az álom, hová az érintés,
Hová a szeretet s hová az ölelés ?
S ha mindez hamuként hull alá
Nyújtod-e érte kezed ?
Van-e még, mi a szemednek szép?
Hoz-e örömöt a nyár ?
Vannak-e még vágyaid,
Bódít-e szerelem?
Szárnyal-e még a lelked,
S az irgalomhoz maradt-e könnyed ?
Élsz-e még ?
Óh, Te kedves égi Tündér,
Vajh, lehetsz-e földi lény ?
Jöhet-e Tőled száz szép levél
S vihet-e választ, a szél ?
Milyen lehet véled egy utazás,
S milyen a puhafényű karácsony ?
Milyen egy hosszú szerelmes éj,
S milyen, milyen az ébredés ?
Szűnne-e véled a vágy,
Mely feléd repít ?
Milyen lehetsz mint barát,
S milyen mint szerető ?
Milyen lehet melletted
Sok – sok esztendő ?
Milyen a szikrázó nyár,
S a hamvas hideg tél ?
Milyen a szerelmes tavasz,
S milyen melletted a szenvedés?
S milyen, milyen ha
Minden véget ér ?
Az álmok átlátszóvá váltak,
s összeomlott minden!
Nincsen vigasz,
nincs kegyes hazugság –
nincs egyetlen ígéret,
egyetlen fogodzó!
A fájdalom összezúz,
Fuldoklom a romok alatt!
